Egyik kedves Olvasóm magánlevélben emlékeztetett, hogy megfogadna jósnak. Mások is vannak így ezzel, most például a benzinár befagyasztásáról volt szó.
Én elfelejtettem már, hogy melyik írásomban volt, megkértem őt, hogy ugyan mondja meg, meg is lett, az „Alavju bébi” volt az. Miért felejtettem el? Mert annyira nem fontos. Annyira nem fontosak ezek. Mindent lehet tudni előre. A kis lépéseket talán kevésbé, a nagyobbakat jobban, legjobban a végeredményt. Ezt is leírtam már. Semmi különös, ahogy egy ősrégi barátnőm mondta volt: ninsen semmi és nincsen sör se.
Jó, sör az még van.
Sör lesz is, legalábbis valami afféle, alkohol, azt a világ egyetlen katonasága se nélkülözte, a hadvezetés lelkes támogatásával. A civilek se nélkülözték, nálunk aztán végképp nem, most se nélkülözik, s minél keletebbre tartunk, annál kevésbé, míg a Csendes óceánnál véget nem érnek a csaták. Zsukov marsall is ezt látta legcélszerűbb eszköznek, hogy az aknamezők megtisztítására vezényelhesse az elvtársakat, mely megtisztítás nála úgy nézett ki, hogy egyszerűen áthajtotta rajtuk a gyalogságot. Fogalmazni az oroszok is tudtak, nem csak a németek és a Fidesz. (Amikor például Milovan Đilas felpanaszolta, hogy a testvéri szovjet hadsereg nem csak a német, magyar, horvát nőket erőszakolja meg, hanem a szövetséges szerbeket is, „bántják őket”, így fogalmazott, az illetékes parancsnok csodálkozva nézett rá. „Hova gondol, kedves Đilas elvtárs? Senki nem akarja bántani őket! Az elvtársak csak azt szeretnék tenni velük, amire a nők valók!”) Néha egészen morbid anekdoták születnek a katonaság és az alkohol mély és bensőséges kapcsolatáról. Miután Horatio Nelson admirálist Trafalgarnál eltalálta a Redoutable francia hadihajó árbóckosarában ülő mesterlövész (nem volt nehéz dolga: a félszemű, félkezű admirális teljes katonai díszben, kitüntetésekkel a mellén masírozott fel-alá a fedélzeten), és meghalt, állítólag egy brandyvel töltött hordóban tartósítva szállították haza. A szomjas matrózok állítólag, mit sem sejtve, hogy kiről isszák le a szeszt, útközben meg-megdézsmálták a hordót. Innét származtatják a brit flottában az efféle függelemsértésekre ma is élő kifejezést: „tapping the Admiral”, „csapra verjük a Tengernagyot”.
Tehát alkohol mindig lesz, ha ez a társaság marad hatalmon, pláne. Talán még az ingyen osztogatott pálinkafőzők korát is megérjük.
És a benzin? A benzinnel (helyesebben az olajalapú üzemanyagokkal) most pontosan az történik, ami a többi energiahordozóval történt. A kormány számára ez a rév, de jön még kutyára dér, admirálisra brandy, neki a vám, amikor busásan visszajöhet minden. Csak a világpiaci trendnek kell megfordulnia, jó volna, mondják ők magukban, három hónapon belül. Minél előbb, annál jobb, ti meg minimum február közepéig fizetitek majd a négyszáznyolcvanat a benzin literjéért. És addig? És utána? Azt a 444 szépen leírta helyettem, olvassák el, mai. Ez egy látványos gesztuselem volt, akár én is örülhetnék neki, csak sajnos más nem volt, mint gesztuselem. Az Úristennel nem lehet viccelni, mondta egy régi osztálytársam, az MDF egykori alapító tagjai egyike, ma kormányfan, nem is rájuk értette, pedig rájuk is vonatkozik. A pillanatnyi haszon hosszú távon sokkal nagyobb veszteség, sokkal tartósabban, legfőképpen rendszerszinten, és pont ott is, ahol a legkevésbé szeretnék, a közhangulatban. Most mondjam én is, hogy nem így kellene? Így volt egyszerűbb, így látványosabb, Gyuri bácsinak meg, aki időtlen idők óta biciklin jár, ha pedig a preferált nemzeti kábítószerrel él, az apostolok lován az árokig, tökmindegy. De azért Jóskával, a fuharossal naponta összefut a kocsmában, és Jóska, a fuharos csak tudja.
Hiszen ő fuharos, éljen sokáig holtában is Esterházy Péter.
Csak az a végtelen butaság ne venne körül, ami körülvesz. Nem mindenki részéről, itt vannak például a barátaim, és Önök, kedves Olvasók – akik kedvtelésből, nem hivatásból olvasnak, mert olvasnak abból is, nem kevesen –, hanem úgy általában. Tegnapelőtt reggel megmértem a vérnyomásomat – rég mértem már meg, és most eszembe jutott –, 116 per 61 volt 46-os pulzussal és jó, esti fél Bisoprolollal, az vérnyomáscsökkentő-bétablokkoló, tíz éve írtak fel napi egyet, amit én azonnal megfeleztem, akkor még harmincöt kilóval több voltam, mint most, szerintem rég nem kéne szedni, de a megszokás az megszokás –, nos, ha magasabbat szeretnék, csak rá kell néznem a kormánymédiára. Ez is pillanatnyi, nevet az Olvasó, persze, pillanatnyi, de benne van minden, ami magamban zavar. „Magadban?” Igen. Magamban. Ott látom azt az összes értetlenséget, ami a megcsalt szerető értetlensége a másik megcsalása felett. Magával szemben az ember elvakult és megengedő. El tud képzelni sok mindent, amit a másiknál nem tud elképzelni, el is képzel, mindenféle él nélkül: hiszen ez csak pillanatnyi. Nincs jelentősége. Így természetes.
Nos, nekik, az ő olvasóiknak meg úgy természetes.
Mi marad? Mi marad, ha kizárom – megpróbálom kizárni – saját elvakultságomat? Ha megpróbálom megérteni azokéit? Semmi. Semmi a világon. Nem mozdul tőle előre semmi. Éppenhogy nem mozdul: horgonyok ezek. Az összes aljasság, amit látok, és lehet, hogy azért látom őket, mert nem látom ezeket az aljasságokat. Résnyire kinyílik a szemem a szerencsétlenkedésekre, a budapesti főpolgármester ügyetlen alkuira és lavírozásaira – ha górcső alá mászik valaki, mindent azzal a premisszával kellene csinálnia, hogy az ellenségei pontosan annyit tudnak róla, mint ő maga –, a pártelnökök és pártemberek hasonulására a hatalomban levő pártelnökhöz és pártemberekhez, de azért van, aki mentegetek. Hogy ő nem annyira. Mi itt nem annyira.
A „kevésbé tolvaj”, mint erkölcsi kategória nem erkölcsi kategória, hanem gyakorlati.
De ettől még.
Mi marad akkor nekem? Ne kössenek bele: nem politológia esszét írok. Nem is felületes érzelgősséget, mert talán ez az egyetlen dolog, ami nem felületes: a szemek. Az arckifejezés, amelynek a pecsétje a szem. Az egész, szemestől.
Mindenki hibázik. Mindenki követ el butaságokat. Bűnöket, kicsiket, nagyobbakat, bocsánatost? bocsánatos vagy nem bocsánatos: nem bocsánatot kell kérni, mondja Bert Hellinger, hanem sajnálni kell. A bocsánat a másik reszortja, az ő lelkével az ő lelkének.
A mi dolgunk annak a megítélése, hogy most mi van. Lehet, hogy kutyából nem lesz szalonna, de akkor szalonnából se kutya. És ha mindvégig szalonna volt a szemünk előtt, csak néha kutyának tűnt?
Ki tudja. A mi dolgunk továbbra is a most.
És ha most ránézek a hódmezővásárhelyi polgármester vagy a felesége arcára, éppen az ellenkezőjét látom mindannak, aminek ábrázolni akarják őket. Ha bármely általam ismert momentumos arcára ránézek, vagy igen sok másokra az ellenzéki oldalon, nem ezt látom. Engem nem érdekel, ki mit hadovál össze-vissza. Még az se érdekel nagyon, hogy jobbikos vagy nem jobbikos. Jobbikos is tévedhetett anno. Mi több, jobbikos is lehet felületes. Lehet idealista, a szónak a leghétköznapibb értelmében. Hiheti azt, hogy. Hihet benne. Vonát például egyetlen pillanatra se tartottam vagy tartom nácinak. Ha igen, akkor a legidealistább nácinak, korlátozott ismeretekkel a tradícióról. Ugyanolyan elfogultnak, mint amilyen elfogultan én mondom, hogy annak ellenére, hogy László Andrást sokszor idézem, és az egyetlen komolyan vehető embernek – szellemi tényezőnek – tartom abban a körben, amiben tevékenykedik, mindig voltak ellenérzéseim is vele szemben. Sokáig nem tudtam, miért, mert nem találtam rajta fogást. És tudják, mi volt ezzel (is) a baj? Hogy kerestem.
Ugyanolyan baj, mintha mentségeket kerestem volna számára.
Ez pedig nem a nácizmusa volt.
László András szellemi tényezőként náci, ha náci. Vona Gábor szellemi tényezőként sem náci. Az a jó benne, ami a rossz. Nem oszt és nem szoroz, amit sajnálok, mert lett volna lehetősége osztani is, szorozni is. Most már csak szalonérdekesség lehet. Fog még divatba jönni, talán még egyszer a politikába is belepancsol, de nincs jelentősége. László Andrásnak addig van jelentősége, ameddig a szolipszizmust szellemi útnak képzeli valaki, holott csak annyira szellemi út, mint bármely tautológia. Semmi. Még a tévedéshez sem vezet, mert csak önmagához vezet. Akárha ezt a szót ki se kellett volna találni. Burkoltan András is leírja, például a Solus Ipsumban. Ha valaki ismeri László András munkásságát, aminthogy e sorok írója ismeri, sőt jól ismeri, öt évig hallgatta is anno, akkor jó szívvel annyit mondhat, hogy mérce. László András legfőbb pozitívuma az a mélység amivel a legmagasabb magasságot célozza, függetlenül ennek a magasságnak az elérésétől. Talán azért, mert e magasság nem érhető el.
Olyan, mint a Messiás: a messiási mivolta abban áll, hogy mindig csak eljövendő.
László Andrásból a legfőbb tanulság a legmagasabb mérce. Más mércével nem érdemes mérni. Akkor sem érdemes, ha soha nem érhető el.
Van néhány, a politika perifériáján lődörgő ember, ilyen Puzsér, FAM, TGM, ide fog csapódni Vona is, akikben még lakik valami az egészséges középből. Bennük még megvan valamiféle elfogulatlanságra és egyensúlyozásra való törekvés, ami persze meddő törekvés, de mégiscsak törekvés. Soha nem lesznek politikai tényezők, nem mondom, hogy sajnos, azt se, hogy nem sajnos, és az sem érdekel, hogy ők tiltakoznának-e ez ellen, amit most leírtam. (Tiltakoznának.) Lelkük egyéb kis csomói sem érdekelnek, bár azok ugyanolyan megfejthetők, mint a többi közszereplőé, és mint az enyémek. Ugyanúgy levezethető belőlük sok minden, amit okos arccal mondanak, okosan, és amelyek valójában valami teljesen mást is jelentenek, nekik maguknak. De hát pszichológusok se vagyunk, hála Istennek, mert tulajdonképpen mi is ehhez a körhöz tartozunk, nem ténylegesen, csak szellemileg és lelkileg, akik ugyanezekkel próbálkozunk.
De mit is írtam a benzinárról, lassacskán három hete? „Minap a Generalisszimusz belengette, hogy esetleg arra kényszerülnek, hogy befagyasszák őket. Ha én volnék a generalisszimusz, várnék egy kicsit, és be is fagyasztanám. Aztán – lásd a közműszolgáltatások árait – ott tartanám akkor is, amikor a világpiaci árak elindulnak lefelé.” Ezt. Most ez van terítéken. Addig se kell magunkkal foglalkoznunk. És ha bejön a folytatás is? Akkor bent lesz. Maradunk próféták.
Mi is csapra verjük a hordót. Ott van a tengernagy is, de meg se próbáljuk keresni.