Ritkán foglalkozik a Zóna krimikkel, bűnügyi hírekkel, pedig akad köztük nem egy igen érdekes: ma olyan szépet találtam, hogy nem is tudok neki ellenállni.
Az ugyanis a helyzet, hogy a magyar nyomozati szervek a kábítószer-ellenes harc jegyében sikeresen kiépítettek és le is lepleztek egy olyan hálózatot, aminek egyetlen ügyfele volt, éspedig ők maguk.
De ráköltöttek a drogra, konkrétan a speedre majdnem hétmillió forintot. Sőt, a terjesztő hálózat mindkét tagját, úgymint Dzsibut és Ligetet, akik unokatestvérek voltak, letartóztatták, már el is ítélték, első fokon kilenc évet kaptak. De tekintsük az ügy részleteit.
Szóval, Magyarországon 1999 óta lehetséges jogilag, hogy a bűnüldözésben fedett nyomozókat alkalmazzanak. Ők beépülnek az alvilágba, hamis személyazonossággal, élettörténettel, „legendával”, élik a csibészek mindennapi életét, csak éppen megtudnak mindenkiről mindent, amit érdemes, és szükség esetén ezek az információk bizony aranyat érnek a hatóságoknak. Egy rossz szavam nem lenne erre a módszerre, csak hát vannak apróbb hibái, mint azt a mostani esetből is láthatjuk.
Az történt ugyanis, hogy egy ilyen fedett nyomozó, akiről akkor még senki sem sejtette, hogy valójában kicsoda, ellenben tekintélyes alvilági ajánlásokkal bírt, megkereste Liget urat, aki akkortájt egy pécsi pókerteremben dolgozott osztóként – lapokat osztott, nem drogot – és tett neki egy nehezen visszautasítható ajánlatot. Konkrétan azt, hogy két-három hetente vásárolna tőle alkalmanként két-két kiló speedet. Liget hitt a laza figurának, akit ráadásul a pókerterem gyakori vendége K. Gyula, (maga is közismert drogkereskedő) ajánlott neki, tehát megkereste pár évvel fiatalabb unokatestvérét, Dzsibut, hogy szerezze be az árut Hollandiából és Németországból.
Különben K. Gyula azóta szintén az állam vendégszeretetét élvezi, de egy ettől független ügy miatt: yachton akart drogot csempészni, a Dunán, csak épp nem volt hozzá yachtja, így lopatott egyet Hollandiából, azonban olyan ügyetlenül hozták el a csibészek, hogy Magyarországon el is kapták őket – igaz, emberünk jóval nagyobb hal Dzsibuéknál, rá már a tengeren túli szervek is felfigyeltek, akkora kaliberű bűnözőkkel állt kapcsolatban. Csak hát nem volt neki való a hajózás.
Dzsibuékhoz visszatérve: az első szállítmány sikeresen megérkezett, kaptak érte 2,2 millió forintot, amiből Dzsibué volt kétmilló, kétszázezret kapott Liget, hiszen ő hozta az üzletet – úgy lenne igazságos, hogy a büntetést is így osszák el, de sajnos a bíróságnak ilyen ügyekben nincs humora. Hanem Dzsibu az első kör után saját bevallása szerint ki akart szállni, és épp azzal győzte meg a fedett nyomozó a folytatásról, hogy megígérte neki: ekkora mennyiséget minden két-három hétben hajlandó tőle átvenni. Tehát nem az ellenértékként kínált összeg volt irreálisan magas, hanem az a mennyiség, aminek az átvételét ígérte – ez a jogban nem mindegy.
Még két fordulót lebonyolítottak, aztán lecsukták a párost és elkezdtek nyomozni az után, ki mindenki kapott még tőlük drogot.
Kiderült, hogy senki.
Dzsibuék kizárólag a magyar rendőri szervek udvari dílerei voltak.
Egyetlen más ügyfelük sem volt.
Most Dzsibu tiltakozik az ítélet ellen, olyanokat ír a HVG szerint, hogy:
„Azt nevezik bűnmegelőzésnek, hogy provokáltak? És még ráadásul ki is fizettek kilogrammonként 1,1 millió forintot azért, hogy ismételten külföldre utazzak kábítószerért, amit megint csak megvásárolnak majd, hogy újra meg tudjam venni a nagyobb tételt! Ez szerintem bűnbe üldözés pszichikailag, és nem bűnüldözés!”
Sőt, azt sem érti, hogy miért nem kapták el a rendőrök már az első alkalommal, amikor a fedett nyomozónak eladták a drogot:
„Hiszen akkor már tudták, hogy külföldre járok az amfetamint beszerezni, és azt is tudták, hogy a fedett nyomozón kívül senki másnak nem adunk el az amfetaminból.”
Egyelőre ez egy nagyon jó kérdés, amire másodfokon talán, de csak talán fény derülhet.
Az ügy folytatódik, az ember meg mereng fölötte.
Az odáig világos, hogy bűncselekményről van szó. Drogot árulni szigorúan tilos, a súlyos függőséget kialakító speedet még tilosabb. Tilos azt behozni is az országba, de eladni is, legyen a vevője akár csibész, akár árvaszéki ülnök, akár nyomozó. Ez utóbbinak egyébként nem túlzottan bölcs dolog szállítani, mert lám, mi lesz a vége.
Azonban mit mond az idevágó törvény, a BTK 176. paragrafusa?
„176. § (1) Aki kábítószert kínál, átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik, bűntett miatt két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekményt
a) bűnszövetségben,
b) hivatalos vagy közfeladatot ellátó személyként, e minőséget felhasználva vagy
c) a Magyar Honvédség, a rendvédelmi szervek vagy a Nemzeti Adó- és Vámhivatal létesítményében
követik el.
(3) A büntetés öt évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a bűncselekményt jelentős mennyiségű kábítószerre követik el.
(4) Az (1)-(3) bekezdés szerint büntetendő, aki az ott meghatározott bűncselekmény elkövetéséhez anyagi eszközöket szolgáltat.”
Itt megáll a jelentős mennyiség – már az első szállítmánynál megállt – és a bűnszövetség. Olyan bátor dílert még ez a kis drótoktól ölelt nem látott, aki a rendvédelmi szervek létesítményeiben üzletelt volna (ez a rész nyilván azért került be, hogy maguk a törvény őrei is bűnhődhessenek, ha megkísérti őket a lefoglalt áru), viszont hát ott az utolsó mondat: büntetendő, aki ezekhez az ügyletekhez anyagi eszközöket szolgáltat.
Márpedig három út volt, darabja 2,2 millióba került a nyomozati szerveknek, igaz, az utolsó összeget le tudták foglalni, hiszen pár perccel a pénzátadás után csaptak le a társaságra. De 4,4 millió forint is „anyagi eszköz”, ahogy öt forint is az lenne. Szóval, hogy is van ez akkor, büntetni kell a hatóságot?
Nem kell. Ugyanis a 2017. évi XC. törvény kimondja:
„224. § (1) Nem büntethető a fedett nyomozó az alkalmazása során elkövetett bűncselekmény, szabálysértés vagy közigazgatási bírsággal sújtandó szabályszegés miatt, ha annak elkövetése
a) a fedett nyomozó alkalmazásának eredményességéhez, az alkalmazással elérni kívánt bűnüldözési célhoz szükséges, és az alkalmazással elérni kívánt bűnüldözési érdek jelentősebb, mint a fedett nyomozó felelősségre vonásához fűződő érdek.”
Akkor most mi van?
Az van, hogy az akció rendőri szempontból tökéletesen sikeresnek mondható, csak éppen nem volt semmi értelme. De sikeres, nem csodálnám, ha jutalmat is adnának érte, ugyanis magát a hálózatot leleplezték. Az másodlagos, hogy a hálózat kizárólag a hatóság megrendelésére dolgozott és senki másnak nem szállított egy gramm árut sem: ettől még az, amit elkövettek, bűncselekmény, amiért büntetés jár, a hatóságot pedig mentesíti ez alól a törvény.
Csökkent ettől az akciótól a magyarországi kábítószer-kereskedelem?
Egészen pontosan annyival csökkent, amennyivel növekedett, míg tartott a hadművelet.
Sikeresen elhárítottuk saját magunkat.
A játék végösszege nulla, illetve az amatőr kereskedők számára nem az, mert őket alaposan megmérték volt, és nem kizárt, hogy a hatóságok is keresik még az első két körért kifizetett 4,4 milliót.
De statisztikai szempontból kétségtelenül sikerről kell beszélnünk.
A régi vicc jut eszembe, amiben úgy a hetvenes évek körül január elsején a magyar–osztrák határon a másnapos határőr visszatér a reggeli járőrözésből és jelentést ír:
„A határzónában, a frissen esett hóban egy pár lábnyom vezetett Ausztria felé, egy pár lábnyom vezetett Magyarország felé. Különleges esemény nem történt, egy fő kiment, egy fő bejött, Magyarország létszáma változatlan.”
Körülbelül erről van szó.
De az eset maga ritka, érdekes és nem nélkülözi a tragikomikus jegyeket sem.