Előre szólok, bonyolult dolgokról lesz szó, aki nem szeretne az írásra koncentrálni, az itt hagyja abba. Különben most dolgozunk azon, hogy a gondolkodásra és szövegértésre képtelen, ám markáns véleménnyel bíró réteg számára bevezessük a lapfelület más helyén a Teletubbyk korábbi részeinek vetítését, hogy azért valami forgalmat ők is hozzanak.
Aki maradt, annak a Huxitról fogok beszélni. Meg arról, hogy miért nem lesz ilyesmi belátható időn belül.
Ugyebár, ma sarkos kijelentéseket tett a mi kis Küküm-miniszterünk, Szijjártó Péter, tette pedig ezeket a szlovéniai Brdo pri Kranjuban, az EU-tagországok külügyminiszterei informális tanácskozásának második napján. No, ha tette, akkor idézzük.
„Komoly, időnként kemény hangú, olykor szenvedélyes vita zajlott az afganisztáni helyzetről, de az Európai Unió egyes tagországai és a brüsszeli intézmények, sajnos, újra a 2015-ös pályára álltak rá. Bár az elmúlt napokban folyamatosan azt halljuk, hogy nem akarják megismételni a 2015-ös migránsválság hibáit, ehhez képest az ülésen semmi más nem történt, minthogy szépen lassan visszacsúsztunk a 2015-ös pályára. Volt egy nagy vita arról, hogy felszólítsák-e a tálibokat arra, engedjék elhagyni az országot azoknak az afgánoknak, akik el akarnak jönni, de a közép-európai országok egy csoportja elutasította ezt. Ez gyakorlatilag egy biankó meghívás minden afgánnak, aki el akar jönni Afganisztánból. Ez egy nagyon veszélyes, nagyon felelőtlen álláspont, hiszen Afganisztánban 39 millióan élnek, a lakosság fele már a tálib hatalomátvétel előtt is humanitárius segélyen élt, és van legalább 4 millió belső menekült. Egy ilyen általános nyilatkozat semmi más eredménnyel nem fog járni, minthogy tömeges illegális migrációs hullám fog kiindulni Afganisztánból. Mi, magyarok, világos álláspontot képviselünk: kihoztuk azokat az afgánokat, akik nekünk segítettek, rajtuk kívül egyetlen egy afgánt sem vagyunk hajlandóak befogadni, még csak megfontolni sem akarjuk ezt.” (MTI)
Ha ezt mondta, hát ezt mondta. Ezekre a gondolatokra a mai Magyarországon háromféle reakció létezik.
-
-
- A kormánypárti: „Nem adjuk a hazánkat, büdös migránsok!”
- Az ellenzéki: „Szijjártó a kormány politikáját követve megint szembe ment az Európai Unióval, ezek a kilépésre, a Huxitra készülnek!”
- Az általános, mondhatni lakossági: „Mi van? Ja, a Pista bácsi is afgánt látott a kocsmából hazafelé, de aztán kiderült, hogy csak a Mészáros egyik felcsúti tevéje volt. Mindenesetre fenjük meg a kisbaltát.”
-
Mindhárom reakció téves. Az országot senki sem akarja elvenni, Szijjártó nem szembement az Unióval, az csak ma látszik így, holnap már másképp fog kinézni, a Pista bácsi meg látott már lila denevéreket is sakkozni a pitvarban. De egyelőre az fontos ebből, hogy ez nem távolodás az Uniótól, hanem ellenkezőleg: közeledés hozzá.
Ráadásul az egész Unióban mindenki tudja, hogy egy nagyon furcsa hazugsággal játszik most minden európai politikus, ez a menekülthullám mítosza. Nézzünk rá a térképre, gondoljuk át az elmúlt hetek híreit. Afganisztánból légi úton kimenekítettek 123 ezer embert, akiknek legnagyobb része afgán állampolgár, mégpedig olyan, aki segítette a szövetségesek munkáját. Radikálisok csak nagyon nehezen férkőzhettek volna közéjük, inkább volt jellemző arra a légihídra, hogy azt is otthagyták, aki ki kellett volna menteni – százakra, de inkább ezrekre rúg a cserbenhagyottak száma – mint az, hogy válogatás nélkül bárkit feltessékeltek volna a C–17-esekre. Még a repülőtérre sem jutott be mindenki válogatás nélkül, sőt, válogatással sem. Szóval, tőlük nem kell tartani a valóságban. Mi is kimentettünk vagy ötszáz embert, tologatjuk is őket-ide-oda az országban, nem tudni még, mire fogják őket felhasználni, de a magyar belpolitikának így vagy úgy szereplői lesznek, azt lefogadom.
Szijjártó „úgy véli” (a fene tudja, igazából mit és hogyan vél, szerintem nincs is saját véleménye, elég neki a miniszterelnöké), hogy rajtuk kívül egyetlen egy afgánt sem vagyunk hajlandóak befogadni, még csak megfontolni sem akarjuk ezt. És azt mondja: „ez meghívás lenne”. Olyan ez, mintha azért hagynék vízbe fúlni valakit, mert nem tudhatom, nem betörő-e, aki aztán később kirabolna.
Most kell a térkép: Afganisztánból nem lehet úgy átlépni a határokat, mint Szíriából lehetett. És a 2015-ös menekülthullám sem kalandvágyó turistákból állt, azok az emberek valóban sosem látott borzalmak elől menekültek. Meg más oka is volt annak, hogy átutazóként hozzánk kerültek, de arról majd később.
Egyelőre ott tartunk, hogy Afganisztánnak nincs tengere, nemzetközi légikikötője is csak egy, az is most már tálib kézen, csak közúton lehetne elhagyni az országot, ha az utakon nem lennének pár kilométerenként tálib ellenőrzőpontok. Marad a vándorlás a kősivatagban, napi 30-40 fokos hőmérséklet-ingadozásban, tevén vagy gyalog, étlen-szomjan, hiszen a települések is tálib kézen vannak. Akad, aki megpróbálja, az Index tudósít egy körülbelül ezer fős karavánról, bár ők már Pakisztánban vannak és Irán felé tartanak.
Az afgán határokat csak mérsékelten őrzik, nincs is rá szükség, őrzi azokat a sivatag meg a klíma. Ezrek talán kijuthatnak így az országból, milliók semmiképpen. Ha már itt tartunk, Tádzsikisztán tegnapig hajlandónak mutatkozott százezer afganisztáni menekült befogadására, tegnap azonban közölték, hogy sajnos senkit sem fogadnak: nincs infrastruktúrájuk. Elég volt nekik 15 ezer volt afgán állampolgárt befogadni, őket is sok év leforgása alatt. Pakisztánban nagyon jelentős afgán emigráció él, bár ez is arányok kérdése: az ország 216,6 millió lakosából 2-4 millióan menekültek oda a szomszédból, de ők sem most, az elmúlt két hétben, hanem az utóbbi három évtizedben. Úgy már mindjárt más. Üzbegisztánról nincsenek adataim, de olyasmi lehet a helyzet, mint Tádzsikisztánban – összegezve, a UNHCR számításai szerint mindösszesen félmillió ember juthat ki egyáltalán Afganisztánból, azok is csak a környező országokba. Ahol pedig nem mindenhol látják őket szívesen, és ez arrafelé azt is jelenti, hogy kifosztják a menekülőt, esetleg meg is ölik, senki sem siratja. Európában semmi értelme „milliós menekülthullámtól” tartani. Ahogy a rohingyák elleni irtóhadjárat idején is embertelenség volt „egymillió muszlim migránstól” tartani: nem jutottak ők sem tovább a bangladesi Cox’s Bazaar pokoli táborainál.
Ha a tálibokat fel is szólítaná Európa, hogy engedjék el, aki el akar jönni, Baradarék akkor sem engedelmeskednének, szóval papírtgirisektől méltóztatnak rettegni. De politikai oka van ennek a hisztériának.
Jól van, mondja a tapasztalt újságolvasó, akkor úgyis értelmetlen lenne az uniós felhívás a tálibokhoz, így értelmetlen Szijjártó dacos szemebszegülése is, a magyar Fidesz-szavazóknak szól, ennyi az egész.
Nem, nem ennyi. És van köze 2015-höz, csak nem úgy, ahogy gondolni tetszik.
Akkor ugyanis több csillagzat együttállása kellett a jelenség kialakulásához. Először is, Erdogan akkor még reálisnak érezte Törökország uniós csatlakozásának lehetőségét, ennek most is csak egy fő akadálya volna: az ő személye. Másodszor: Törökországban hatalmas menekülttáborok álltak már akkor is, hosszú évek óta, a szíriai polgárháború több millió menekültje élt bennük. Ezeket nemzetközi segélyekből tartották fenn, csakhogy a segélyszervezetek épp 2015-ben vágták meg a táborok költségvetését, méghozzá radikálisan. Erdogan úgy gondolta, megzsarolja az Uniót és azt a pár millió embert, akit most már ő kéne ellásson, átirányítja a határokon, mindjárt szebben fognak vele beszélni. Szebben nem beszéltek – bár rengeteg pénzt sikerült kizsarolnia – ellenben Törökország uniós belépését sikerült elhalasztania a nagyon távoli jövőbe. Ugyanígy zsarolja most Lengyelországot és ezáltal az Uniót Lukasenka, csak kisebb méretekben, szóval ezeket a nyomorult diktátorokat nem érdekli, hogy milliók életével játszanak: viszont a zsarolás rendszerint kissé idegessé teszi az áldozatát, esetünkben Brüsszelt.
Nem véletlen tehát, hogy, mint a Szabad Európa írja, 27 uniós belügyminiszter a hét elején egy Brüsszelben tartott rendkívüli ülés után elfogadott egy közös nyilatkozatot:
„A tanulságok alapján az EU és tagállamai eltökéltek abban, hogy a múltban tapasztalt ellenőrizetlen, nagyszabású illegális migrációs mozgások megismétlődésének megelőzése érdekében összehangolt és rendezett válaszlépések előkészítésével, közösen lépjenek fel. El kell kerülni az illegális migráció ösztönzését. Szükség van az Afganisztán közvetlen szomszédságában lévő országok támogatására annak biztosítása érdekében, hogy a rászorulók elsősorban a régióban kapjanak megfelelő védelmet, valamint célzott tájékoztató kampányokat kell indítani az embercsempészek által – többek között online – terjesztett narratívákkal szemben, mert ezek arra ösztönzik az embereket, hogy veszélyes és illegális útra induljanak Európa felé.”
Vagyis az Unió most nem fog lehetőséget adni elsősorban az erre igen hajlamos pakisztáni, de esetleg a tádzsik, üzbég és türkmén kormányoknak (sőt, Iránnak, Kínának) arra, hogy zsarolják – inkább fizet nekik előre, míg nem alakítanak ki egy válsághelyzetet.
Tehát abszurd módon a menekültellenes magyar külpolitika most nem távolodik az Uniótól, hanem ellenkezőleg: közeledik hozzá, legalábbis a közeljövő uniós Afganisztán-politikájához. Ami nem a humanitárius elvek vezetnek, hanem az a célja, hogy elkerüljön egy komoly anyagi és politikai zsarolást.
Hogy ez nem egyezik az európai alapértékekkel? Sok minden nem egyezik azokkal. De nem véletlen, hogy Orbán Viktor – az a kormányfő, akinek pártja a Huxit tervével kacérkodott mostanság – tegnapelőtt azt mondta a Bledi Stratégiai Fórumon, miszerint:
„Ha nem akarjuk, hogy a migráció miatti véleménykülönbségek szétfeszítsék az Európai Uniót, akkor minden hatáskört a nemzetállamok kezébe kell adni. Az én vízióm Európa jövőjéről az, hogy maradjunk együtt.”
Akkor most mi van?
Akkor most az van, hogy az elmúlt hetek Huxit-kampánya a kormánymédiában védelmi célokat szolgált.
Ha ugyanis az Unió megnyitja a határait az afgán menekültek előtt – nem sokan érnének el idáig – akkor a magyar kormány mondhatja, hogy szemben állt már előbb is az Unióval és ezért nem állítható róla, hogy embertelenségből, politikai számításból zárja le a határokat a menekülők előtt, hanem mert fasírtban voltak már korábban is Brüsszellel. A belföldi szavazói imádni fogják.
Ha meg az Unió lezárja a határait – és le fogja – akkor spongyát minden ostoba írásra a kormánymédiában, összeborulunk Brüsszellel, egy, európai vérből valók leszünk hirtelen, és lehet tovább erőltetni a nemzetállami szuverenitást, míg szét nem esik az egész.
Ki veszít ezen?
Például maga az Unió, amit hol kívülről zsarolnak – mint Erdogan tette – hol belülről, mint Orbán teszi most is.
És azok az afgán állampolgárok, akik élhetnének még, akár emberi életet is, ha nem tologatnák őket sakkbábuként a politikai térképen, és nem használnák fel őket mindenféle célra.
Jókor jött ez az afgán válság a magyar kormánynak nagyon.
De épp ezért nem lesz Huxit: nem lépünk ki az Unióból, sőt.
Dehogy kifelé megyünk belőle: befelé tartunk a kellős közepébe!
És hogy mit mondunk majd a menekülteknek büszke európaiként?
„Ne féljetek, míg minket láttok. Mert ha baj lesz, minket úgysem láttok már.”