Az ember nézi a mai magyar kultúrát, közbeszédet, és állandóan ugyanaz a kérdés motoszkál benne: mire jó ez az egész?
Mire való a pozsonyi csata animációjában a harci muflon, a tűtartón a „Baszjad Izüt”, régebben a beszélő Wass Albert-szobor, mi végre a háttérhatalmazás, a mélyállamozás a sorosozás és a tengernyi hasonló ostobaság?
Aztán, mikor megjön a válasz, csak nézek süketen, és azt mormogom magamban, hogy persze, gondoltam, de ennyire?
Ennyire, kérem, ennyire.
Persze a dolog annak a teljes pusztulásához vezethetne, amit mindközönségesen magyar kultúrának nevezünk, de mindegy, fiat politica, pereat mundus, legyen politika, ha a világ elvész is tőle.
Az egész tulajdonképpen nagyon logikus. Ha valakinek az ugyanis a célja, hogy hatalmasabb legyen a Himalájánál, akkor vagy akkorára kell nőnie, mint a hegység, vagy ha erre nem képes, a hegyeket kell elkoptatnia, elhordatnia, míg kisebbek nem lesznek őnála. És ennek a hegybontó munkának a salakja az a tengernyi kultúrszemét, ami meg fog minket mérgezni, amibe bele fogunk fulladni.
Interjút adott a 888-nak Békés Márton történész-politológus, főszerkesztő, a XXI. Század Intézet kutatási igazgatója, akiről már a legelején le kell szögezzem: sem nem buta, sem nem műveletlen, épp az benne a veszélyes, hogy okos. Csak épp abból az alkalomból adta az interjút, hogy megjelent „Kulturális hadviselés” című kötete, szóval tessenek a legrosszabbakra felkészülni (és még akkor is készületlenek lesznek). Az írás címe is erős:
„Irány a kulturális hegemónia!”
A fene tudja, nem így képzelem a Rendet, sőt: én amondó volnék, kultúrában ne legyen semmiféle hegemónia. De lássuk, Békés Márton hogy érti ezt?
„A kultúrához hagyományosan társított nyelvezet és a szokványos stiláris megoldások helyett mintha a katonai szabályzatok és harceljárások jobban betekintést nyújtanának abba, hogy mi is folyik itt, kik és milyen eszközökkel vívják ezt a háborút, amelyet magát is „kultúrharcnak” neveznek. Hiszen két oldal áll szembe egymással, meghatározott eszközökkel élnek, amiket a stratégia érdekében egy adott taktika mentén vetnek be, a cél pedig a győzelem, és ez nem más, mint a kulturális hegemónia megszerzése. Mindenki ezen dolgozik.”
Akkor mindenki mínusz egy, mert én nem. És mintha nem is összesen két csapatot látnék a pályán, inkább tengernyi játékost – ez felfogásbeli különbség lehet, Békéstől nézvést a kultúra lehet csapatjáték, tőlem nézvést viszont egyéni sport. Mindenesetre elképzelem Shakespeare-t, ahogy ül a londoni pubban, issza a sörét ginnel és mereng: „Milyen stratégia érdekében írjak én és milyen taktika mentén?” Aztán leírja a címet: „Hamlet, dán királyfi”.
Szóval, mér az elején nem értünk egyet, nem Ormuzd és Ahrimán örök küzdelmét vívja a kultúra, nem Ázok és Vánok csatáznak egy Götterdämmerungban: ideális esetben ilyesmiről nincs szó, csak akkor, ha harcnak akarjuk látni. De akinek kalapács van a kezében, mindent szögnek néz.
„Ha van kulturális hegemónia, akkor mint a cirkuszi légtornászok alatt, ott van a védőháló, ami nem más, mint a kultúra anyagi és szellemi intézményrendszere, amibe a történetmesélés, a narratívaszövés, a nyelvi készlet ugyanúgy beletartozik, mint az emberek képzelete vagy egymás közötti viselkedése és a mindennapi gesztusrendszerük.
Kulturális hegemónia nélkül – egy ideig – lehet kormányozni, de korszakot építeni nem. A kultúra teremti a korszakot, így a soft power valójában a legkeményebb politikai eszköznek számít.”
Igen, az intézményrendszer a kultúra Achilles-sarka, nincs zsarnokság, amelyik ezt ne tudná és ki ne használná: ha ők nevezik ki a színház vagy a könyvtár igazgatóját, az már garancia arra, hogy nem fordulnak fél szóval sem ellenük az intézmények. A legnagyobb garancia persze az, hogy náluk van a bugyelláris, a kasszakulcs. De ez nem elég, Békés és társai uralni akarják a képzeletet, a gesztusrendszert, a nyelvi készletet is, ami már abszurdum. Persze, ha sikerülne, akkor létre lehetne hozni egy olyan magyar közkommunikációt, másnak nem bírom nevezni, nyelvnek főleg nem, amiben ellenvéleményre még szó, kifejezés sincs, tehát alapvetően meg sem születik a kételkedő gondolat. Ki sem mondatik tehát. Mondjuk ez eddig még senkinek sem sikerült, bár sokan próbálkoztak vele, ez már nem a Himalája egyszerű elhordása, mint feladat, ez már arra irányuló kísérlet, hogy teáskanállal oldják meg a munkát, és a lehető leghamarabb.
De miért, mi végre? A politikai hatalom megőrzésének érdekében. Mintha a kultúra, sőt, maga a gondolkodás is a politika engedelmes szolgálóleánya volna, nélküle nem léteznének, szükség se lenne rájuk.
„A katonai eljárásrend, a haditechnika, a harctéri hasonlatok világa az, ami ezt az egész kulturális komplexumot egységbe tudja rendezni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy itt kultúrharcra, amerikai értelemben vett culture warra kerülne sor! Illetve zajlik ilyen, de azt nem a konzervatív oldal vívja – ebben az országban a konzervatív értékek ellen folytatnak kulturális háborút.”
Jószagú Úristen. Szóval minden lehet támadás, ami ellen fegyverkezni kell, mindent meg kell torolni, aki néma tán, s csak lelkesedni rest, azt is gyűlölni kell, mint a pestisest, Békés próféta megmondta, hogy háború folyik a konzervatív értékek ellen! Ha forgatnak egy bűnrossz animációt a pozsonyi csatáról, ami jobbról nézve is a történelem sárba rántása – konzervatív értelmiségiek, történészek is tiltakoztak ellene – azon sem nevetni nem szabad, sem tiltakozni ellene.
Senki ne mondja, hogy a különben művelt és értelmes Békés nem tudja pontosan, mekkora szamárságok ezek, de már rég nem arról van szó, ki mit mond. Arról van szó, ki mondja azt a valamit, vagy még inkább: kinek köszönhető a téma felmerülése. És igen, hiba ez nem-kormánybarát oldalról is. Azonban ha mindig és mindenért csatázunk, lassan elpusztul a harc tétje, nem lesz miért vívni, csak sivatag marad utánunk, kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.
De hát csak nem lehet szó nélkül hagyni, ha provokálnak?
Azt nem is lehet, nem is szabad. Csakhogy a mostani körülmények között, mivel náluk a kasszakulcs és a sajtó kilencven százaléka, ők mondják meg, mi a provokáció és mi nem az.
Ha én álltam volna elő a felfedezéssel, hogy a legkorábbi ismert magyar írásos nyelvemlék szövege nem egyéb, mint az, hogy „baszjad Izüt”, az is nagyot szólt volna, de szét is szedtek volna a teljes kormánymédiában, miszerint micsoda egy perverz, beteg lelkű, parázna liberális szörnyeteg vagyok, aki nem ér fel sem szellemiekben, sem lelkiekben dicső eleink komor, vitézlő méltóságához.
Így, hogy a Magyarságkutató Intézet állt elő vele, az a pogány, akinek nem tetszik ez a marhaság.
Holott abszolút értéken tekintve ez még konzervatív szempontból is káros – mármint, ha azt értjük „konzervatív” alatt, amit a világ többi része – hiszen a kár nem engem vagy őket éri, hanem a magyar kultúra épületében esik. Éspedig az által, hogy ez egy rettenetesen vitatható állítás, annyira, hogy valószínűleg nem is igaz. Ha ezt kánonba emeljük, iskolákban tanítjuk (érdekelne, hogy fér majd bele a „gyermekvédelmi” törvény idevágó paragrafusa szerint a tantervbe), akkor már egy teljesen más, az ismerttől különböző magyar kultúrával, történelemmel van dolgunk. Mely a valóságtól is különbözik, csak az kit érdekel már?
Itt nagyot fogunk ugrani, mert fogy a terjedelem. Idézetek jönnek megint.
„Ez okozza, hogy Magyarországon a jobboldali kormányzás tizenegyedik évében bekövetkezett a szürkeállománycsere.”
Nagy kár, hogy fehér állományra cserélték a szürkét, csak hát nem nagyon volt más kéznél.
„De ebben is optimista vagyok, mert azt látom, hogy az elmúlt öt-tíz évben a hazai progresszív erők, vagyis a magyarországi ellenzék elvesztette a nyelvét. (…) A jobboldal viszont kifejlesztette a magáét, egy olyat, ami a valóságról beszél. Aki elveszti a saját nyelvét, az elveszti a politikát – olvassuk Schmidt Máriánál.”
Ja, elvitte volna a cica? Na jó, nem erről van szó, Békés mester a késő nyolcvanas évek kommunikációs stílusának és a kilencvenes évek „relativista, urbánus–kozmopolita nyelvezetének” eltűnéséről beszél, nézetem szerint értelmetlenül. Ami a jobboldal „valóságról szóló nyelvezetét” illeti, az előbb mutattam ki, hogy náluk nincs relatívabb fogalom, mint maga a valóság. Hajlítgatják, néha még csomót is kötnek rá.
„Kultúra ugyanis az, amikor létrejön a társadalom, és társadalom az, amikor létrejön a kultúra. Éppen ezért, ha a mai kultúra szerkezetét meg akarjuk érteni, muszáj populistának lennünk, ami a mi politikai antropológiánkhoz amúgy is illik!”
Erről beszélek én is. Mindaz a törmelék, ami elönti a kormánykommunikáción keresztül a magyar társadalmat, ami toxikus is, fojtó is, tulajdonképpen ennek a populizmusnak a terméke.
Azt ugyanis nagyon nehéz volna népszerűen elmagyarázni, hogy a kései avarok vagy magyarul beszéltek, vagy sem, ugyanis semmi bizonyítékunk nincs sem erre, sem az ellenkezőjére. Azt is nehéz elmagyarázni a bádogpultok közönségének szintjén, hogy mondjuk a pozsonyi csatáról annyit tudunk, miszerint volt és a magyar sereg győzött benne – minden egyéb utólagos hozzáköltés, manapság már ferdítés is. Nehéz büszkének lenni arra, amiről alig tudunk valamit igazából. Muszáj egyszerű, hazug meséket hinteni a bonyolult tudományos igazságok helyett.
De akkor mi szükség rá? Minek elővenni egyáltalán?
Ezt a törmeléket, sódert a Himalájából, a magyar kultúrából faragják le, és maguk alá halmozzák, hogy magasabban álljanak – igen, egy-két halmot tudnak állítani, hogyne, de hegyláncokat nem képesek kisajátítani. Amit meg sikerül, az onnantól az övék, őket magasítja. Aki nem ért velük egyet, megnézheti magát.
Lényegében véve – bocsánat, de ennyi elég is volt az interjúból – arról szól tehát a NER kultúrája, sőt, most már bevallottan kultúrharca, hogy mivel különb dolgot nem bírnak alkotni minden eddiginél, végső soron vagy bekebeleznének, vagy elpusztítanának minden eddigit, és ha egyedül maradnak a piacon az árujukkal, kultúrájukkal, ha nem lesz semmi más, akkor bizonyára ezt az egyet fogja elfogadni mindenki.
Nincs nekik annyi idejük se, erejük se. Teáskanállal faragják a Kancsendzöngát, zsebkendő négy sarkában hordanák el a Csomolungmát.
Az egésznek semmi, de semmi értelme nincs, ugyanis az alaptétel hibás.
Hibás az már nagyon régóta.
Nem létezik kétféle magyar kultúra, csak egyféle van.
Ami ilyen is, olyan is, amolyan is: kedves példám a mélyen hazafias, ugyanakkor legalább olyan mélyen európai Móra Ferenc, aki csodás gyermekkönyveket írt, olyan patriótákat, hogy megkönnyezné minden hazafias kebel – viszont más írásaiban, teljes publicisztikájában liberális volt és a „Szeged” jánosrendi szabadkőműves páholy prominens tagja, mestere és szónoka.
Ameddig nem jut el az agyakig, hogy nem két Móra volt, hanem csak egy, nem volt külön patrióta Móra és külön kozmopolita Móra, hanem mindkettő ugyanaz a személy volt, addig azt sem tetszenek megérteni, hogy nem két magyar kultúra van, hanem egy, csak az az egy sokféle természetű bír lenni. Ady sem csak részeges volt és nem is csak költőzseni, hanem a részeges volt zseni és a zseni részeges – amíg fehérben és feketében gondolkodunk, nincs remény.
A NER manapság úgy osztja fel a fehéret-feketét, hogy vannak, akik velük tartanak, ők a jók, és vannak, akik nem. Aki nincs velük, az ellenük van. Sőt, nincs is.
Márpedig magyar politika lehet kétféle, lehet még többféle is.
De kultúra csak egyféle van. Igaz: nem kerülhet beléje minden.
Ez viszont már minőségi és nem ideológiai kérdés, akárhogyan is visítozzanak a falmelléki wassalbertek, tormaycécilek és híveik.
Egyelőre ennyi a tanulság a kultúrharc okaival, eszközeivel, állásával és dicstelen végével kapcsolatban.
Ha lehetne benne győzni, már nem volna miért: azt a magyar kultúra nem élné túl.
De szerencsére nem lehet.
Az egész értelmetlen.