Szele Tamás: Buddhák a rézbányában

Ma két fő téma uralja a közbeszédet, az egyik Ferenc pápa budapesti látogatása, amivel nem foglalkoznék, mert foglalkoznak elegen, a másik Afganisztán jövője. Ne tessenek legyinteni, hogy „Afganisztán, Pakisztán, Naésaztán, Hátaztán”, mert fontos lesz az nekünk is, másnak is, mindenkinek.

Persze nem lennénk magyarok, ha nem esnénk még az ilyen kérdésekben is a ló egyik oldaláról a másikra, és vissza – a magyar ló kétdimenziós, nincs háta, nem lehet rajta megmaradni. Hol azt hallja, olvassa az ember, hogy „nem sikerült az amerikai demokrácia exportja, az afgán nemzet a tálibok mellett döntött, azok állnak közelebb a lelkéhez”, hol azt, hogy „megérdemlik, mert nem is védekeztek, gyáva nép az afgán”, hol pedig mélyelemzés keretében jut arra a végeredményre a szerző, hogy Afganisztánt Kínához fogják csatolni és Peking lesz a mostani játszma Nagy Nyertese.

Egyik nagyobb szamárság, mint a másik. Kezdjük azon, hogy afgán nemzet nem is létezik. Élnek ott délen pastuk, ők adják a népesség 42%-át, északon tádzsikok (27%), középen hazarák (9%), még északabbra üzbégek (9%), keleten nurisztániak (az a vidék volt Kipling Kafirisztánja) és mindenféle más nép, de annyian egyikből sincsenek, hogy „államalkotó nemzetet” képezzenek, Afganisztán legélhetőbb államformája a szövetségi volna, körülbelül ilyesmit is szeretne Ahmed Mászud, minden csoportra kiterjedő képviselettel – csak hát az a jövő titka, mennyire lesznek sikeresek az ellenállók és ha azok is lesznek, mennyire valósulnak meg a most még tiszta és átlátható tervek. De szépen kérek mindenkit: hagyjuk már abba az „afgán néplélek” elemezgetését, ami nincs, ahhoz nem is állhat közel a tálib mozgalom. Amely egyébként döntő többségében déli, pastu és szunnita tagokat tömörít, érthető is, ha az északi, siita tádzsikok nem tolonganak, hogy beléphessenek.

A „demokráciaexport” emlegetése más tészta: az nem is volt. Pusztán az Amerika-ellenesség miatt zeng tőle a kormánymédia, a valóságban inkább csak támogatták a nyugati erők a központi, állami intézményrendszer kialakítását, mintsem megkövetelték volna, és ezt is kifejezetten önző okokból tették: ugyanis ahol nincsenek intézmények, hivatalok és országos infrastruktúra, ott gyakorlatilag semmiben sem lehet megegyezni, semmiféle szerződést nem lehet megkötni és semminek nincs felelőse. Kialakult ugyan egy állami intézményrendszer, de a működése teljesen sajátos és esetleges volt, amin sokat rontott a korrupció is. Szóval: ha lett volna szó egyáltalán politikai rendszer bevezetéséről, az működött volna: Afganisztánban inkább csak arra volt némi szándék nyugati részről, hogy legalább időnként négy legyen a kétszer kettő.

A hasonlóképpen megszervezett nemzeti hadsereg meg, ami már hónapok óta nem kapott zsoldot, persze, hogy nem lelkesedett a harcért, főleg, hogy a tálibok már jó ideje megüzenték, mikor érkeznek, mikor lehet megadni magukat és vagy átállni, vagy hazamenni. Nem gyávaságról volt ott szó: nem volt nekik miért harcolniuk. A legtöbben semmit sem veszítettek a kabuli rezsim változásával. Meg hát épp tegnap írtam volt meg, hogy a legutóbbi zavaros idők már jó ötven éve tartanak, náluk a katonáskodás már rendes szakma lett, mesterség, volt olyan is, hogy a kormány katonája kivett egy hónap szabadságot, és azalatt a táliboknál maszekolt, harcolt saját maguk ellen – persze jó messzire az állomáshelyétől. És persze, hogy jó pénzért.

Az már sokkal jobb kérdés, és nem is válaszolható meg ilyen sommásan, hogy Kína lesz-e a mostani játszma „nyertese”. Hajlok arra, hogy nem. Sőt, Peking egyre morcosabban viseli, hogy a pandzsiri harcokban olyan terrorszervezetek is felbukkannak, amiktől Kína Hszincsiang-Ujgur tartomány miatt meglehetősen tart. Pedig milyen szépen kezdődött a tálibok és Peking bimbózó románca… Kína egyike volt a legelsőknek, akik tárgyalóasztalhoz ültek velük, Vang Ji külügyminiszter fogadta Baradart és bűntársait, és azt hallotta tőlük, amit hallani akart: hogy ugyanis Afganisztán területéről többet soha nem engednek terrortámadást szervezni.

Ez kínai füllel hallgatva azt jelentette, hogy Kabul nem fogja támogatni a kelet-turkesztáni iszlám szeparatistákat (akkor még rosszban is voltak velük a tálibok, most mintha békülnének). A kínai követség nem is menekült el Kabulból, de nem is görbült hajuk szála sem, tegnapelőtt pedig Peking egy harmincegy millió dollár értékű segélyszállítmánnyal lepte meg Afganisztánt. Ma viszont már mennydörög a terrorizmus ellen a Xinhua hírügynökség, ugyanis elég különös alakok kezdenek felbukkanni Tálibisztánban.

De ha nem is volna ez az ellentét, Kína akkor is többször meggondolná a nyílt barátkozást és szövetséget. Mint Krajcsír Lukács, az Antall József Tudásközpont közel-keleti referense írja kiváló blogbejegyzésében:

Arról, hogy Peking számára milyen gazdasági és geopolitikai előnyökkel járhat a közép-ázsiai országgal való szorosabb kapcsolatok kiépítése, már eddig is rengeteg elemzés és cikk született. A hátrányokról ugyanakkor még mindig kevés szó esik, pedig érdemes számba venni, hogy a tálibok által – már nem először – vezetett Afganisztán milyen kockázatokat és problémákat tartogat Kína számára.”

Bizony, vannak problémák és hátrányok. Kezdjük azzal, hogy az egyszerűség kedvéért feltételezünk egy abszurdumot, éspedig azt, hogy Afganisztánban belátható időn belül teljesen konszolidálódik a tálib rendszer, és annak égisze alatt kitör a béke, nem lesznek harci cselekmények. Persze ilyen egyhamar nem lesz, de tételezzük fel. Mire volna jó Afganisztán Kínának? Mi van ott, ami máshol nincs?

Elég sok minden, például lítium, réz, kőolaj és féldrágakövek. No, akkor érdemes befektetni!

Várjunk még azzal a lelkesedéssel. Hiába jelennek meg olyan című írások például a Magyar Nemzetben, hogy

A lítium Szaúd-Arábiája lehetne Afganisztán”

mert ott van ám az a feltételes mód. Lehetne, de nem lesz. Hiába, hogy a lítium iránti kereslet – a modern mikroelektronikában nagyon szükséges, akkumulátorok gyártásához használják, szóval nincs mobiltelefon lítium nélkül – évente húsz százalékkal növekszik, hiába, hogy ha ebben az iramban folytatjuk, az évtized végére a mostani kitermelés négyszeresére volna szükség világszinten, ha egyszer nincs hogyan kitermelni. Afganisztánnak saját technológiája nincs, de majd adnak a jó kínaiak, alig várják, hogy beruházhassanak!


Nem várják alig, mint majd látni fogjuk.

Kabult pillanatnyilag különben is jobban érdekelnék az Amu-Darja völgyében fekvő olajmezők, azokat ugyanis könnyebb feltárni, kitermelni, a nyersolajat egyszerűbb eladni, de ha kicsit dolgoznak a projekten, akár finomítani is.

Ami a kínai Amu Darja-beruházásból maradt

Ja, nem. Sőt, annyira nem, hogy ahhoz a kínai befektetők sem akarnak még egyszer nekifogni. Ugyanis egyszer már nekifogtak, és kudarcot vallottak. Az olajkitermeléshez egyetlen dolog volt adott: a nyersolaj. De semmi más: se utak, szállások, se energiaellátás, egyáltalán, semmi sem volt a vidéken. Így is nekiláttak ugyan a kitermelésnek, de a nyersolaj elszállítását meggátolta Afganisztán is, Üzbegisztán is, a kínai olajmérnököket a helyi hadurak fegyveresei meg-megtámadták, néha el is rabolták, szóval fel kellett adni a próbálkozást. 2013-ban ezzel 700 millió dolláros haszontól esett el a kínai Nemzeti Olajipari Vállalat. Nem valószínű, hogy újabb hatalmas összeget kockáztatnának meg.


Marad a réz. Hát, az tán még kérdésesebb. Rézre nagy szükség van Kínában is, máshol is, és történetesen 11 és fél millió tonna kiaknázatlan rézérc hever Kabultól negyven kilométerre, délkeleti irányban, Mesz Ajnakban. A település neve „kis rézforrást” jelent, bár ez rézforrásnak nem is olyan nagyon kicsi. Sőt, az egyik legnagyobb a világon. Kabul is közel van, a közlekedés, energiaellátás megoldható, miért nem aknázzák ki a kínaiak?

A Mesz Ajnak-i rézlelőhely és a romok

Mert egyszer már csődbe mentek vele. 2007 novemberében három milliárd dollárért vette bérbe az akkori afgán kormánytól a kitermelési jogot a China Metallurgical Group, harminc évre kapták meg. Az energiaellátás azonban nem volt megoldott mégsem, tervezni kellett egy 400 megawattos erőművet hozzá, még jó, hogy van a közelben egy szénbánya is. A kitermelt réz elszállítása sem ment volna közúton, terveztek tehát egy iparvasúti vágányt is, aminek csak az a baja, hogy Afganisztánnak egyébiránt összesen 25 kilométer vasúti hálózata van, az is egészen máshol, északon, Mazari Sharif és Hairatan között. Nem volt mihez csatlakozzon az iparvágány, be kellett volna vinni Kabulig. Nem is épült oda erőmű, vasút, de nem épültek meg a munkások szállásai sem.


Ráadásul, ha mindez nem volna elég, a völgyben felfedezték egész Afganisztán egyik legjelentősebb régészeti lelőhelyét, ugyanis a vidék már 2200 éve lakott, bár a legnagyobb virágzását a Selyemút aranykorában élte – akkor gazdag és sajátos kultúrájú buddhista-hinduista civilizáció élt Mesz Ajnakban. 19 különálló régészeti lelőhely található a völgyben, köztük két kis erőd, egy fellegvár, négy erődített kolostor, több buddhista sztúpa és egy zoroasztriánus tűztemplom, valamint ősi rézkohók, olvasztóműhelyek, pénzverde és bányásztelepek. Ez a kínai kitermelőket nem zavarta volna, ha titokban marad, de nem maradt, és kitört a vita a leletek, sőt, inkább a régészeti feltárások sorsáról.

Egy Buddha a sok közül Mesz Ajnakból

Kína nem szokott ilyen ügyekben érzékenykedni, de túl nagyra nőtt a botrány: végül is 2015-ig folyt a leletmentő munka, több mint kétezer műtárgyat vittek a kabuli múzeumba, amit meg nem lehetett beszállítani, azt ideiglenes menedéken helyezték el Mohammad Agha körzetben. Közben legalább ötször ennyi relikviát loptak el a kincsvadászok, és állandó fegyveres őrizetet kellett adni az ásatások mellé, ugyanis az előkerülő emlékek – buddhisták voltak, az olyant a rendes tálib felrobbantja, mint Bámiijánban a Buddha-szobrokat.

Azonban később sem kezdődhetett meg a rézbányászat. Ugye, az erőmű, a szállások, a vasút máig nem épültek meg… Ezek után az bizonyosnak látszik, hogy az épületmaradványokat ugyan le fogják rombolni, de ott rézércet nem termel senki egyhamar. A kínai cég bukott hárommilliárd dollárt, elvették tőle az ezer éves Buddhák.


Különben a 2001-es amerikai bevonulás idején is azt mondta a világsajtó egy része, hogy az egészet azért tették, hogy az Egyesült Államok rátehesse a kezét Afganisztán ásványkincseire. Hát lám, rátette, de el is vette, nem vitt magával semmit. Így fog járni Kína is. El van az ottani bányászat átkozva.

Egyszóval: ha a kínai vállalatoknak, üzletembereknek vagy magának a Kínai Népköztársaságnak kidobni való pénze van, akkor is jobban teszi, ha elmadzsongozza, mint ha Afganisztánban fekteti be, mert játék közben legalább szórakozik egy kicsit, a pénz meg mindenképpen odalesz.

Nem valószínű, hogy a történtek után Kína egy lyukas fent is fektetne Afganisztánba. Pláne nem terjeszkedne arrafelé. Még gazdasági szempontból sem tenne ilyent, igen rosszak a tapasztalatai, politikai tekintetben pedig főleg tartózkodna bármi ilyesmitől. A legnagyobb győzelem az lenne kínai szempontból, ha

      1. Sikerülne elérni, hogy a tálibok ne támogassák a kelet-turkesztáni iszlám szeparatistákat
      2. Ezért cserébe szívesen hajlandóak volnának akár rendszeres segélyt is folyósítani az üres, sőt, lyukas zsebű kabuli uraknak
      3. És ha még ráadásul megépülne a Pesavar-Kabul autópálya, akkor be lehetne vonni az országot a „kínai-pakisztáni gazdasági folyosón” keresztül az „Egy Út , Egy Öv” programba.

Ennél többet Kína nem akar Afganisztántól, de az sem kizárható, hogy még ez is sok.


Nem lesz senki lítium-milliomos az afgán készletekből – már csak azért sem, mert ennek a kitermeléséhez viszont rengeteg víz kell és nagyon környezetszennyező is a folyamat: arrafelé meg ahol van víz, nincs lítium, ahol van lítium, nincs víz. Lehetne vizet vezetni az érclelőhelyekre, csak nem Afganisztánban…

Szóval nem, Kína belátható időn belül nem lesz ennek a játszmának a „Nagy Nyertese”.

Egy apró körülmény megakadályozza ezt.

Az afgán valóság, úgy általában.


Oszd meg másokkal is!