Akkor sem írok az előválasztásról, ha mindenki a feje tetejére áll. Ennek az az oka, hogy semmi értelme olyasmiről írni, amihez nálam saját vélekedése szerint mindenki jobban ért. Írok inkább más dolgokról, bár azokhoz is jobban ért mindenki, ostobaságokról, abszurditásokról, szégyellnivalókról.
Abba tán csak nem szólnak bele az önjelölt szakértők.
Kezdjük az ostobasággal. Tegnap kinek végre, kinek valahára, kinek örömére, kinek bánatára, de bejelentették az október 23-ára tervezett Békemenet útvonalát. Mondjuk engem hidegebben hagy az esemény, „mint a Montblanc csucsán a jég” (fogadjunk, hogy az egész CÖF együtt sem tudná megmondani Google nélkül, melyik magyar költőtől idéztem), de hír ez is, elolvassa ezt is az ember. Megakadt a szemem Csizmadia László szavain :
„– Békemenetünk a Műegyetem elől indul, gyülekezés 13 órától lehetséges, a menet pedig 14 órakor indul a Szabadság híd–Vámház körút–Károly körút–Erzsébet tér útvonalon. Csendes összefogással akarjuk demonstrálni, hogy tizenöt éve ezeken a helyszíneken a gyurcsányi terror lovasrohammal, szemkilövetéssel, vízágyúkkal, csonttörésekkel és viperanáspángolással fenyítette a békés embereket, amivel ismét vér folyt Budapest utcáin és megtörtént a demokrácia megcsúfolása.”
Hogy ki miként értékeli 2006 őszének viharos napjait, abba én nem szólnék bele, jómagam nem kedveltem azt az időszakot és igyekeztem kimaradni az eseményekből amennyire lehetett. Nem mindig lehetett, egyszer pont akkor akadt dolgom a bíróságon, mikor valami nagyobb kaliberű rendbontás ügyét tárgyalták gyorsított eljárással a Markó utcában, már nem tudom, miről volt szó (tán akkor sem tudtam), de tény, hogy a Kossuth téri díszes közönség majdnem mind egy szálig ott táborozott a PKKB előtt, nem kicsit haragosan. Hogy megyek én be oda anélkül, hogy agyonverjenek a nagy szakállam miatt? Megszállt az ihlet:
– Magyarok, véreim! Engedjetek be, tárgyalásra idéztek!
Magyar véreim kettéváltak előttem, miként Mózes előtt a Vörös-tenger, beengedtek, alig úsztam meg, hogy meg ne etessenek-itassanak, mert biztosak voltak benne, hogy én onnan már csak vezetőszáron jövök ki. Egyébként valami polgári peres ügyről volt szó. De ezen kívül kerültem a sokaságot, ugyanis nem rokonszenveztem az erőszakkal, és azért is, mert mindennek tartottam én a történteket, csak nem spontán, népi megmozdulásnak. Politikusokért meg veresse magát laposra, aki ezt élvezi, én nem vagyok mazochista.
Hanem mi volt az érdekes Csizmadia mester szavaiban? A lovasrohamot értem, bár inkább kergették a lovasrendőröket, mint ők rohamoztak, az egyikük lovát még meg is késelték a hazafiak, a gumilövedéket értem, a csonttörést értem. De mi az Öregisten az a „viperanáspáng”?
Gyerekkoromban hallottam utoljára a „náspángolás” szót nagyanyámtól, az volt a második fokozat a körmös után, ha valamit elrontottam – és sok mindent rontottam el, neki meg könnyen eljárt a keze. Olyasmit jelent, hogy elnadrágolják, elfenekelik a gyereket. De puszta kézzel (és most ebből is hagyjuk ki az előválasztást, nagyon kérem). A magyar nyelv értelmező szótára szerint „püföl, páhol”. Különben tájszó, csak nem tudom, mely tájon honos. Egyszóval játékos, kicsit becéző kifejezés arra, hogy a gyereket elfenekelik (bezzeg a gyerek maga nem becézi az ilyesmit).
Látott már Csizmadia úr viperát? És most nem a kígyóra gondolok, hanem a „teleszkópos taktikai botra”, ahogy azt a szaknyelv megfogalmazza. Nem azt mondom, hogy 2006-ban nem használtak ilyent az utcán, akár mindkét oldalon is, mert bizony használtak. Azt viszont igenis mondom, hogy a viperával mindent tesznek, csak nem náspángolnak. Ahova azzal odacsapnak, ott izom szakad, csont törik, 2002-ben szegény Simon Tibort, a Ferencváros egykori hátvédjét is ilyennel ölték meg. Nem náspángolásra való az, veszélyes fegyver.
A CÖF vezetője vagy azt nem tudta, mi az a vipera, vagy azt nem, mi a náspángolás.
Különben gyönyörűséges Békemenet lesz, meg kell hagyni, főleg, hogy a végén csatlakoznak Orbán Viktor hallgatóságához, aki az Andrássy út – Bajcsy-Zsilinszky sarkán fog beszélni. Csak egyet nem tudok még a programból.
Tessék mondani, harckocsit otthonról tetszenek majd hozni, vagy lesz a helyszínen, mint annak idején?
Eddig foglalkoztunk az ostobasággal, most jön az abszurditás. Frank Füredi, a XXI. Század Intézet tudományos főmunkatársa zengzetes című írással jelentkezett előbb a Látószög blogon melynek igen eltalálták a címét, ugyanis Schmidt Mária ott a főnök, de ezt az írást átvette az Origo is. A cím valóban zengzetes:
„Hogy csináljunk viccet az emberi jogokból?”
Nem, nem módszertani útmutató, bár pártunk és kormányunk főtevékenységeinek egyike az ilyesmi. Azt nehezményezi a szerző, hogy:
„Az egyik kanadai bíróságnak szabályzata szerint ugyanis, ha valaki nem a megfelelő személyes névmást használja valaki mással kapcsolatban, azzal megsérti az illető emberi jogait. Brit Columbia Emberi Jogi Bírósága ítéletben adott igazat Jessie Nelson pincérnőnek, aki nem binárisnak, nemileg fluidnak, illetve transzneműnek tekinti magát. Elbocsátották az állásából, miután azt kérte a bár üzletvezetőjétől, hogy ne a nőnemű harmadik személyű névmást (she, her) alkalmazza, ha róla van szó, hanem a többes számút (they, them – többes számban a névmások nem jelzik a nemet – a szerk.).”
Hát nem mondom, nyelvtanilag eléggé kacifántos a helyzet, én magam azon a nézeten vagyok, hogy szólítsunk mindenkit úgy, ahogyan ő kéri, mégiscsak mindenkinek a saját dolga önnön magát meghatározni, nekünk meg sem pénzbe nem kerül, sem a gyűrű nem esik le az ujjunkról, ha tiszteletben tartjuk az óhaját. De tudnék olyan élethelyzetet mondani, mikor angol nyelven ez a szóhasználat félreértést okozhat – mindenesetre Jessie Nelsonnak abban igaza van, hogy egy vendéglőben ilyen nehezen fordulhat elő, és ő oda dolgozni jár, nem fontos a szexualitása. Nem központi kérdés.
Füredi úr nem ezt vallja, addig fejtegeti az érveit, míg ki nem mondja:
„A transzneműség ethosza alapjaiban támadja meg a véleménynyilvánítás szabadságát.”
Épp ezért Magyarország küzdjön a transzneműség ellen.
A magam részéről ugyan azt hiszem, meg is ette a fene azt a véleményt, ami névmások neme körül forog. De mi ebben az abszurd?
Az, hogy ennek magyarul a világon semmi értelme!
A magyar nyelvben nincsenek nemek, ha valakire azt mondom, hogy „ő”, az lehet fiú, lány, transznemű, ha én mondom, lehet még ivartalanított, Spárga nevű kandúrmacska is. Mindenkire ugyanazt a névmást használjuk. Ebből tehát az következik, hogy magyarul képtelenség küzdeni a transzneműség ellen, a világ összes többi nyelvén meg hülyeség, mert az állapot és nem világnézet vagy politikai állásfoglalás.
Füredi úrnak elkerülhette a figyelmét ez a nyelvtani jelenség.
Akkor most, hogy az abszurddal is végeztünk, jöhet a szégyen.
Nem sokat hallottunk a Magyarországra menekített afganisztáni családokról mostanság, és ennek oka van. Mikor megjöttek, még lehetett velük dicsekedni, emlegetni a kormány „humanizmusát” jobbról, balról meg rettegni, hogy „ezek is Orbánra szavaznak majd” (mondjuk közel sincsenek annyian, hogy bármit is eldöntsenek, de nem is állampolgárok, tehát nem szavazhatnának), azonban utána nagy, süket csend következett. Nem véletlenül. A Népszava találta meg az okát.
„Az Afganisztánból nyár végén kimenekített és Magyarországra szállított valamennyi afgán állampolgár esetében lezárult a tartózkodási engedéllyel kapcsolatos eljárás és „engedélyező döntés született” – válaszolta lapunk érdeklődésére az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság. Vagyis nagyjából 400, a tálib hatalomátvétel elől Magyarországra menekített, részben a magyar hadseregnek segítő ember kapott tartózkodási engedélyt (Az eredetileg kimenekített 450 ember között nyugati országok állampolgárai is voltak). Azt ugyanakkor azt sem az igazgatóság, pedig a Belügyminisztérium nem árulta el, hogy pontosan milyen típusú tartózkodási engedélyt kaptak a kimenekítettek. Korábban a belügyi tárca még úgy fogalmazott: a státusz „személyenként, családonként eltérően alakulhat”. Az viszont egyáltalán nem mindegy, milyen engedélyhez jutottak végül. Több forrásból úgy tudjuk, hogy a kimenekítettek vagy azok egy része „egyéb célú ideiglenes tartózkodási engedélyt” kapott. Akikről lapunk értesült, azok 90 napra kapták meg ezt, dacára annak, hogy elvileg ez az engedélyforma öt évre adható, ám jóval korlátozottabb lehetőségeket nyújt, mint a menekültstátusz.”
Tehát azok, akik a bőrüket, a saját és a családjuk testi épségét kockáztatva segítették éveken keresztül a magyar katonákat, nem kaptak menedékjogot!
Háromhavi tartózkodási engedélyt kaptak helyette, aztán mehetnek, amerre a szemük lát, fel is Csút, le is Csút. De miért? Mert egy új törvény szerint:
„A kijevi vagy a belgrádi magyar nagykövetségen kell beadniuk a menedékkérőknek egy szándéknyilatkozatot arról, hogy menekültügyi eljárást kérnek, ezután pedig – saját költségükre – Szerbiában vagy Ukrajnában kell kivárniuk, hogy pozitív jelzés esetén beléphessenek Magyarországra, ahol elkezdődhetne a tényleges menekültügyi eljárás.”
Hát a mindenségit neki, ez szégyen is, gyalázat is. Magyarország ezentúl tehát senkinek sem ad menedéket, aki ezeket az abszurd szabályokat nem teljesíti? Azért érdekelnének Gruevszki úr iratai, mert hogy ő nem várt Belgrádban egy percet sem rájuk, azt tudjuk – igaz, akkor még más volt a törvény is. Mindenesetre egy tanácsom volna, akkor is, ha pusztába kiáltom a szavamat: a világon senki se számítson többé a magyar állam segítségére, támogatására, kivéve persze a populista és autokrata politikai vezetőket. Én a magam részéről szégyellem magam és bocsánatot kérek az afganisztáni kimenekítettektől, a kormány helyett is.
Akkor mi van még mára?
Ostobaság volt, abszurd volt, szégyen volt, gyalázat is volt.
Azt hiszem, ennyi egyelőre elég is. Holnap is lesz nap.