Sajnos szeptember 11. egy ilyen nap, kikerülhetetlen a megemlékezés, főleg a huszadik évfordulón az: de nem árt azon is elmerengeni, hogy miképpen alakulhattak így a dolgok, ahogy most állnak – mert nem állnak a legjobban.
Az egész persze egyáltalán nem 2001 szeptemberében kezdődött Amerikában, hanem 1970-ben és Ázsiában.
Akkor ugyanis aszály volt Afganisztán földjén, ami két évig is eltartott. Az éhező és földönfutóvá vált lakosság a városokba menekült, de ott is csak a munkanélküliség várta. Az afgán történelemnek ezt a korszakát nem elemeztem korábbi írásomban, de most kénytelen vagyok rá: az a lényeg röviden, hogy az 1933 óta uralkodó Zahir sah ugyan kicsit kacérkodott a második világháború elején a tengelyhatalmakkal, de aztán ránézett a térképre, és folytatta az addig is követett mérsékelt hintapolitikát.
Ennek az volt az alapelve, hogy ha riszált egyet Moszkvának, rögtön riszált egyet Washingtonnak is, mármint a háború után, és mindkét oldalra kacsintgatott, mindkét oldalról elfogadott mindent, virágot, bonbont, vacsorát és fejlesztési programokat, csak egyik világrendszernek sem esküdött hűséget. Évtizedekig tendereztette így a hidegháborús feleket, akik nagyon nem is haragudtak ezért, ugyanis valódi szükségük nem volt az országra, abba meg belementek, hogy versenyezzenek a befolyásért. Langyos, lassú, de határozott fejlődés lett a dologból, ennek a kornak a végéről származnak azok a fotók, amiken miniszoknyás lányok sétálnak a kabuli egyetem előtt, csak azt felejtik el az ezeket osztogatók, hogy kizárólag a felső nem is tíz-, hanem csak pár ezer kabuli lakos élt olyan színvonalon, hogy „nyugatos” lehessen. Maga a lakosság országszerte háziszőttesben járt és élt, ahogy tudott.
Csakhogy az 1970-72-es aszály miatt nem tudott. Mikor Zahir sah egy sportbaleset miatt külföldre utazott, orvosi kezelésre, tulajdon unokatestvére, Muhammad Dáud detronizálta és mivel a baloldali pártok támogatták, Afganisztán köztársasággá alakult. Dáudnak különben 1963-ig – amíg miniszterelnök lehetett – a monarchia is teljesen megfelelt, mint államforma. Mellesleg, Zahir sah volt talán a legfelelősségteljesebb vezetője az afgán államnak, mert mikor hírét vette a puccsnak, inkább lemondott, hogy elkerülhető legyen a polgárháború. Aztán 2002-ig Rómában élt, akkor hazahívták, ha nem is uralkodónak, de a Loja Dzsirga ülésein részt vett, meg visszakapta a palotáját is, 2007-ben halt meg, 92 évesen. Ritka afganisztáni politikusban az ilyen hosszú életű ember.
Dáud 1978-ig közeledett a Szovjetunióhoz, akkor Moszkva megunta ezt a lassú tempót, és egy államcsínyben Dáudot is, családtagjait is lemészárolták a tőle balra állók, akiket pedig a még tőlük is inkább balra állók mészároltak le Hafizullah Amin vezetésével, de ellenük már kirobbant egy népfelkelés. Tulajdonképpen ennek a fegyveres résztvevőit nevezték mudzsáhidoknak. Ez ellen a népfelkelés ellen hívták be a szovjet csapatokat, ami viszont azzal járt, hogy az elvileg szovjetbarát Amint a változatosság kedvéért szovjet segítséggel mészárolták le, és a helyére Babrak Karmalt ültették.
A helyzet adott volt: szovjet megszálló hadsereg az országban, bábkormány bábminiszterelnökkel, velük szemben pedig (akkor még) rosszul felfegyverzett mindenféle népfelkelők, akiket csak annyi kötött össze a szovjetellenességen kívül, hogy mindannyian muzulmánok voltak. Ezért lehetett az ekkor kezdődő tíz éves szabadságharc alapeszméje egy fajta nagyon leegyszerűsített és emiatt nagyon radikális és konzervatív vallásosság. Ami azonban megvetette a tálibok ágyát is.
Álljunk meg egy kicsit: mit látunk? Azt, hogy a lassan, biztosan modernizálódó, korábban nem túl kellemes, de nagyon is elfogadható Afganisztán, ami 1968-ban liberális drogtörvényei miatt a hippik kedvelt úti célja volt, tíz év alatt katonai szempontból reménytelennek tűnő polgárháborúba és szabadságharcba sodródott.
Miért?
Mert Dáud és utódai hatalomra vágytak, Moszkva pedig gyorsítani akarta a befolyási övezetének növelését. Dáud Moszkva nélkül egy lépést sem tehetett volna, az utódai főleg nem. És végső soron leginkább azért vonultak be a szovjetek, hogy ne az amerikaiak vonuljanak be, közvetlenül a határaik mellé.
Ráadásul 1978-ban egyszerre győzött Iránban a sah elleni forradalom és zajlott Pakisztánban katonai hatalomátvétel, tehát aki jelen akart lenni a térségben, az vagy Afganisztánba ment, vagy sehova.
Moszkva odament.
Azonban az Egyesült Államok is hibát követett el. A mai 444 hasábjain az OSA Archívum kiváló elemző írásban fejti ki, miszerint:
„Az amerikaiak már 1979 nyarától támogatták az afgán mudzsáhid felkelőket, akkor még a kommunista kormányzattal szemben; a karácsonykor indított szovjet inváziót követően pedig jelentősen növelték a támogatást. Christopher Warren amerikai külügyminiszter-helyettes és Brzezinski 1980 tavaszán személyesen mentek el a pakisztáni Peshawarba, az afgán felkelők legfőbb bázisára, hogy demonstrálják az amerikai kormány magas szintű elkötelezettségét a mudzsáhid felkelők mellett; de három évvel később a felkelő csoportok vezéreit még Reagan elnök is fogadta a Fehér Házban. Mi több, a pénzügyi és katonai támogatáson kívül más terveik is voltak. Az egyik elgondolás szerint heroint osztogattak volna a szovjet katonáknak. Megpróbáltak továbbá nagy mennyiségű Koránt becsempészni a Szovjetunió iszlám tagköztársaságaiba. William Casey, a második világháborús veterán OSS-tiszt, aki akkor a CIA igazgatója volt, egyenesen azon gondolkodott, hogyan lehetne a muzulmán világot a Szovjetunió elleni szent háborúra mozgósítani, és hogyan lehetne iszlám felkeléseket kirobbantani a Szovjetunió iszlám tagköztársaságaiban.”
Zbigniew Brezinski még a kilencvenes években is büszke volt arra, hogy sikerült összeütni a „szovjet Vietnamot”, a megnyerhetetlen háborút, ami annyi katonai és anyagi forrást emésztett fel, hogy komolyan hozzájárult a hidegháború végéhez – csak Brezinski aktuálpolitikai szempontok alapján tervezett, azzal gondolt, mi lesz holnap, azzal nem, mi lesz holnapután. Az általa támogatott radikálisok a szovjet kivonulás után természetesen egymásnak estek, és ne feledjük: a tálibok (a szó diákot jelent, jellemzően a pakisztáni határ mentén fekvő medreszék tanítványairól nevezték el a mozgalmat) már a polgárháború gyermekei voltak, aki 1973-ban mondjuk hat éves volt, az 1989-ben, a szovjetek kivonulásakor lett huszonkettő, de kisgyermekkorát kivéve egész életét háborúban töltötte. Tulajdonképpen ez a vallásos neveltetésű értelmiségi réteg ragadta meg a hatalmat 1995–96 után, vette be Kabult és gyakorolta a rémuralmat 2001-ig. Ellenük harcolt az Északi Szövetség.
De hogy kerül ide az al-Káida?
Úgy, hogy azt is az afgán polgárháború és szabadságharc szülte, akárcsak a tálibokat. Eredetileg ugyanis sok önkéntes ment Afganisztánba a világ többi muzulmán országából, segíteni a szovjetellenes harcot, közöttük volt a fiatal Oszáma bin Láden is. Ebből ha vígan nem is, de egész jól éltek sokan, bár emberünk amúgy is vagyonos volt, őt inkább a fanatizmus hajtotta. De míg voltak szovjetek, volt ki ellen harcolni, valóságos életforma volt a szent háború, ráadásul a hősi haláltól sem féltek, garantálták nekik az üdvösséget.
Csak hát elfogyott az ellenség, nosza, találjunk másikat!
Találtak, ez volt Amerika és Izrael. Meg az összes világi vezetésű muzulmán állam. Ellenségre szükség volt, és a volt mudzsahidek jól ismerték a nyugati világot – ismerték és nem kedvelték. Ellenben tálib harcostársaikkal kölcsönösen kedvelték egymást, tehát 2001. szeptember 11-én az összehangolt terrortámadások, amik megrázták és kizökkentették a világot, az ő számukra azt jelentették, hogy visszatérhetnek a régi, megszokott életükhöz. A háborúhoz. Ami nélkül nem voltak alkalmasak semmire.
Hogy aztán a szövetséges erők pár év alatt felszámolták az al-Káida bázisait és Oszáma bin Ládennel is végeztek? A szervezet máig él, a maga módján persze, abból szakadt ki részben az Iszlám Állam is, aminek a születésekor az iraki titkosszolgálat bábáskodott. Ugyan a kettő néha harcol is egymással, mint most is, Afganisztánban.
Ma húsz évvel ezelőtt sikerült átállítsák a váltót és a világ addig természetesnek hitt fejlődését egy másik, rosszabb, gyanakvóbb és totálisabb államok felé vivő vágányra irányították.
De mivel is kezdődött az egész?
Az 1970-es aszállyal, ami társadalmi feszültségeket idézett elő Afganisztánban?
Dáud puccsával és a többi államcsínnyel?
A végzetes hibának bizonyuló szovjet bevonulással?
Brezinski rövidlátó és Casey fantasztikus ötleteivel?
A szovjetek kivonulásával?
Az al-Kaida megszületésével?
Ezzel mind, és még sok más egyébbel. Harminc év mindegyik fél által elkövetett tévedései és ostobaságai vezettek már a 2001. szeptember 11-i támadáshoz is. Ami ilyenformán a hidegháború örökségének is nevezhető.
A mostani helyzet kialakulásához pedig kellett az azóta eltelt újabb húsz év. Melynek során mindenki a korábbi szellemben cselekedett.
Afganisztánt szeptember 11. után muszáj volt megszállnia az Egyesült Államoknak, míg még nagyobb baj nem lesz. Nem bosszúról volt szó részükről, hanem a bázisok elpusztításáról.
Elhagyni is muszáj volt az országot, hogy miért pont most, azt tessék Donald Trumpnak megköszönni, azt meg, hogy miért pont így, lóhalálában, nem tudni egyelőre pontosan, kinek, de ki fog derülni.
Elért valamit a világ húsz év terror elleni háborúval?
Ha úgy vesszük: futottunk egy körnél valamivel többet és most kicsivel mentünk túl a startvonalon. Nem ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk, valamivel előrébb, de nem sokkal.
Csak jó fárasztó volt ez a kör.
És ha úgy vesszük, az egész egy aszállyal kezdődött.