„Fél füllel hallgatom a TV-t és éppen arról beszélgetnek az okosok, hogy az elszabadult hazai inflációért és a folyamatos áremelkedésért a Fidesz a felelős. Rühellem és utálom a Fideszt, de erről szerintem nem ők tehetnek, ez megy az egész világon”, írja egy ismerősöm.
Ez az egyoldalúan tárgyilagos megközelítés, hogy finoman fogalmazzak. Ha nem finoman fogalmaznék, ilyenekre mondják a „bután becsületes” kifejezést.
Volt Fekete Istvánnak egy novellája – képzeljék, ő se mindig állatokról írt –, még a háború előtt, egy bankpénztárosról, aki főpénztárosi ambíciókat dédelgetett. Történt, hogy az aktuális főpénztáros rábízott egy komolyabb összeget. Ő aznap este beugrott kicsit a kaszinóba, és beállt kibicnek egy kártyázó hölgy mögé. „Mindent fel kell tenni”, biztatta a lapjárást mérlegelve a hölgyet. „Fifti-fifti alapon?” – mosolygott rá a hölgy, és a férfiúi önérzet már nem adott visszakozási lehetőséget: beszállt a rábízott banki pénzzel is, majd ahogy ilyenkor lenni szokott, elbuktak mindent. Kifelé menet a hölgy randevút adott másnap délutánra alkalmi lovagjának, nem is sejtve, hogy az épp öngyilkossági terveket fontolgat magában. Bemegy a bankba így, ahogy van, mindenki előtt – reggeledett már, hazaszaladni nem volt érdemes, különben is mindegy volt –, gondolta, megvárja a főpénztárost, bevallja neki az egészet, majd főbe lövi magát.
Így is tett.
Nyitva volt a kapu, portás sehol, csak a főpénztáros szobájából szűrődött ki némi fény. Nagy levegőt vett, benyitott. Az első, ami a szemébe ötlött, az asztalra borult főpénztáros volt. A teste féloldalt, szeme fénytelenül meredt a papírhalmokra: halottabb már nem is lehetett volna. Óvatosan megemelte a kezét, az átvételi elismervények közül kiemelte a sajátját, némi készpénzt is, majd amilyen gyorsan csak tudott, kiiszkolt a bankból. Talált egy korai fodrászüzletet, megnyiratkozott, megborotváltatta magát, rendbe szedte a ruháját, és munkaidőkezdetre visszasétált a bankba. Ott már javában állt a bál. A halottat addigra elszállították, de bent volt az összes főnök, rovancsoltak, közben azt latolgatták, kit nevezzenek ki utódnak. Az ő neve is felmerült, de elvetették: „túl fiatal még”.
Bekopogott.
„Le vagyok sújtva”, mondta bent halk, résztvevő hangon. „Igazi, finom úr volt. Tegnap is rám bízott egy kisebb összeget, nyugtát se vett tőlem. Feltételezem, ez hiányzik a kasszából” – és letette az asztalra a nemrég kivett pénz egy részét.
Mikor elhagyta a szobát, a tulajdonosok – akik természetesen addigra már felfedezték a hiányt – összenéztek. „Nem is olyan fiatal”, szólalt meg egyikük. „Szerintem elég gyakorlata van”, tette hozzá a másik. „És ami a legfontosabb”, mondta a harmadik, „talpig becsületes”.
„Ha a dupláját veszem el, azt se vették volna észre”, mormolta néhány órával később a harminc szál vörös rózsával randevúra igyekvő, immár főpénztáros. „De hát, ilyen az ember. Bután becsületes.”
Nos hát, ilyen a tárgyilagosságra törő ellenzéki is: bután becsületes. Nem úgy, mint a novellabéli antihős.
Természetesen nem a Fidesz tehet az inflációról, a covidról, az üzemanyagárakról, egyáltalán, az energiahordozók áráról, etc. etc. Utóbbiban – legnagyobbrészt abban – volt ugyan némi kavarása, de a világpiaci árfolyamok alakulása valóban nem az ő sara. (A forintról azért ezt már nem állítanám. És az inflációról sem egészen, de legyünk nagyvonalúak.) Akkor hát?
Akkor hát, ha ezekről – bizonyos mértékig – nem is tehet, a következményeikről már nagyon is. Arról, hogy belepancsolt és bele is fog pancsolni mindenbe, a saját érdekei mentén. Arról, hogy gyakorlatilag nincs mit szembeállítanunk a válságokkal – pedig lehetne –, kivéve a pénzügyi-kimutatási manipulációkat, az emberi természet összes hitványságára építő politikai lavírozásokat, hogy az állampolgárok hiába halmoztak fel akármennyi tartalékot, azok úgy el fognak olvadni, mint hóember az első napsütésben; hogy hiába van munkájuk, ha az állam leépít majd, mert muszáj lesz neki, ha megszűnnek a munkahelyeik, részint, mert egy nem piacképes magyar konglomerátum áll az alvállalkozói piramis csúcsán, részint, mert a multik is bajban lesznek, és még lehetne sorolni. „Mészáros Lőrinc” se lesz sokáig a világ egyik leggazdagabbja, tudom, elég gazdag marad azért, de jegyezni már nem fogják, és – záros számú kivételtől eltekintve – a többi magyar „nagyvállalkozót” se fogják jegyezni. Hogy a vagyonát-egzisztenciáját védő többiekkel mi lesz, élükön a vezérrel, Önöket nem fogja vigasztalni. Valami lesz velük, de többségük továbbra is hatványozottan jobban él majd, mint Önök, hozzátéve, hogy közben az Önök életszínvonala is elindul lefelé a síkos lejtőn, hacsak szerencséjük, talentumuk vagy vagyonuk le nem fékezi.
És a tárgyilagosságra való törekvés? Azt értékelhetem én, értékelhetik mások, a Fidesz aztán pláne, de Jancsi bácsi nem azt veszi majd ki belőle, amit Önök szeretnének, hanem azt, hogy „még az ellenségei is elismerik”. Minden mentegetés Őt erősíti, éspedig nem azért, amiért a mentegetésnek igazsága van, hanem azért, mert mentegetés. Onnantól minden, szintén igazsággal bíró kritika úgy jön le, mint kötözködés.
Jancsi bácsi nem közgazda, nem pszichológus. Nem orvos, hanem beteg, nem szó szerint, hanem viszony szerint. Nem bérgyilkos, hanem célpont. Nála az és csak az számít, amit érez.
Hagyják a Fideszt. Ha Jézustól nem vette el az Atya a keserű poharat, Önök se vegyék el tőle. Hiszen komoly, vallásos keresztény/keresztyén emberekről van szó, ők mondják. Ráadásul…
… se nem buták, se nem becsületesek.