Ki lopta el a jeti szerszámát?
Repülő csészealjak a Kossuth téren!
Hová tűnt a zenélő platinapesszárium?
Vérnősző barmok az éji homályban!
Nyugalom, én vagyok az és nem ment el az eszem sem, ez csak egy teszt. Egy kísérlet. Ma ugyanis a magyar sajtó legnagyobb bajával foglalkozunk.
A világsajtónak is betegsége ez (a többi mellett), de mi, magyarok belé fogunk bolondulni előbb-utóbb. Én még ilyen szépen, tömören megfogalmazva nem láttam ezt a szellemi kórságot, mint ahogyan tegnap este az Origo szalagcíme elém tárta:
„A hír érzelmes műfaj!”
Lófüttyöt, morogtam a fogaim között, de megnéztem azt is, ki mondta ezt az épületes ostobaságot. Szalai Vivien, aki jelenleg a TV2 hírigazgatója. Úgy már mindjárt más, náluk lehet, hogy az. Legfeljebb a valóságban nem így van. Hiszen épp az a baj, hogy érzelemmel, indulattal olvassák, pedig tiszta fejjel kéne. És erős kritikával, még a színtiszta igazságot is. De lássuk előbb a nagy hatalmú hírigazgató téziseit!
„A Tények és Tények Plusz csapatában közel 50 ember dolgozik, hogy minden napra elkészítsen 98 percnyi műsort. A Tények és a Tények Plusz, valamint a hírosztály reggeli műsora a Mokka is a TV2 legnézettebb tartalmai.”
Tekintve, hogy televízióról van szó és ebbe az ötven emberbe bele kell férjen a vágás, rendezés, hangosítás, műszaki személyzet is, a létszámot nem is vitatnám: ennyire tényleg szükség van.
„A teljes korosztályban múlt héten is a tények volt a legnézettebb hírműsor Magyarországon. Felettébb büszke vagyok a kimagasló eredményeinkre.”
Tessék mondani, milyen korosztály az a „teljes”? Talán úgy tetszik érteni, hogy „minden korosztályban”, „az összes korosztályban”? De akkor is kötve hiszem, főként az interjú többi részének ismeretében. Habár…
„A Tényekben korábban sokkal inkább tényszerű, szárazabb feldolgozás módja volt a híreknek, ezen változtattunk. Úgy készítjük el a riportokat, hogy a tényközlésen kívül érzelmi reakciókat, hatást is kiváltson a nézőinkből. Az igazán jó hírműsor nem száraz, hanem nagyon is érzelmekre ható.”
Épp, hogy nem az. Ellenkezőleg: ez az igazán rossz hírműsor leírása. Amit más néven propagandának is nevezünk. Egy hírnek hat alapkérdésre kell válaszolni, úgymint:
-
-
- kivel vagy mivel
- hol
- mikor
- mi történt
- miért
- és hogyan?
-
Ahhoz, hogy hírecske legyen, elég az első négy kérdésre is választ adni, de a nagy, felnőtt, kifejlett hírhez kell mind a hat. És nem kell semmi más! Főleg érzelemre nincs szükség. Minden egyéb csak ront a híren, de ront az orgánumon is. Nyilván van álláspontja a szerkesztőségnek is, a munkatársnak is, de ezt nem szabad nagyon erőltetni, különben olyan szörnyszülött hírek szabadulnak a világra, amikben keresni kell az információt, mert kizárólag a szerző (és a szerkesztő, főszerkesztő) érzelmeiről és nézeteiről szólnak.
Bizony, a hírműfajban az érzelem leginkább manipulációra alkalmas. Vegyünk két példát. Az első hír szóljon arról, hogy egy eltévedt dróncsapásban elhunyt egy teljes és ártatlan afgán család, akiket a felderítés fatális hibája miatt terroristáknak hittek. A második meg arról, hogy a Pandzsir-völgyi harcokban elesett egyetlen nap alatt háromszáz ellenálló és ezerötszáz tálib fegyveres.
Mindkét hír valós.
Melyik a nagyobb tragédia?
Számszaki alapon mindenképpen a második, ráadásul annak több hatása is lesz a jövőbeli események alakulására.
És melyiken fognak jobban felháborodni?
Bizony, az elsőn. Abban ugyanis ártatlan gyermekek is életüket vesztették, és ettől,ősi, alapvető ösztönök ébrednek fel a fogyasztóban. A világbotrány most is tart, az Egyesült Államok kártérítést kínál a túlélő családtagoknak, de kérdés, hogy elfogadják-e – Afganisztán lakóinak viszont eszébe sem jut kártérítést kínálni az elhamarkodott kivonulás miatt, aminek közvetve bár, de ezerszer, ha nem tízezerszer több halálos áldozata lett.
Racionális ésszel, hideg fejjel mérlegelve a második hír a fontosabb, érzelmi alapon az első.
A mai sajtóban az érzelmi alapú besorolás fog győzni.
Ugyanis az hoz kimutatható, számszerű sikert olvasottságban, nézettségben, elérésben. Statisztikában. Ezért mondhatja Szalai Vivien, miszerint sikeresek. Különben az egész interjú abból az alkalomból készült, hogy a Tények oldalát hírportállá alakították. Akkor lássuk azokat a szép, nagy számokat.
„Ma már a napi látogatók száma is jelentősen nőtt, és nem ritka, hogy 100 000 feletti megtekintéssel fut egy-egy tartalom.”
Ehhez ugyan nem sok kell, volt már nekem is félmilliós olvasottságom, kormányhátszél nélkül, bár sajnos olyan témában – Bogdán László haláláról volt szó – ami az érzelmekre hatott. Ez nem siker, hanem vakszerencse. Pedig, amint elnézem, ezeket a híreket szándékosan tervezik, sokat tanulva a bulvártól. Nézzünk meg pár címet azok közül is.
„Rémisztőnek nevezte, ezért ölte meg”
„Balesetet okozott, majd elaludt a rendőrautóban”
„Köntösben menekültek a lángoló hotelből”
Megannyi fontos, lényeges hír, és ez még csak a címlap. Miért is ezek a vezető anyagok? Mert bűnüggyel nem lehet mellélőni, ezek viszik a hátukon a többit. Ezek, meg a szexuális természetű pletykák. Lássuk, a politikából mit tudnak kihozni?
„Varga Judit: a magyar jogállamiság becsületét Stockholmban is megvédjük!”
„Szijjártó: Magyarország és Ciprus egyetért a legfontosabb uniós kérdésekben”
„Közös magyar – szerb jövő épül”
„Márki-Zay lepaktált Gyurcsánnyal”
Hát, azért ez sem az informatív sajtó csúcsa, sőt. A Facebook-oldaluk mutatja meg a módszer valódi lényegét: az első hat hír mind bűnügyi, utána jön egy kis divat, egy kevés pletyka, aztán minimális politika. Még csak nem is az a bajom, hogy kormánypárti politika, hanem az, hogy neandervölgyi szinten van megfogalmazva, minden öt-hat sor, minden üzenet faék-egyszerűségű. Ha így tanítanák a történelmet, soha az életben meg nem fejtenénk, hogy minek mi volt az oka, annyinál kéne megmaradjunk, hogy eleink kizárólag ördögi, illetve angyali természetű személyiségek voltak, és emiatt bántották egymást.
Azért az értelmesebb olvasó előtt világos, hogy a dolgoknak oka is van, ami szinte soha nem érzelmi természetű – azt kellene megtalálni, megmagyarázni, megfejteni. Csak az nem népszerű, ugyanis el kell olvasni. Az időbe telik és sokak számára fárasztó is.
A mai olvasók nagy része a címre, a képre, a felvezető pár sorra (leadre) reagál, indulatosan, érzelmi alapon, agresszívan, és pillanatig sem zavarja őket, ha tévedtek. Az sem, ha nem olvasták az írást, ami miatt elküldik az embert vadházasságban élni nőnemű felmenőivel. Nem érdekli őket, ugyanis igazából a hír sem fontos nekik. Őket csak a saját pillanatnyi véleményük érdekli és az, hogy elmondhassák ország-világ előtt, rájuk nézve káros következmények nélkül. Ha a következmények másra károsak lesznek, azt még élvezik is. Egy fontos számukra: az egyébként állandóan változó pillanatnyi véleményük pozitív megerősítése. És ha holnap ellenkezőjére változnak a nézeteik, azt is meg kell erősíteni.
Erre gondolva bukott ki belőlem tegnap este nyilvánosan az a mondat, miszerint:
„Ha az ember a kommentelőknek írna, golyót szórna, nem betűt.”
Szóval, az ilyen olvasó a nem-olvasó.
Nem olvas, csak ír, kommentet, becsületsértést, jó esetben fel is jelenti az embert. Ugyanis a világot érzelmi alapon fogja fel, vannak jók, vannak rosszak, ő a Jó és az Arányosság pecsétgyűrűje, minden csak hozzá képest olyan, amilyen. És ami nem fér bele pillanatnyilag a világképébe, az ellen harcol. El akarja pusztítani, hiszen a jó dolgok egyszerűek, ha valamit nem ért, az gonosz kell legyen.
Az ő esetükben igaza van Szalai Viviennek: nekik a hír érzelmes műfaj.
Ha valakit ezzel szemben a tények világa és nem a Tények.hu meséi érdekelnek, akkor minden a hír, csak nem érzelmi kérdés. Az ilyen olvasónak érdemes írni, dolgozni, elemezni, beleásni magunkat egy-egy bonyolult kérdésbe.
Kik vannak többen?
Sajnos az első csoport. Döntő többségét alkotják a „hírek” fogyasztóinak, emiatt terjedhetnek az álhírek is akadálytalanul, hiszen ha valaminek nem az információtartalma fontos, hanem az általa kiváltott érzelmi reakció, vélemény és annak kimutatása, elmondása, akkor az is mindegy, igaz-e vagy sem. Hinni fognak benne, a bizonyosság és a tudás igénye nélkül.
Elhiszem, hogy ezzel a technikával igen szép statisztikai adatokat lehet produkálni, és sok pénzt is lehet keresni, ami most rám férne. Csak ez nem sajtó, hanem szemfényvesztés. Én most teszek egy kísérletet.
Ennek az írásnak adok egy olyan címet, ami a lehető legbulvárosabb, leginkább hat az érzelmekre és olyan képet mellékelek hozzá, aminek semmi köze nem lesz a tartalomhoz. Csak a címhez.
Aztán megnézem, hogyan reagál rá a közönség.
Ha kiugróan megnő az olvasottsága, akkor nagyon nagy a baj.
És nem biztos, hogy az újságíróval.
Valószínűbb, hogy az olvasók jó részével.
Ez ugyanis nem étterem, ahol azt főzünk, amit a kedves vendég rendel, nekünk csak a sovány tényekből lenne szabad dolgozni, nem pedig a kövér hazugságokból.
No, meglátjuk, mit mutat a kísérlet eredménye.