Schmidt Mária csodálatos levele méltán ejtette bámulatba a magyar közönséget, elvégre nem minden nap intjük óva Angliát, száz évente csak párszor szokás ez mifelénk, és utólag mindig megbánjuk. Bár ezek a szittya intelmek le szoktak peregni az Egyesült Királyságról, és valahogy mi is mindig vesztes pozícióból intjük őket óva.
Talán, mert amikor tévedésből nyertes pozícióba kerülünk, eszünkbe sem jutnak ilyen marhaságok. Nos, azt már nagyjából és egyenként tudjuk, ki mit szól a levélhez Magyarországon, ugyanis aki nem írta meg, az elmondta, ha máshol nem, a sarki kocsmában.
De vajon mit szólna hozzá maga a címzett?
Boris Johnson?
Mondjuk semmit, mert ilyesmire a britek nem reagálnak. Ha már reagálnak, akkor baj van, akkor jön a Flotta vagy a RAF is, de manapság nincs komoly flotta, nincs komoly RAF, azért is kukorékolnak ilyen hangosan a világ minden szemétdombján ezek a schmidtmáriák. Na, de ha megkérdezném?
Ha felhívnám telefonon vagy elmennék hozzá és kérnék tőle egy interjút ebben az ügyben? Akkor vajon mit válaszolna?
Tudni nem tudom, mert nem hívom fel, oda sem megyek, de elképzelem az interjút.
Figyelem, kis feljelentők, fiktív interjú következik, nem valós! Itt jelzem, hogy a beszélgetésre sohasem került sor.
Boris Johnson határozottan, bár erős akcentussal formálja a magyar hangzókat, néha nem találja a megfelelő kifejezést – mint elmondta, a sikeres magyar uniós politika hatására döntött úgy évekkel ezelőtt, hogy megtanulja a mi gyönyörű, bár számra nehéz nyelvünket. Habár a Brexit ügyében nem értünk egyet, mégis szívesen látott londoni klubjában, ahol Schmidt Mária hozzá intézett nyílt leveléről kérdezem.
– Miniszterelnök úr, mi a véleménye Schmidt Mária leveléről?
– Sajnos nem olvastam. Különben ki az a Schmidt Mária?
– Magyar történész és Orbán Viktor barátja.
– Well, állítólag én is az vagyok, legalábbis sok mindenben egyetértünk… és miről írt a hölgy? Történelmi kérdésekről?
– Nem igazán, miniszterelnök úr, inkább sportról. Pontosabban labdarúgásról.
– Labdarúgással is foglalkozik?
– Nem, csak huszadik századi történelemmel. Meccsre nem jár. Tulajdonképpen többek között múzeumigazgató is.
– Ez érdekesen hangzik. Biztos sok szépség között tölti az életét.
– Ellenkezőleg, ő a Terror Házának az élén áll.
– Sorry, ezt most nem teljesen értettem, House of Error?
– No, sorry, House of Terror.
– Maguknál háza van a terrornak? Nem lehet túl szép.
– Nem az, miniszterelnök úr.
– Nincs egy képe a hölgyről? Hátha legalább látásból ismerem.
– Itt van, nézze csak.
– Sajnos nem… pedig ezt a rejtelmes tekintetet nem lehet elfelejteni. Hát mit írt nekem ez a beauty?
– Idézem, miniszterelnök úr:
„Megdöbbentett az az érzéketlen és a szokásos brit gyarmatosító attitűdről tanúbizonyságot tevő bejegyzése, ami elítéli a magyar drukkereket állítólagos rasszizmusukért. A britek vendégként jöttek fővárosunkba, és egy olyan gesztussal hergelték a magyar szurkolókat, amit mi álságos pótcselekvésnek érzünk.”
– Mi talált álságos pótcselekvésnek? A futballt? Csak a magyar csapat részéről nevezhetjük annak.
– Nem, a mérkőzés elején a féltérdre ereszkedést.
– Oh, yes. Úgy látszik, a lady… ugye, lady?
– Mondhatjuk annak, lehet, hogy van lovagkeresztje. Mindenféle díjai vannak. Legyen lady.
– Nos, én csak tavaly kaptam meg az Ignobelt… Tehát meglátásom, hogy őladysége a történelemben elmerülve talán elvesztette a kapcsolatát korunk realitásaival, és nem tudja vagy nem érti emiatt, hogy az a féltérdre ereszkedés minden diszkrimináció ellen tiltakozik.
– Miniszterelnök úr, szerintem tudja, csak úgy tesz, mintha nem tudná.
– Akkor kissé meglep: ő például szeretné, ha így vagy úgy diszkriminálnák? Netán mazochista? Ha így van, kérem, feltétlenül mutasson be neki!
– Fájdalom, nem ismerem személyesen és nem is állna velem szóba, de ha ez a vágya, miniszterelnök őr, módját ejtjük a személyes találkozónak. Bár tudtommal a hölgy nem mazochista, hanem statiszta a magyar kormány bábjátékában, a balettkarban ugrál. Már amikor nem múzeumot igazgat.
– Különös, meglepő ország a maguké, Jupiterre mondom. Írt még valamit?
– Hogyne.
„A britek évszázadokon keresztül gyarmatosították a világ különböző részeit, a mai napig egy kasztrendszeren alapuló elaggott világot működtetnek. Mi soha nem gyarmatosítottunk senkit.”
– Kasztrendszer? Azt mondta, a hölgy történész és a huszadik század a szakterülete.
– Így van.
– Akkor tudhatná, hogy Indiát igen régóta elhagytuk már.
– Tudja, levele későbbi részében hivatkozik is a valamikori indiai brit jelenlétre.
– Akkor nem értem: a kasztrendszer Indiában van, nem nálunk.
– Én sem értem. Sőt, szerintem ő sem. Folytassuk!
„Ezért azt tanácsolom, hogy olyan országban térdelgessenek, ahol erre igény van.”
– Well, nem akarok sem elfogult, sem szexista lenni, de nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem: ő mindenhol letérdel, ahol erre igény mutatkozik?
– Mindenhol természetesen nem, de sokat térdelhetett, az biztos.
„Mi magyarok a britektől soha, semmi jót nem kaptunk. Trianon felelősségét, ahogy az egész elhibázott bűnös versailles-i szerződést ugyan a brit PR-felelősök mintegy száz évre át tudták tolni a franciákra, de ma már senki nem gondolja, hogy az akkori világ vezető hatalmát, a brit világbirodalmat a tönkrevert és megrogyott franciák utasítgatták.”
– Biztos, hogy ez a hölgy történész?
– Biztos, mert van róla papírja.
– Akkor tudhatná, hogy azt a szerződést nem nemzetek kötötték, hanem szövetségek, melyeknek államok voltak a tagjai: rossz, igazságtalan szerződés volt, de a mai franciák vagy britek épp annyira tehetnek róla, mint a mai magyarok a szentgalleni kalandról.
„Soha, ismétlem, soha nem fogjuk megbocsátani, hogy 1944 őszén egy sajtpapíron osztották fel Sztálinnal térségünket és toltak át minket Ázsiába!”
– Elnézést, kinek nem bocsátják meg?
– Az Egyesült Királyságnak, mivel az a Brit Birodalom jogutódja.
– Well, értem… és mi a helyzet Sztálin jogutódjával?
– Annak megbocsátják.
– Vagy úgy. Különben ez a mondat sok mindent megmagyaráz.
– Milyen értelemben, miniszterelnök úr?
– A hölgy végső soron azt írja, hogy Ázsiából levelezget velem, hadilábon állhat a latin betűkkel és az európai modorral.
– Inkább csak az utóbbival. De azzal nagyon.
„Az EB-döntőn a britek, ahogy évtizedek óta mindig, csürheként viselkedtek. Megvertek több szurkolót, 11-est hibázó fekete bőrű focistáikat rasszista támadások érték. A meccsen jelenlevő Vilmos herceg és Ön sem gratulált a győztes olasz köztársasági elnöknek, ami igazán bunkó dolog. Ahogy az olasz himnusz kifütyülése is. Az eredményhirdetést a legyőzött angolok nem várták meg, és nem adták meg a tiszteletet a győztesnek. Londont a focidrukkerek összehányták, összevizelték, összeszemetelték. Áttörték a kordont, jegy nélkül nyomultak be, ráadásul pandémia idején, mindenfajta ellenőrzés nélkül. Úgy viselkedtek, ahogy szoktak. Azóta is várom, hogy milyen büntetést kapnak, mert minket persze példásan megreguláznak majd.”
– Yes, azon a mérkőzésen valóban túllépték egyesek a mértéktartó viselkedés határát. Őket a rendőri szervek vették szerető és féltő gondjaikba. Mondjuk Vilmos herceg és én aznap nem csatlakoztunk hozzájuk. Kissé nagy volt a zűrzavar, így elmaradhatott a gratuláció is: elismerem, sok mindenben hibáztunk. De ha mi hibázunk, akkor mindenki másnak már kötelező is lesz?
– Nem, miniszterelnök úr, csak egyes magyar ultráknak, de ők tetézik is, ha lehet.
– Javaslom, hogy ha hibáinkat kívánják másolni, üzenjenek hadat Afganisztánnak, mi a XIX. században három alkalommal is megtettük, és nem értünk el vele semmit. Azóta is szállóige a brit politikában, hogy ezt el kell kerülni: a megoldhatónak tűnő, valójában véghezvihetetlen politikai feladat jelképe az afganisztáni háború, amivel a politikus „túlvállalja magát”, túlbecsüli a saját képességeit. Vagy viseljenek hadat tizenhárom lázadó, észak-amerikai gyarmat ellen. Az is hiba volt részünkről, és bánjuk. De ilyen pitiáner, lelátói randalírozásban ne akarjanak vetekedni az Egyesült Királysággal, ez nevetségesen kicsinyes.
– Az miniszterelnök úr, de hátra van még a levél utolsó mondata.
– Halljuk.
„Boris Johnson, maga egy kis, széteső ország élén áll. Törődjön bele és söprögessen a saját háza táján. Van mit.”
– Mekkora is Magyarország területe?
– 93 030 négyzetkilométer. Trianon előtt – csak Schmidt Mária kedvéért – 282 870 négyzetkilométer.
– És mekkora az Egyesült Királyság mai területe?
– 242 495 négyzetkilométer, a Trianon előtti időkben a Brit Birodalomé 34 millió négyzetkilométer volt.
– Ennyit a kis, széthulló országokról, barátom, bár Skócia okoz némi fejfájást és Ulster se nyugszik. De ne bánkódjon: a hölgyektől sokat hallottam már, hogy nem a méret a lényeg. Ahogy elnézem, a levél írója sokat nosztalgiázhat a régi szép időkbe visszarévedve, felidézi Trianon előtti ifjú éveit, mikor még snájdig huszárhadnagyokat kosarazott ki, bár a területi érvei akkorra vonatkoztatva is eltörpülnek. Nos, mindegy. A hölgy, amint látom, aktuális, magyar belpolitikai okokból sértegetni kívánt engem és az Egyesült Királyságot, de kissé nevetségesen sikerült a dolog, mert nem érvelt, hanem mocskolódott. Így kísérlete kudarcba fulladt. Hagyjuk is főni a főni levében… jól emlékszem, hogy ez Orbán beceneve?
– Az egyik, miniszterelnök úr.
– Mi foglalkozzunk vidámabb dolgokkal: mit szólna még egy Glenlivethez vacsora előtt?
– Megtisztel, miniszterelnök úr.
Valahogy így nézne ki egy fiktív interjú Schmidt Máriáról Boris Johnsonnal.
Attól tartok, egy igazi is így nézne ki.