Az emlékezet olyan, írja Viktor Jerofejev, mint a halott gazdája mellé bezárt kutya: először csak vonít, aztán kikezdi a holttestet, majd darabokra tépi. De nemcsak olyan.
Ha a kutyánál maradunk, elkezdi nem érteni – valójában nem is elkezdi, hanem attól a pillanattól, hogy először beleharap, nem érti –, hogy valaha is ezek mellett a lábak mellett futott az utcán. Nem könnyű a bécsiszeletet egy alpesi legelőre vagy az istállóba képzelni, a jászol elé. Nem is lehet. Aztán később, amikor a kutya új gazdához kerül – az emlékeink a holnapi énünkhöz –, már azt nem érti, hogy volt lehetséges ezeket a simogató kezeket ennivalónak tartani?
Hát ennyire befolyásolna minket a… mi befolyásolna? Valami fásultság? Valami hátrafele fásultság, ami egyáltalán nem feltétlenül jár együtt az előrefele vággyal? Vagy nem-vággyal. Bármivel. Hogy tudtam én ezt az embert valaha szeretni? Hogy tudtam e mellett az ember mellett valaha közönyösen elmenni? Mi jót találtam ebben a szórakozásban? Voltam én valaha éhes? Voltam valaha jóllakott? Hogy tudtam megtenni? Hogy nem tettem meg?
Rövidke élet ez, de csak hátrafelé nézve. Annak látszik. Azért látszik annak, mert megette a kutya. Kiejtettük nagy részét, mint nem fontosat. Mint amit már annyira ismerünk, hogy visszafele is unnánk. Most (!) azt gondolom róla, hogy akár az egész kiejthető. Minden szó kiejthető, amit kiejtettem, ki is ejtettem, minden történés, cselekedet, amelyek semmi másra nem alkalmasak, mint elmesélni őket olyasvalakinek, akinek még nem volt részük ilyesmiben. Ő is múlatja velük az idejét, én is, az idő pedig teszi dolgát: múlik. Elviszi a cica. A kutya megrágja, és ami maradt, a cica viszi el. Az Ezergidás Kecske. Stephen Kinget már rég idéztem.
Innentől azt nem értem, hogy nekik minek.
Ezért nehéz újságírónak lenni. Műsorvezetőnek. Hírkommentátornak. Azt csinálni, ami a magyar médiában most folyik, már könnyebb. Az alkotás. Az már valami. Leginkább Frankenstein doktor művéhez hasonlít, vagy Mary Shelley fantáziájához. „…apja házában megismerkedett a nős Percy Bysshe Shelleyvel, akivel nemsokára egymásba szerettek. Shelley felajánlotta feleségének, hogy éljenek hármasban, de a nő ezt elhárította. A szerelmespár Mary anyjának a sírjánál találkozott, majd miután fény derült a kapcsolatukra, 1814-ben Franciaországba szöktek. 1816 tavaszán meglátogatták a Svájcban tartózkodó Byront, aki kisegítette őket anyagi gondjaikból. A Byron házában töltött idő alatt írta meg Mary a Frankenstein című művét”, írja róla a Wikipédia. Így kell a semmiről beszélni, tökéletesen semmitmondóan. Shelley és Byron maguk voltak a két lábon (együtt négy lábon) járó promiszkuitás és perverzitás. Shelley nem sokkal harmincadik születésnapja előtt a tengerbe fulladt, Byron két évvel élte túl, ő akkor harminchat éves volt. Dongalába egyáltalán nem akadályozta meg a versírás melletti fő foglalatosságában, a nők hajkurászásában („szerelmi kalandot” szoktak írni, bár ezeknek általában vajmi kevés közük volt a szerelemhez). Magyar vonatkozásban Adyhoz lehetne hasonlítani, bizonyos mértékig testileg is (Ady is rengeteg testi anomáliával küzdött, még a szifilisztől és alkoholizmustól eltekintve is, más kérdés, hogy ez a róla fennmaradt képeken hogy nem látszik). Mellesleg mindketten szabadkőművesek voltak, bár ez egyáltalán nem dehonesztáló a szabadkőművességre nézve. Végtére a költészet is lehet elsődleges, abban meg kiemelkedtek. A szabadkőművességre sokkal inkább az adott korok lehetnek dehonesztálók, pontosabban nem rá, hanem a képviselőire, de ez mindenre és mindenkire ugyanúgy érvényes. Egy Byronról fennmaradt anekdotában (nem nézek pontosan utána, jó lesz így is, hevenyészve) a költő a török/görög tengerparton sétálva meglátta, hogy egy paráználkodással vádolt lányt éppen megkövezni visznek a rokonai. Kiváltotta, jobban szemügyre vette, és akkor rájött: a lány vele paráználkodott. Közepesen élénk fantáziával is elképzelhető, hogy ezek hárman mit csináltak Svájcban.
Még egy lexikon is lehet érdekes. Egy tankönyv is. Csak érdekes dolgokról kellene bennük írni, vagy azokról is, és úgy.
De hogy jön ide Frankenstein doktor, aki hullarészekből eszkábálta össze szörnyetegét, amelyről azt akarta, hogy egyben szép is legyen?
Hát így.
Szó nincs se hírekről, se tényekről – különben utóbbiakról még a legjobb szándékkal se lehetne szó, soha –, hanem valami másról. Olyasmiről, mint Mary/Frankenstein teremtménye, akit Mary, mentségére legyen mondva, egy csónakázás közben (lásd az emlékezetet és a kutyát) talált ki, vagy olyasmiről, mint Zrínyi junior Szigeti veszedelme. Utóbbi írásakor hullott a hó, mindenki a végvári vackában melengette mindenét, közben unatkoztak. Kockát vetettek, ittak, mint a kefekötő – azt egyébként is -, nők ott nemigen voltak, mi maradt? Zrínyinek az írás, s hogy esetleg még mi más, arról nem tudunk, és nem is feltételezzük róla. Szeretjük a hősöket.
Nekem pedig most, hogy pihenésképp nem azt írom, amit most fontosnak tartok, maradnának a hírek, a politika, az egész verkli, ami a proletárt szórakoztatja. Így is megkaptam tegnap, hogy nem a földön járok, mármint ott, ahol az ember a cipőfűzőjét megköti, képletesen, mert megkötheti a karosszékben is, a föld felett. Erre jutott eszembe, hogy semmi bajom az állati nívóval. Nekem az ember állati nívójával van bajom, jobban mondva már azzal sem, csak a sajátoméval. A saját állati nívómmal. Én nem fogok külföldi sajtót bogarászni, hogy szállítsak önöknek valami kis csemegét, valamit, amihez semmi közük, hanem ha a vegetálásukat illetően nem, szebben szólva a létfenntartásukat illetően nem, és inkább hátráltat, mint előre visz. „Téged”, rónak meg Önök. Nem. Nem csak engem, Önöket is, abban az esetben, ha az ezekkel való foglalatoskodás nem elkerülhetetlen, nem pihenő, hanem kizárólagos. Mindkettő probléma nélkül lehet, ha… Ha van utána más is.
Nem, nem az alvás. Reggelre azt is elviszi a cica, és felébrednek.