Ha meg akarod változtatni a világot, akkor előbb el kell fogadnod olyannak, amilyen, írja Bertolt Brecht. Erre volna szükség a jelen magyar ellenzéki oldalon is, de… Mondom: volna. De ilyen ott nincs.
Vannak viszont mindenféle emberek. Én nem fogom most kivesézni a „demokrácia” szót, szép illúzió, mindössze Brecht előbb idézett mondatával ellenkezik. Már Athénban is ellenkezett, a köztársasági – itt pedig a „köztársaság” szó cicerói és mai értelme közti különbséggel lenne illő tisztában lenni, még illőbb volna a demokráciával nem kevergetni ötletszerűen, mintha egymás szinonimái volnának – Rómában ezért vezették be a patrónus-kliens viszonyt, most meg pláne ellenkezik. Ha már a görögök újfent eszünkbe jutottak, megpróbálhatjuk definiálni a mai világnak azt a részét, ahol „demokrácia” van, vagyis ahol ezt mondják; a többi sincs tőle messze, mert egy a jelszónk, a béke, azaz egy a kor, és az mindenütt az, ami. Tehát megpróbálhatjuk definiálni azzal a fogalommal, amivel az athéni demokrácia egyik előfutára, szolón rendszerét illetik: timokrácia. Persze ezt se úgy értik, ahogy Szolón értette, már a rómaiaknál is egy hanyatlott verzió alkotta a vagyoni cenzus alapját, de Szolónnál még nem. Ma „a vagyon uralmának” fordítják, de az athéni rendszer alapja nem a vagyon volt, hanem a jövedelemszerző képesség. Hogy kinek a birtoka hány mérő gabonát, mennyi állatot, ezt-azt produkál évente. Ha ma is ez uralkodna, még a sokkal jobbik verzió volna, de nem az uralkodik, hanem az echte vagyon. A kifejezés félrefordítása.
Ezé a kifejezésé is.
A mai „polgár” nem arról a világról gondolkodik, és nem arra a világra reflektál, mint amiben él, hanem egy vetített világra.
Ha Mészáros Lőrinc és társai a szolóni Attikában élnének, maradnának azok, amiknek születtek: legjobb esetben is iparosembereknek, néhány rabszolgával. Annak az irdatlan vagyonnak, ami az ő nevük alatt fut, jelen pillanatban nincs semmiféle jövedelemszerző képessége, ha nem kap túlárazott megrendelések és támogatások formájában, az adófizetők pénzéből folyamatos állami tőkienjekciókat. Nem a piaci életrevalóság futtatta őket fel, hanem az anakronizmus: a familiáris (urambátyám) magyar történelmi hagyomány.
A magyar polgár elakad a díszleteknél, és ott is marad. Tátott szájjal, vakon, ahogy Cseh Tamás énekelte egy álmáról (vagy Bereményi egy álmáról).
Így reménytelen küzdelem volna ez, ha küzdelem volna. Tessék itt is szembenézni a valósággal: a politikai tisztségek aspiránsai nem azonosak a választóikkal. Senki, még a legtisztességesebb sem, ha meg akar maradni a pályán. A választó nem választ, csak válogat, abból, ami az étlapon szerepel. Az étlapot viszont nem ő állítja össze. Nem ő jelölte ki a „vetélkedő” Dobrevet, Karácsonyt, Jakabot és Márki-Zayt. És majd jövőre sem ő fogja kijelölni, hogy kire szavazhat egyáltalán. Ezt a pártok (a pártokon belüli erőterek) határozzák meg, a pártpolitikát a szponzorok, majd amikor egy pártembert – szponzoráltat – megválasztanak, a törvény úgy tesz, mintha onnantól nem volna pártember. Mintha a választókerület lakossága juttatta volna oda, ahol van, és ő is juttatta, csak éppen nem a teljes kínálatból, hanem azokból, akikből megengedtetett neki. Onnantól viszont a képviselő nem pártszolgának számít, hanem közszolgának, noha továbbra is pártszolga marad.
Mondják, érzenek itt bármi különbséget bármilyen diktatúrával?
De hagyjuk. Ez van. Mi nem leszünk fantaszták. Foglalkozzunk csak a vetítéssel, úgyis azzal akartunk. Hogy ha én cica volnék, mit vetítenék.
Nos, kérem: ha én cica volnék, akkor Gyurcsány Ferenc helyében elkezdenék úgy hazudni, ahogy a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnöke tenné. Mivel viszont én nem vagyok a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnöke, hanem – most – Gyurcsány Ferenc, nem venném gegre, hanem tökéletes komolyságra. Ha a marslakók támadását be tudták venni anno, vagy a Fidesz propagandáját Sorostól, migránsoktól a rezsiharcig – nem hiányzik még valaki? de, pont erre fogunk kilyukadni –, benyelnék ezt is, mint kacsa a nokedlit. Bejelenteném, hogy nem hallgathatok tovább. Orbán Viktorral nemhogy ellenségek nem vagyunk, hanem a legjobb barátok (valamilyen értelemben ez még csak nem is hazugság). Mindig is azok voltunk, és csak megrendeztünk mindent, kezdve a szocialista párt lenullázásától. Kitúrtam a jó Medgyessy Pétert, aki tejben-vajban fürösztött titeket, lett plázs a Duna-parton, jólét, bőség, havaidizsi, aztán, ahogy beszédemben mindenki hallhatta, nem csináltam semmit, ameddig majdnem késő lett. Akkor elmondtam, amit elmondtam, majd én szivárogtattam ki, ahogy a Fidesz propagandája állítja, de nem magamért, hanem a hatalom átjátszásáért. Viktor barátom megígérte, hogy semmi bántódásom sem lesz, se nekem, se az érdekkörömbe tartozóknak, az ügyek saját kardjukba dőlnek majd, jó, néhány embert fel kell áldozni, de az se fáj majd nagyon. És így is lett.
Ha valaki, Gyurcsány jó pár beszélgetésen lehet túl a mostani miniszterelnökkel, és jó pár olyan dolgot tudhat róla, amelyekkel alá is tudja támasztani. Talán közös fényképeik is akadnak.
Mindössze Rajk László szerepét kell eljátszania, azzal a biztosítékkal, hogy őt semmiféle kivégzés nem fenyegeti.
Már csak azért se fenyegeti, mert mindezekkel egyidejűleg sürgős gyorsasággal le kellene mondania minden tisztségéről. Nem bírja már a további hazudozást. Látja, mi felé haladunk (és tényleg afelé haladunk), ő visszavonul a magánéletbe. Neki annyira a háttérben kellene maradnia, amennyire csak lehet. Az átmeneti külföldre távozás volna a legmeggyőzőbb. Madeirától Ibizáig, Ibizától Estorilig széles a skála. Ha Portugália a választott, Portó például egyenesen ideális, már csak a borai miatt is.
Lenne akkor egy „baloldali” mártír. Mártírok nélkül nem megy. Orbán se ment volna semmire, ha nem verik meg – a rendőrök, a többi verést hagyjuk –, és nem kockáztat (amikor semmi kockáztatnivalója nem volt, de ezt is elfeledték). Lenne egy „baloldali” megtisztulás. Hogy a többi keselyű még ott köröz, fel se vennék. Ott van Márki-Zay. Még a megtisztult Vona is megjelenhet (valójában ő egy percre se tűnt el, csak leült a kispadra). A cél nem az igazság, hiszen az annyiféle, ahányan keresik, hanem a győzelemhez közeli állapot. Ehhez pedig az kell, hogy a Fidesz propagandáját, gátlástalanságát és hazudozását maga ellen fordítsák. És persze még kellene egy-két felismerés, például az, hogy ebben az országban Gyurcsány Ferenc neve a bukás biztos záloga. Nem az őszinte beszédért – mert az valóban az volt, és valóban nagyon jó beszéd volt, mármint nem taktikailag-stratégiailag, hanem erkölcsileg -, hanem a csapnivaló miniszterelnökösködésért. Ki lehetett volna szállni méltósággal is, de most már ezt sem lehet. Oda a fül, oda a becsület / ó, te kedves Ágoston, minden oda van, énekelte egy regényben Marx Augustin, egykori osztrák vándordalnok a félfülű, árulásért lefejezett Ocskay László kuruc brigadérosról. A valódi Marx Augustin (beszélő név) túlélte az 1679-1680-as nagy bécsi pestisjárványt (utóbbi évben született Ocskay), csontrészegen fekve halottnak nézték, bedobták egy pestisgödörbe, ahonnét úgy szabadult ki, hogy dudálni kezdett. Soha nem lett pestises, alkoholistának viszont masszív alkoholista maradt.
No de úgyse így lesz. Brutus derék, becses egy férfiú, én pedig nem írtam semmit.