Nincs olyan, amivel MZP nyilatkozatai közül ne tudnék egyetérteni. Bizonyos határig a saját, szuverén (mert annak bizony szuverénnek kellene lennie mindenkinél, fakultatívnak és belső használatra valónak) világképével is egyetértek.
E pillanatban a kínálatban Orbánnak ő az egyetlen reális alternatívája. Még egyszer hangsúlyozom: nem hosszú távon, mégpedig azért nem, mert a világ – és a lét – dipólusos. Nem szeret középen lenni, és nem is akar.
Vagy itt, vagy ott.
Mindazonáltal a magyar történelem elég viharos volt eddig (már addig is, Kölcsey is megmondta) ahhoz, hogy ne férne rá egy kis pihenő. Nem nagy pihenő, mert, hadd ne ismételjem magam, a világ nem engedi meg, és egyelőre még nem lebegünk egy fekete lyukban. Mind Horthy Miklós, mind Kádár János a közép felé tendálás miatt (előbbi minden történelmi bűne ellenére nem volt náci, bár a fasisztán már lehet vitatkozni, sőt eleinte – később titokban – kifejezetten angol(szász)barát volt, akár repülőszerencsétlenséget szenvedett, az újkori magyar átlagnál sokkal felvilágosultabb, modernebb és rugalmasabb fia/helyettese/dinasztikus örököse, Kádár kommunista volt ugyan, de középutas kommunista, megszilárdult uralma pedig mentes mind a Rákosi Mátyás-Marosán György-féle túlkapásoktól, mind Nicolae Ceaușescu – Orbán hozzá e tekintetben sokkal közelebb áll – nagyzási hóbortjától és fényűzésétől, és ameddig a póráz engedte, még Brezsnyev rugalmatlanságától is) tudott konszolidálni és olyan sokáig regnálni. Előttük Deák Ferenc ugyanebben a cipőben járt, máig a Haza Bölcseként emlékeznek is rá. Antall József szintén ezért lehetett a „rendszerváltozás” legelső kormányfője. Göncz Árpádra is ezért lehet a legkellemesebb gondolatokkal emlékezni. Az egykori erdélyi fejedelmek jelentős részére, különös tekintettel Bethlen Gáborra, akit én a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb politikusának tartok, akit nem lehet eléggé felértékelni ma sem, ugyancsak.
Hogy TGM miket irkál össze, vagy Dobrev miket mond, miket irkálnak össze erre vagy arra elhajló (milyen szép, kommunista kifejezés, ugye?) ismerőseim, teljesen lényegtelen. Ugyanannyira lényegtelen, mint az, hogy a mai magyar politikában szinte egyetlen szókimondó szereplőről, a szimpla bohócnak és exhibicionistának beállított Puzsér Róbertról mit. Puzsértől hallottam laposakat, rengeteg olyasmit, amit el lehetett engedni a fül mellett, de kifejezett ostobaságokat soha. Nem vagyok rácuppanva, de amit hallottam, annak a lényegével, még a metafizikai lényegével is, a maga (jelenlegi) szintjén is egyet tudok érteni. Innét már lehet(ne) tovább is lépni. Elég magasan (nem számomra magasan, hanem a jelen színvonal alatti színvonal számára) magasan van ahhoz, hogy kibírjon egy kis esést, ami egyébként mindig bekövetkezik.
Puzsér komoly politikai tényezőként való betagozódása azonban ugyanolyan kevéssé reális, mint Marcus Porcius Cato Minor betagozódása volt Iulius Caesar idejében.
Ellentétben Márki-Zay Péterrel.
Én egyszer leveleztem csak vele kicsit, még polgármestersége előtt, tehát nem ismerem, mint embert. Nem is kell ismernem. Most nem mondunk előre ítéletet (azaz előítéletet), máskor sem, csak lehetőségeket latolgatunk. Azt se mondom, hogy ő lesz a befutó, csak azt, hogy ha van (nincs) egy csepp józan esze az ellenzéknek, neki kellene lennie. Most egy kicsit félre kéne tenni a turáni átkot, ami egyébként is a „jobboldal” retorikai elemei közé tartozik, elméletben mint kerülendő (lásd NER), gyakorlatban mint erősítendő.
Ebben az országban csak felülről lehet valamelyes békét teremteni. Egyenlősdivel (e pillanatban) nem. A Karácsony Gergely emlegette „csendes forradalom” nem játszik. A fülkeforradalom. Az volt az igazi, de az se a békés átmenetért, hanem azért, ami előtte történt. És megjött a teljhatalmú úr, aki azonban, fájdalom, nem II. József volt, hanem I. Orbán Viktor, aki sem szakrális, sem magas minőségű szellemi háttérrel nem rendelkezett, kizárólag szerencsés indulással és manipulatív képességekkel. Azt azért, amit az előbbiekben leírtam, ő is látta, ha megvalósítani nem is tudta, és nem is akarta. Ő csak „szuronyok hegyén” maradhatott hatalmon, akár kivégzett román kollégája anno. Permanens háborúban. Az ellentmondást úgy küszöbölte ki, hogy mást mondott. Lett „nemzeti együttműködés”, ami természetesen soha nem lett, lett „békemenet”, nemsokára megint lesz, ami szintén a háborúról szól, nem a békéről, lett „nemzeti” ez és az, a nemzeti dohánybolttól a nemzeti klozettig, jó, az még nem lett, de ezen kívül minden más, amit erre a névre lehetett keresztelni, és amelyek éppen annyira nem nemzetiek, ahogy a nemzeti vállalkozók se nemzetiek, hanem a kormányfő sleppje. A szakrális háttér látszatát a megvásárolt és propaganda-szócsővé degradált (nem mintha ez az újkori történelemben annyira idegen lenne számára) egyházak adták, a hit látszatát a különböző vallási fórumokon és rendezvényeken való megjelenés, igazi, proletár mindenevőként, a szociális érzék látszatát az adófizetők pénzének részbeni visszaosztása az adófizetőknek, mint kegyúri gesztus, egyúttal választási lefizetés. Ha az egyháznál ment, menni fog itt is. Az ember nemigen lép ki a saját szintjéről, különösen, ha nem is akar.
A halálos ágyon, ahonnét nem vihet magával a „túlvilágra” semmit, ugyan már késő lesz. Ott már csak az utódai vigasztalhatják, hogy őket kistafírozta, akiket egyébként valószínűleg igyekezett magához hasonlónak nevelni, kinél sikerült, kinél kevésbé. Ha meg nem igyekezett, mert annyi ideje volt rájuk, mint a Biblia olvasgatására (azaz szinte semmi, ő maga mondta), akkor is rájuk ragadhatott valami, hamis önértéktudat, vagy szerencsétlenség. Ez is, az is, ha saccolhatok.
Nos, ez nem Márki-Zay Péter. Neki nincs kommunista előélete se háttere, egy rokona sem lövetett senkire semmit, mindegy, miért nem, nem volt nyilas nagypapája, párttitkár apja, nem nagytőkés, nem él rekvirált villában, tud angolul, és kivételesen jó kiejtéssel is beszéli, nem plagizálta a diplomamunkáját, a többi meg magánügy. Az abszolút középutas, modern, értelmiségi polgárember.
Ja, hogy a Jobbikkal? Vagy hogy néha kicsúszott valami a száján, ami egyébként nem áll távol az igazságtól, csak épp nem kellett volna?
Hoppácska, mondja a kedves, demokratikus ellenzéki, és tovább fényesíti nagy eszét, ha már kardja nincs neki. Láncnak az is épp elég, Petőfi meg már régen meghalt.
De legalább a Nemzeti dalt ránk hagyta, persze a János vitéz mellett.
Utóirat
Mielőtt vitatkozni kezdenének, azt tanácsolom, hogy tegyék hozzá magukban előtte ezt a három szót: a jelen választékból.