Szele Tamás: A Magyar Hazugság Napja

Ma október 22-ike van, így nyilván a holnapi eseményekről kéne írni, melynek csak egy akadálya van: jelenleg nem ismerjük őket.

Politikusaink és az ő híveik viszont ellenzékben is, kormánypárton is úgy gondolják, hogy ők igen, sőt, ők szervezik 2021. október 23. rendezvényeit, bár nézetem, hogy alaposan lebecsülik a magyar történelem alakulásában kulcsszerepet játszó vakvéletlen és hülyeség szerepét.

Akad példa mindkettőre, látszik már az előkészületekből is. Ugyebár, az ünnepségek már ma elkezdődnek, ahogy feljön az első csillag (jaj, bocsánat, az egyik másik vallás, de akkor is elkezdődnek ma), azt azonban erős, barokkos túlzásnak érzem még a kormányféle, tehát nem a free Színház- és Filmművészeti Egyetem részéről, hogy Bodrogi Gyula mellett (aki az 1956. október 23-i demonstráción még valóban részt vett, de 24-én sürgősen elutazott családi okokból Pélyre és csak november negyedike után tért vissza a fővárosba) egyenesen Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettőt hívták meg az ünnepélyes, megemlékező beszélgetésre.

Lévén, hogy D. L. 1942 már annyi minden volt, és tekintve, hogy a hallgatóságot elvben mégis fiatalok kéne alkossák, úgy kéne reklámozni, az azonos vezetéknevet is figyelembe véve, hogy a fellépő a Battlefield 1942 bátyja. Bár az játéknak van olyan öreg (2002-es) mint Dózsa színésznek.

Elképzelem az első mondatot, ahogy emlékezni kezd ez a nagy idők tanúja:

– 1956. október 23-án engem még Pruck Pálnak hívtak…

Előtte meg szerintem egy ideig Münchhausennek, csak később lett belőle Dózsa. Közismert a 2016-os botrány, amelynek az lett a vége, hogy bíróság mondta ki, miszerint az akkori óriásplakátokon nem ő szerepel, hanem Pruck Pál, de Dózsa kitart állításai mellett, melyek minimum fantasztikusak. Annak idején tételesen cáfoltam ezeket, most legyen elég annyi, kis összefoglalóként, hogy azt mondja: tizenévesen részt vett az 1956-os harcokban, majd kivégezték a Rákóczi úton, ezt túlélte, kórházba került, ott még egyszer agyonverték, biztos, ami biztos, végül eltemették, leöntötték oltott mésszel és a sírásó mentette ki a gödörből. Béke poraira, zavaros idők jártak akkortájt, na de ennyire? Rendes embert maximum egyszer végeztek ki, kétszer már luxus. Az pedig már mindennek a teteje, hogy szerinte nem csak ő úszta meg ezeket a viszontagságokat, hanem akkori sapkája is, mely máig megvan, sértetlenül.

Az oltott mész sem tett benne kárt, ahogy a gazdájában sem a lövedék, a gránát és a sírgödör.

A történetének pont a részletei nevetségesek és hamisak katonai szempontból: azt állítja például, miszerint:

Pár nap alatt kaptunk egy fegyveres kiképzést kiszolgált katonáktól – Kalasnyikov, miegymás…”




1956-ban még nem a Kalasnyikov volt a legelterjedtebb gépkarabély. Annyira nem, hogy még a megszálló szovjet csapatoknak is alig jutott, csak egyes elit gárdahadosztályok kaptak belőle, az pedig végképp elképzelhetetlen, hogy ha – feltéve, de meg nem engedve – ilyen fegyverek a felkelők kezébe kerülnek, azt kiképzetlen tizenévesek kezébe adták volna. De mondott más érdekeset is:

A Divatcsarnokot annyira szétlőtték nehéztüzérséggel, sőt ez volt talán az egyetlen hely és Csepelen valahol, amit még repülőgép is bombázott. Megadtuk magunkat. Csakhogy szembeállítottak velünk egy légvédelmi ágyút, azt én előtte láttam működni a Nyugatinál, amikor rátüzeltek ott a tömegre, és érdekes, az maradt bennem, hogy csak egy ilyen ne találjon el.”

Az 1956-os harcok során Magyarország területén soha és sehol nem vetettek be légierőt, sem magyart, sem szovjetet. A magyar légierő repülőtereit éppenséggel elsőnek szállták meg, szovjet részről tudunk felderítő gépek tevékenységéről, de ezek a gépek soha és sehol nem kerültek harcérintkezésbe senkivel. Ha más nem győz meg minket, gondoljunk egy légibombázás pusztító erejére: ha csak egy hullámban is támadták volna a Divatcsarnokot, azt nem szétlövik, ott kő kövön nem maradt volna.

Folytathatnám napestig, csupa ilyesmivel, ez az ember kitalálta a saját 1956-ját, és most arról hazudozik, de legalább rendületlenül.

Miért, mond egyáltalán valaki igazat 2021-ben október 23-áról?

Meg kell hagyni: kevesen. Az idei megemlékezés már alapvetően hazugságra épül, ugyanis az állami része egyáltalán nem 1956-ról szól, hanem 2006-ról. Nyilván a jövő évi választások miatt, de ha egy kormányzat magát nemzetinek tekinti, nem kéne pont ezt az emléknapot odadobnia a pillanatnyi érdeknek, kihasználnia a napi érdekei szerint.

Már az „Elk*rtuk” című film tegnap esti bemutatója is hivatva volt megadni az ünnep alaphangulatát, mely szerint 1956-ban semmi fontos nem történt, csak ötven évvel később, de az aztán mindenképp nemzeti sorskérdés. Nem idézem ide, ki milyennek mondja a művészfilmmé soron kívül előléptetett közönségfilmet, főleg azért nem, mert én magam még nem láttam, bár tudom, miről szól – nehéz lett volna kikerülni a sztorit a mai nap folyamán – de mivel annyian kérik, sőt, követelik, hogy nézzem meg helyettük, valamelyik nap sort kerítek a dologra és akkor jön a filmkritika. Addig annyit, hogy de jó volna, ha csak ennyire lett volna megkavarva a helyzet annak idején, mint a filmben, de az ábrázoltaknak még az ellenkezője sem igaz.


Az „Elk*rtuk” csak az egyik, ráadásul pocsékul sikerült és gyenge összeesküvés-elmélet az akkortájt keringő rengeteg közül. Nekem például az Eduardós verzió jobban tetszett. Az sem volt igaz, de több volt benne a romantika.

Lássuk, még ki ünnepelt hazugsággal?

A Magyar Országgyűlés elnöke, Kövér László. Ugyanis nagyinterjút adott a Magyar Nemzetnek és ebben sok más igaztalan dolog mellett megemlítette édesapja 1956-os vislet dolgait is:

„– Édesapám a forradalom idején volt katona Budapesten. Két évre sorozták be, de menet közben három évre emelték a szolgálati idejét. Majd ezután sem szerelték le, így ragadt a fővárosban. Egy alkalommal teherautósofőrként ment a városba élelmiszerért, de mire visszaértek, az oroszok szétlőtték a laktanyát, és a katonák szétszéledtek. Apám kikereste a katonakönyvét az irathalmazból, és gyalog hazament Pápára, közvetlenül tehát nem vett részt a forradalomban.”





Ez lehet igaz, nem vonom kétségbe, de arról bölcsen hallgatott, hogy kedves apai nagyapja, Kövér József viszont miért is kapta meg 1967. május elsején a Szocialista Hazáért Érdemrendet? Elvben persze lehetséges, hogy nem 1956-ban játszott szerepéért, hanem azért, mert 1936-tól tagja volt a Szociáldemokrata Pártnak (bár viharos egy tagság volt az), de azért önmagában ennyi kevés lett volna a dologhoz. No, játsszunk el a gondolattal, hogy Kövér Józsefet 1967 tavaszán behívatják a pártbizottságra:

– Kövér elvtárs, mióta is párttag maga?

– 1936 óta.

– Ez lehet jó pont és lehet rossz pont, még meglátjuk. Van magának egy nagyon békés természetű fia?

– Van, kérem.

– Mit művelt a maga nagyon békés természetű fia 1956 októberében?

– Ő katona volt, Budapesten állomásozott, és teherautó-sofőrként a városba ment, mikor valakik szétlőtték a laktanyáját. Akkor hazajött gyalog Pápára.

– Mondja, mennyire okos ember ez a maga nagyon békés fia?

– Hát, nem belé jár tanulni a Műegyetem. De még az igazi sem.

– Már csak azért kérdem, mert fel nem érem ésszel, miért gyalog ment haza, ha volt teherautója is. De biztos, hogy nem vett részt a harcokban?

– Biztos, elvtársak.

– És maga?

– De elvtársak, azt tudják, hiszen együtt voltunk.

– Tudjuk bizony. Akkor minden rendben. Készüljön fel: május elsején megkapja a Szochazáért érdemrendet! Majd tessék meglepődni.

Valahogy így lehetett.

Vagy nem. De így volna jellemző.

Mindenesetre a szochaza biztos, megtaláltam az MTI-ben a nagypapa gyászjelentését, és abban a műfajban nem szokás hazudni.

1989. június 28., szerda – Elhunyt Kövér József, a Szocialista Hazáért érdemrend kitüntetettje, aki 1936 óta volt a párt tagja. Temetése június 29-én 15.00 órakor lesz Pápán az alsóvárosi temetőben.

Az MSZMP Veszprém Megyei Bizottsága,
Pápai Városi Bizottsága,
Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége”





Szóval Kövér házelnök az apjáról valószínűleg nem hazudott, de a nagyapjáról nagyot hallgatott. Akkorát, ami már felér egy hazugsággal is.

Jó lenne már végre eldönteni, mit ünneplünk október 23-án. A forradalmat és szabadságharcot?

Akkor talán arról kéne beszélni, és főleg: igazat.

A III. magyar köztársaság kikiáltását, mely ezen a napon történt, csak 1989-ben?

Na, ne tessék már azt mondani nekem, hogy azt a mostani kormány megünnepelné.

A 2006-os zavargásokat? Idén úgy tűnik, hogy semmi egyebet, csak azokat.

Vagy esetleg a Magyar Hazugság Napját?

Mert soha annyit és akkorát nem hazudik a magyar, mint ezen a napon. Legalábbis az utóbbi években.

De legalább legyen gerincünk, valljuk be hivatalosan is, nevezzük el erről az ünnepnapot, és hagyjuk nyugodni 1956 valódi hőseit, Nagy Imrétől Göncz Árpádig vagy Angyal Istvánig, Nickelsburg Lászlóig.

Hiszen így is forognak a sírjukban, mikor hallják a sok szamárságot, amit az emlékükre hivatkozva összebeszélnek.

Magyar Hazugság Napja.

Nem is hangzik rosszul.

Csak akkor be kéne vezetni, hogy a többi napokon ne hazudjunk.

Az meg nem menne.

Akkor marad minden, ahogy volt.


Oszd meg másokkal is!