Most, amikor mifelénk mindenki Afganisztánról beszél, aki meg mégsem, az a már mostanra elfajult választási kampány mocsarában fürdőzik, sőt, pancsol és lubickol, mi nézzünk kicsit másfelé: Moszkvában bizony zajlik az élet, pusztul a szabad sajtó.
De miért is tekintsük mi most Moszkvát? Tulajdon állapotaink miatt, mert ugyanazok a törekvések mutatkoznak a magyar sajtó környékén, amik Oroszhonban már meg is valósultak. Batsányi ezt úgy mondaná talán:
„Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek!”
Márpedig ott épp a kegyelemdöfést adják a sajtószabadságnak az „idegen ügynök” törvény útján. Lett volna nálunk is ilyesmi, csak minálunk „külföldről támogatott szervezetnek” akarták nevezni azokat, akik nem tetszettek, a 2017-es civiltörvény alapján, ám azt uniós nyomásra visszavonta a kormány. Mint látható, nálunk jobban tartottak a civil szervezetektől akkoriban, mint a firkászoktól, de teljesen nem esett kútba a gáncsoskodás – a mostani állapotok szerint a civil szervezet már nem kell feltüntesse mindenen, hogy őt külföldről (is) támogatják, viszont az az új szabály – a HVG-t idézve – hogy:
„Minden olyan egyesületről és alapítványról, amelynek a mérlegfőösszege eléri az adott évben a 20 millió forintot, az Állami Számvevőszék készít vizsgálatot évente. Ez alól a sportegyesületek, a vallási közösségek, valamint a nemzetiségi szervezetek jelentenek kivételt.”
Az az évi húszmilliós mérlegfőösszeg nagyon alacsony, ennyit nagyon könnyű elgazdálkodni évente, havi kétmilliós kiadást sem jelent: egy magánembernek sok ez, persze, de egy egyesületnek vagy alapítványnak nagyon kevés. Igen ám, de ezt most már nem kötik a bevétel külföldi eredetéhez sem: meg fognak ritkulni az összes ilyen alapítványok, egyesületek, kivéve persze, ami nonprofit. Ugyanis húszmilliót csak elkölteni könnyű, megszerezni már nehezebb, lekönyvelni pedig nagyon nehéz, ha nem ért hozzá az ember.
És nálunk is évek óta szólnak a rossz nyelvek bevezetés előtt álló sajtókamarai tagságról, mely kamarának már a jövendő vezetőjét is ismerjük (ahol ő egyáltalán csak tag is lehet, oda én be nem lépek), nálunk törvény még nem tiltja azt, hogy külföldről pénzt fogadjon el a sajtómunkás, de a kormánypárt hatalmasra felfújt médiája minden fillért megkotorász a zsebében, és ha nem talál gyanús eredetűt, hát füllent egyet róla. Pereskedhetünk velük, legfeljebb megnyerjük, ők mellényzsebből kifizetik a bírságot, és minden megy tovább, ahogy addig – higgyék el, milliméterekre vagyunk mi is az orosz viszonyoktól.
Akkor lássuk, milyenek azok az orosz állapotok, amikhez közel állunk.
Zordak, mint egy hóvihar Irkutszk térségében, kemények, mint a tajgai tél.
Tulajdonképpen még 2012-ben vezették be, eredetileg ez is a civil szervezetek és kisegyházak működését kívánta ellehetetleníteni (sikerrel). Az a lényege, hogy ha egy szervezet elfogad bármekkora a külföldi támogatást, akkor azon túl mindenen a világon, ami tőle származik, irattól videóig, de akár kenyérig és sóig is fel kell tüntetni, hogy „külföldről támogatott” forrásból származik. Így aztán Oroszhonban minden szociális probléma az államra hárul, csak az segíthet a bajban lévőkön, és többnyire – nem teszi.
Ezt a törvény alkalmazták aztán 2017-től a médiára is, de az igazi kampány tavaly kezdődött: akkor majd minden sajtótermék megkapta a bélyeget Oroszhonban, ami nem a kormányé. A Szabad Európa már régebben, az ő orosz szekciójuk próbálta kideríteni, mik is az „idegen ügynökség” kritériumai, ugyanis mindez idáig ez nem is volt nyilvános. Vígan lehetett a sajtómunkás úgy ügynök, hogy nem tudta, mitől az. De most kezd kiderülni, miért osztják a „címet”.
„Az újságírók akkor kaphatnak „külföldiügynök-besorolást”, ha külföldi szervezet által finanszírozott sajtóútra mennek, ha pénzt kapnak egy nemzetközi konferenciára való utazásra, egy riporteri kitüntetés átvételére utaznak vagy ha pénzt kapnak külföldi rokonoktól, barátoktól. Az államnak nem kell bizonyítania, hogy az újságíró vagy a médium „politikai tevékenységet” folytat – pedig ez az egyik hivatalos feltétele annak, hogy Oroszországban külföldi ügynökké nyilvánítsák.”
Felkerülni tehát bárkinek könnyű, bármiért, lekerülni a listáról viszont nem lehet. Nincs rá jogi út. A listázott – tulajdonképpen a Gulág küszöbén álló – újságírók, lapok, szerkesztőségek most nyílt levelet intéztek Putyinhoz és az összes állami vezetőhöz, irányító szervhez, nem azért, mert azt hinnék, hogy lesz valami hatása, hanem azért, hogy legalább megmutassák: ők tiltakoztak. Mondhatni: a jegyzőkönyv miatt. Ebből idéznék a Meduza.io nyomán:
„Mi, az orosz és orosz nyelvű tömegtájékoztatási eszközök újságírói és szerkesztői követeljük a szabad sajtó elleni állami kampány azonnali befejezését. A médiumok és az egyes állampolgárok „külföldi ügynökként” és „nemkívánatos szervezetként” való megjelölése közvetlenül sérti Oroszország alkotmányát, a tömegtájékoztatási törvényt, az ország büntető törvénykönyvét és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely garantálja a sajtószabadságot. Ezek a státuszok vagy egy kiadvány megszűnéséhez, vagy olyan diszkriminatív feltételekhez vezetnek, hogy az újságírók ténylegesen nem tudják ellátni a hivatásukkal járó feladatokat.
Felszólítjuk az orosz hatóságokat, hogy vizsgálják felül az újságírók ellen indított bűnügyi és közigazgatási ügyeket, és vizsgálják ki azokat az eseteket, amikor a riportereket megverték vagy jogtalanul zaklatták. Követeljük, hogy hozzanak nyilvánosságra minden információt arról, hogy ki indította el az oroszországi szabad sajtó elleni összehangolt kampányt, mikor kezdődött, és miért történik ez egyáltalán. Különösen azt szeretnénk megérteni, hogy milyen szerepet játszott ebben a kampányban az orosz Nemzetbiztonsági Tanács, amely forrásaink szerint a fő mozgatórugója.
Meggyőződésünk, hogy ezek az események egy összehangolt kampány részei, amelynek célja az orosz független média elpusztítása, amelynek egyetlen „bűne”, hogy őszintén tudósítja a nyilvánosságot a hírekről. Követeljük ennek a kampánynak az azonnali befejezését. Követeljük, hogy ismerjük meg a kampányban részt vevő személyek nevét. És követeljük Oroszország „külföldi ügynökökről” és „nemkívánatos szervezetekről” szóló alkotmányellenes, antidemokratikus törvényeinek hatályon kívül helyezését.”
De summázzák is a végén, mit szeretnének.
„Hatályon kívül kell helyezni a „külföldi ügynökökről” és a „nemkívánatos” szervezetekről szóló orosz törvényeket;
Töröljék az összes szervezet és személy megjelölését, akiket ezekbe a nyilvántartásokba felvettek, és töröljék el magukat a listákat;
Az újságírók ellen indított minden törvénytelen szabálysértési és bűncselekményi eljárást ejtsenek, és indítsanak azonnali vizsgálatot.
Követeljük az Alkotmány, a tömegtájékoztatási törvény és az orosz büntető törvénykönyv 144. cikkének betartását, amely tiltja az újságírók törvényes szakmai tevékenységének akadályozását.”
Azt mondom, jól tegyük el ezt a fordítást, szükségünk lehet még rá, hamarább, mint gondoljuk. De tulajdonképpen – miért is ennyire fontos a média? Miért kell ilyen drákói módon szabályozni, rágalmakat szórni rá, üldözni tűzzel és vassal, pótolni ócska propagandával?
Oroszországban is pont azért, amiért minálunk.
Tessenek belelapozni a kormánymédia zászlóshajóiba. Mit látunk? Csupa olyan pocsékul megírt, szakmailag is hitvány, igazolhatatlan állítást, indulatból, megfelelési vágyból elkövetett írást, ami a valódi sajtóval összehasonlítva elbukik. Ha a valódi írás tokaji aszú, ezek hozzá képest csak kannás borok, de nem egy akad közöttük, ami még az se, hanem varázsdohány. A propaganda, a megfelelési kényszer még különben tehetséges szerzőket is elsilányít. És hozzá kell tennem: lassan ellenzéki oldalon is vígan utolérik a kormányoldalt ebben a sportágban (mégsem hívhatom műfajnak), sőt, a maradék, valóban pártoktól független médiát meg mindkét oldalról hajigálják bélsárral.
Hogy törpék hajigálnak? Ők úgy látják – és ami ennél több, a lapjaik tulajdonosai is – hogy nem ők alacsonyak, mi nőttünk túl magasra. Vagy le kell vágni belőlünk, legfeljebb nem éljük túl, vagy mindenestől meg kell tőlünk szabadulni.
A propagandamédia egyetlen esélye ugyanis a valódival szemben, ha a valódi megszűnik létezni.
Mindez annak a kényszerképzetnek köszönhető, hogy azt hiszik: az emberek (a zemberek) úgy általában azt gondolják, amit mondanak nekik.
Hogy a sajtó képes befolyásolni a választói véleményt. Nos, ezzel szemben az igazság az, hogy a sajtó – ha valódi – erre nem képes. Vegyünk egy példát.
Tegyük fel, hogy Zuzmó Géza alsóverdesi polgármesterről megtudom, miszerint erőszakkal elvette egy vak koldustól a szépen hímzett tarisznyáját, eladta egy budapesti régiségkereskedőnek, majd a kapott pénzt – alsóverdesi lévén – részben Viagrára, részben rossz hírű hölgyek társaságára költötte. Megírhatom én ezt?
Ha a propagandamédia munkatársa vagyok, még meg is kell írnom, attól függően, milyen párti a polgármester. De attól is csak az írás hangneme és tartalma függ. Bár láttam én már olyant, hogy az MTI-n megjelent valaminek a cáfolata, csak épp maga a hír meg sem jelent…
Ha azonban független vagyok, fájdíthatom a fejemet. Beszélnem kell a koldussal, a polgármesterrel, a régiségkereskedővel, a rosszlányokkal, a patikussal, és csak akkor írhatom meg, hogy mi történt, akkor is baj lesz, mert mindenki másként emlékszik majd az eseményekre. De mondjuk minden egybehangzik, az eset megtörtént, így történt, bíróság előtt is tanúsítják. Akkor megírom. Befolyásolja ez a polgárok véleményét a következő önkormányzati választásokon?
Itt jön a tévedés. A politikusok szerint igen. Én viszont pontosan tudom, hogy az olvasók jó része el sem hitte, akármennyire is igaz, amit írtam, más részük elhitte, de nem érdekli őket, a legtöbben olvasás után azonnal elfelejtik, még többen meg a címnél és a felvezetőnél tovább úgysem jutnak, el sem olvassák.
Elmúltak már azok a régi szép idők, mikor a választók tények alapján alakították ki a véleményüket – manapság az érzelmeik alapján alakul ki, és azokat a zsurnalisztika valódi eszközeivel képtelenség befolyásolni. Azokat a propaganda irányítja már most is. A propaganda, ami ősi, alapvető ösztönökre hat.
Minden valós írásnál, ami tényekről szól, hatásosabb egy rágalom, ha lehet, szexuális vagy pénzügyi természetű legyen, azt nem felejtik el olyan könnyen.
Akik ebből élnek, nagyobb hatást gyakorolnak a közvéleményre, mint a valódi sajtó, hiszen az ilyesmi nem is az: csak hát, olyan is lesz a végtermékük, amilyen, többnyire élvezhetetlen, de penetráns.
Tehát elemi érdekük nekik is, megbízóiknak is a tulajdon hatékonyságuk növelése miatt, hogy ne legyen valódi sajtó. Mert azzal nem állnák az összehasonlítást.
Ezért harcolnak, hogy végre ellophassák mindenki véleményét.
Mintha a lőrét mérő kocsmáros úgy akarná javítani a forgalmát, hogy felgyújtja a szomszéd fogadót – mert ott jóféle aszúbort mérnek. Az meg sem fordul a fejében, hogy ő is árulhatna valódi italt. Neki a tömeges forgalom kell, semmi egyéb.
És már akadnak, nem is kevesen, akik esküsznek a lőrére: ha már annyian isszák, csak jó lehet, hozzá kell szokni.
Hát igen, a lócitrom is táplálék ezen az alapon, harmincmilliárd légy nem tévedhet.
Ezért folyik a harc a valódi sajtó ellen, és a lócitromot követelő legyek állnak benne nyerésre – meg az azt termelő lovak.
Ma Moszkvában, holnap Budapesten.
Aztán, ha majd senkit sem érdekelnek már a tények, és mindenkinek fontosabb lesz a véleménye a valóságnál, magától is eljön a civilizációnk vége. Elhozzuk magunknak.
Az Apokalipszis négy lovasa kifejezetten meg fog sértődni, ha megrendezzük nélkülük a világvégét.
De minden jel arra mutat, hogy megrendezzük.
(Figyelem: címlapfotónk montázs)