Istennek nincs semmiféle terve.
Nem ide szántam ezt a megállapítást, de ahhoz, hogy az Őrölj, malomba (a könyvbe, amit nagyon szívesen befejeznék már – másképp mondom: ha megtaláltam volna azt az egyetlen – másik – mondatot, még inkább egyetlen szót, sőt, egyetlen számot, ami a befejezéssel ekvivalens – , ha elég okos volnék hozzá, így kicsit odébb van) bekerüljön, így alkalmatlan, így elnagyolva, de érzékeltetni valamit talán jó lesz.
Ezt leginkább úgy lehetne gyorsítani, ha az ember Keresztelő Szent Jánost követné a pusztába, darócruhában, sáskán és vadmézen, nem, inkább csak vadmézen, mert a sáskát – finom, mogyoróízű, mondják – most inkább nem, de a vadmézet sem, mert allergiás vagyok a hártyásszárnyúak csípésére, és nem jönne jól egy anafilaxiás sokk a homoksivatagban, tehát akkor? Marad nekem Magyarország, Orbánnal, Gyurcsánnyal, egyebekkel, és minden másnapra valami egyéb, ami kizökkent. Öt sor per nap. Ez a sebesség. És semmit nem tehetek ellene, ahogy Joszef ben Matthiász doktor, a jotapatai hős sem tehetett JHVH akarata ellen, hogy ne mártír legyen belőle, hanem először Vespasianus konzul házi zsidaja, majd Vespasianus és fia, Titus császárok szabadosa és kliense, nekünk, az utókornak pedig Josephus Flavius történetíró, a Mózes, Jézus, az evangélisták, Péter apostol és a tarzuszi Pál után a legismertebb zsidó.
Hogy miért ez a sebesség, csak az Örökkévaló tudhatja, terv hiányában is. Hiszen Ő omnipotens, és számára nincs idő: ezért terve sem lehet.
De akkor mije van? Tulajdonképpen semmije. Még ő maga sincs neki magának. A kezdetet és véget nekünk rendelte, saját illúziójával együtt, ami ilyeténképpen a MI illúziónk is lett. Én vagyok az Alfa és az Ómega, mondja az evangélista János Jelenéseiben, aki Dan Brownnál magdalai Mária. Azt is mondhatta volna, hogy „nektek én vagyok az idő”, de ha nekünk Ő az idő, akkor nekünk Ő se örök, és akkor nekünk se marad semmink enmagunkon kívül: akik szintén időtlenek vagyunk. Ő mibennünk, mi Őbenne.
Addig van idő, ameddig azt az illúziót tápláljuk, hogy vagyunk egymásnak. Addig van sírás, nevetés, fogaknak csikorgatása. Féregnek rágása, csiklándó öröm, ahogy John Donne tizenhat-tizenhetedik századi angol metafizikus költő írta a Házam lángra gyullad mottólevelében, William Styron által prezentálva.
Isten nézőpontjából nincs szükség semmiféle tervre. A terv, az olyan gyenge dolog, Petőfi is megmondta. Találgatás és harmatgyenge akarat, vagyis szándék. Ha egy pontnak látom a kezdetet és a véget, akkor mindössze annyi a dolgom, hogy ezt a pontot kitegyem. Innentől minden úgy lesz, ahogy lehet. Ezer szálon keresztül is úgy lesz, ezer mellék- zsákutcán keresztül is, visszafordulva, átmenve, továbbmenve, bárhogy. Nem kell kidolgozni semmiféle részletet. A részletek az a zamat, amit a jóllakás – a vég – előtt érzünk, de a jóllakásnak – a végnek – nem feltételei. Bármilyenek lehetnek.
Bármilyenek is.
Isten privilégiuma a tudás. Az omniscientia, mindent tudás, lehet engem kijavítani. Dehogy. Vagyis nem úgy, ahogy első blikkre Önök értik. Ha megkapnak egy ismeretlen tartalmú csomagot, mindent megkapnak vele együtt, ami benne van, el is mondhatják, hogy minden az Önöké benne, de ha valaki rákérdez, hogy mik is azok, csak vonogathatják a vállukat. Tehát Isten privilégiuma úgy a mindent tudás, hogy ehhez nincs másra szüksége, mint a bennünk tükröződő önmagára.
Isten csak rajtunk keresztül Alfa és Ómega.
Ha mi nem volnánk, és a világ se volna, a maga útvesztőivel, meglepetéseivel, melyek Istennek – ennek a játékos Istennek, akit elképzelünk, vagy ezeknek a játékos isteneknek, mindegy – nem útvesztők ugyan, de meglepetések, akár nekünk Ő, akkor Isten – az egész Olümposz – mérhetetlenül unatkozna. Sokkal mérhetetlenebbül, hogysem azt bárki el tudná képzelni. Egy abszolút üres cellában, ami úgy cella, hogy még csak az se, kettesben a lét üres fogalmával.
És akarja tudni? Akarja Isten tudni a véget? El lehet ugyanazt az izgalmas regényt még egyszer olvasni, aztán még egyszer, valahogy talonba lehet rakni a következő jeleneteket, ki lehet élvezni azokat az apró nüanszokat, melyekre eddig nem fordítottunk figyelmet, de az mégsem az igazi. Nekünk, akik nem vagyunk mindentudók, nagyon igyekeznünk sem kell. Nekünk minden nap új meglepetéseket tartogathat, mindössze bele kell hozzá merülnünk, nyakig. Ha eleget éltünk már, ha már olvastuk a könyvet párszor, úgy kell tennünk, mintha csodálkoznánk, vagy el kell butulnunk, s utána izgulni, hogy jaj, mi lesz a következő pillanatban. De közben tudjuk, semmit nem számít, ami a következő pillanatban lesz, mert a kifutást nem befolyásolja. Ez csak az egyik lehetséges lefutás. Szerkezetileg ugyanazok a szakaszok ismétlődnek, újra meg újra. Most spanyolnátha, most koronavírus, most Kádár, most Orbán, most Hazafias Népfront, most NER. A végük is ugyanaz lesz, egy pillanatnyi megkönnyebbülés, aztán jön a következő tanmese. Közben lehet szörnyülködni a részleteken.
Úgy, de úgy irigylem a fantáziában szegényeket. Nekik találták ki a médiát, újságírástól a televízióig.
Már akkor inkább a falusi kispad és a kocsma. Azoknak van még valami régies zamatjuk. Valami olyasmi, amit Isten érezhetett, mikor Ádámot és Évát kiűzte a Paradicsomból.