Szele Tamás: Új Magyar Kultúra

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, Magyarországon kulturális forradalom zajlik. Éspedig már a második vagy harmadik hulláma, ami azért elég rossz hír a kultúrára nézvést, ugyanis most már megint mindenki bele fog szólni, de azért mégis leginkább azok, akiknek semmi közük hozzá.

A legújabb magyar kulturális forradalom egészen pontosan 2017. november 16-án, csütörtökön, délelőtt 10 óra 46 perckor kezdődött, Szakács Árpád „Kinek a kulturális diktatúrája?” című írásának megjelenésével. Az első idők vörös- vagy inkább narancsgárdista lendülete zavarba ejtően hasonlított a kínai előképre, hiába, le sem lehetett volna tagadni a nagy Mao elvtárs tanait, Szakácsék is azzal kezdték, hogy kiket, mely szerzőket és műfajokat kell kihajítani a Jelenkor Gőzhajójából, hogyan kell pofon ütni a közízlést – örök kár, hogy ezt már Mao is Majakovszkijtól tanulta, ő meg másoktól, szóval semmi újdonság nincs ezekben a forradalmakban.

Azonban véget értek a garabonciás évek, daliás idők, Szakács előbb „kenyérbe esett” a Mediaworksnél, aztán mikor jobban kiismerték, visítva szabadultak tőle, mert rájöhettek, hogy ő is, Raffay Ernő is, meg az egész udvartartásuk is hisz abban a sok szamárságban, amit összehordanak, nem egyszerűen a pénzért teszik, amit művelnek. Szakács most egy kis online lapból szidja valamikori kebelbarátait, messze földről, egyszer engedték vissza publikálni a Magyar Nemzetbe, abból is több hónapos botrány és sajtóvita lett, azóta persona non grata a kormánysajtó berkeiben, miből is az következett, hogy Demeter Szilárd kinevezésekor epébe és fluorsavba mártott pennával vesézte ki a „kormánypárti kultúra” korifeusait, Demeterrel az élen.

Ugyanis Szakács valamikor azt hitte, hogy megkaphatja a PIM igazgatói székét, de futóbolondnak találták, és így a megbízhatóbb, kezelhetőbb Demeter kapta a pozíciót helyette. Ebből nagy, Kárpát-medencére szóló durci lett, mérges cikksorozattal, azt viszont már én sem álltam meg harsány röhögés nélkül, mikor Szakács Árpád L. Simon Lászlót költőtöpörtyűnek nevezte. L. Simon időközben a Nemzeti Múzeum igazgatójává avanzsált, ami egy töpörtyűtől szép teljesítmény, és úgy tudjuk, nagy, hagymázos tervekkel érkezett, amiket hely hiányában csak a tervezett kiállítások témáinak bemutatásával illusztrálnék:

      • A pestistől a Covidig.
      • Mesterséges intelligencia.
      • Népvándorlástól a migrációig
      • Egyházellenességtől a kuláküldözésig
      • Az elkényelmesedés története. Civilizációs fejlődés?
      • A hunoktól az Árpádokig. Kora-középkor a Kárpát-medencében
      • 1989: rendszerváltás?

Szóval, izgalmas lesz, különösen a mesterséges intelligenciáról szóló, mert ahhoz legalább bemutató szintjén ismeretséget kéne kötni a természetessel is. De láthatjuk: Szakács Rodostóba futásával a magyar kulturális forradalomnak csak az első hulláma ért véget, a másodikat a csendes térnyerés jellemezte, Demeter, L. Simon és mások hatalmi pozícióba juttatása, itt kisebb volt a lárma, a csatazaj, de nagyobbak voltak az elért sikerek. Mármint a kormány számára.

 

Most, az „Elk*rtuk” bemutatásával megkezdődött a harmadik hullám, meneküljön mindenki jön a tájfun, szökőárral kísérve!

A tájfun első komolyabb fuvallata hétfő reggel, Demeter agyonelemzett „kukázós” interjújával érkezett meg a Kárpátok alá, azóta már nem csak szabad, de kell is sírni, amit aztán ezer és egy mese követett, Demeter, mint egy modern Seherezádé, folyamatosan dumálja ki magát a hóhér kezéből, Sahriár király meg hagyja, sőt, élvezi is: hétfőn bedobta a követ a kultúra „csendes” tavába (nem ismétlem meg a szavait, kielemeztem én azt még aznap), szerdán vitairattal jelentkezett a Mandineren, amire botorság volna válaszolni, a mai Index-interjújában meg leszögezi:

Egy kis verekedés használ az irodalmi életnek”

Úgy is, mint svédtorna. Lényegében véve azt mondja, mint a legtöbb menedzser vagy edző: „versenyképessé”, „nyereségessé” akarja tenni a magyar kultúrát:

Ma Bécsben bemutatják azt az angol nyelvű irodalmi magazint, ami a közép-európai irodalmat hivatott népszerűsíteni angolszász nyelvterületen. Hívogatom a nagy kiadókat, folyamatosan egyeztetek velük arról, hogy mondjanak olyan magyar szerzőket, akiket be tudnánk juttatni a világ élvonalába. Nagyon egymás között többnyire azt mondják: Nincs ilyen szerzőnk. Második-harmadik vonalbéli szerzőt talán tudnánk javasolni, de olyanunk nincs, aki az első ligában is esélyes.”




Értem én, bár mondjuk Karinthyt is mesterség lenne lefordítani angolra, Rejtőt egyenesen lehetetlen, mégsem tekintjük őket a magyar irodalom harmadosztályú jelenségeinek – szóljon már valaki a Demeternek, hogy az irodalmat nem gólra játsszák és nem részvényárfolyam-emelkedésben mérik. Azt is mondja:

Megpróbálom felrázni őket, teljesítménykényszer alá helyezni a szcénát. Megértetni, hogy nem alanyi jogon jár a támogatás, tegyenek már le valamit az asztalra ezért a sok pénzért. Meg egyáltalán, hogy száz év múlva is legyen magyar irodalom. Ezért muszáj beleállnom, kimondanom ilyen egyenesen a dolgokat.”

Tehát akkor a „régi” kultúra támogatása csak viszi a pénzt, viszont hosszú, tömött sorokban állnak a kapuk előtt új idők új dalnokai, művészei, ők bizonyára nyereségesek lesznek. Nem tudom ugyan, miképpen lesznek azok, de bizonyára. Van egy rossz hírem: nyoma sincs a hosszú, tömött soroknak.

Ez a mostani kultúrforradalmár korszak kormánypárti részről semmi újat nem hozott, semmi izgalmasat, ahol Kálomista Elk*rtukja „művészfilm” lehet, ott a többi műfaj és alkotás sem különb, sőt. Fegyverek közt világos, hogy hallgatnak a múzsák, még a Múzsa Sándor is csak a szemöldökét vonja össze, meg a lovát ugatja, forradalmi harcok közepette nem mindig születik örökszép alkotás, de még az a szerencsétlen Elk*rtuk is a profizmus és a magaskultúra Csimborasszója a többi eredményhez képest.

Tegnap számoltam be a makói faszobrászat kissé meghökkentő angyalfelfogást elénk táró remekéről, amire még az igényes G. Fodor is csak azt tudná mondani, hogy „fasza!”, ma másik csodáját tapasztalhattuk meg a szárnyait bontogató Új Magyar Művészetnek.

Kössék be magukat, igyanak esetleg egy féldecit, embert próbáló pillanatok következnek. Mészáros Lőrinc volt felesége, Kelemen Beatrix ugyanis nem egy, hanem egyszerre két műfajban csapott a vásznak közzé, megfújván helikoni lantját. Valóságos wagneri Gesamtkunst, összművészeti produkció lehetett a versmondással egybekötött kiállítása a bicskei Kultúrkúriában.


Ritka az ilyen sokoldalú dilettáns, aki egyszerre képes borzalmasat alkotni lírában és képzőművészetben, és nehéz helyzetben van a kritikus, mert az elérhető két-három képét és ugyanannyi versét szemlélve nem képes eldönteni, melyik maradandóbban pocsék. Mindenesetre az élmény sem lehetett akármilyen, ugyanis a 2010 óta festő és ki tudja, mióta író alkotó fel is olvasta egy remekét, a többi verse pedig a képek mellett volt látható, a falon, bekeretezve. Akkor halljuk a Csodát, éspedig szó szerint, ugyanis a költemény címe „Létezésünk Csodája”:

 

Mondtam én előre, hogy kell az a féldeci, ugye, hogy mondtam? Csak nem hallgatnak rám… Izgalmas tévedés lehetett volna, ha a hölgy nem az egyik versét, hanem valamelyik képét olvassa fel, és legalább ennyire megrázó hatással járt volna az is. De lássunk más verset tőle!

Barlang

Meleg van
Nappali barlangomban

Kint tiszta ősz
Merjek-e kimenni?

Fázni fogok?
Eső esik?
Engedem-e?
Mert barlangomban meleg van

Kint élet van
Merem-e?
Mert barlangomban meleg van

Mily meleg ez?
Jobb mint kint az ősz?
A színes leveleivel, eső illatával
Szél fújásával.

Levél elhagyja az ágát.
Megyek.”

Azt mondom, él magyar, áll Buda még, ameddig ekkora tehetségek ecsetelik gyöngéd, érzékeny lírájukat a magyar rónaságon. Nem tudom, hogy kap-e támogatást alkotói tevékenységéhez Kelemen Beatrix, csak feltételezem, hogy nem, nincs igazán rászorulva, de még Demeter Szilárdot is többre becsülöm annál, hogy azt gondoljam róla: ezt akár egy vörös centtel is képes dotálni.


De az biztos, hogy forradalmi, sőt, kultúrforradalmi művészetet láthat, aki ellátogat a bicskei Kultúrkúriába, ahol ezek szerint a kultúrát kúriák. El.

Kérem, ez a helyzet. A „régi” művészetet ki kell hajítani, az „új” meg… vagy nincs, vagy ilyen. Mint a makói faszobor vagy a bicskei Gesamtkunst.

Azt még értem, hogy megfúrni a régi, elismert művészeket, alkotókat létérdeke a dilettánsoknak, ez a mostani játék nem is arról szól, hogy ki kapjon támogatást, hanem arról, ki ne kapjon – de ha kidobtunk mindent, ami egyesek szerint ósdi, mi kerül a helyébe?

Ez?


Esetleg beszélő Wass Albert-szoborral súlyosbítva? Nem viccelek, olyan is van!

Mert ha ezekkel akarják pótolni a kiéheztetett, elnyomorított, út szélére rúgott, koldussá tett magyar kultúrát, művészetet, ezekkel, amik egy középiskolai önképzőkörben is maximum röhögést váltanának ki, hát inkább ne tegyék.

Ennél a semmi is jobb. Sőt: több.

Az odáig rendben van, hogy éhen veszejtik a művészetet, de legalább ne táncoljanak a sírján víg, mulatós nótákat énekelve.

Ráadásul hamisan énekelnek.


Oszd meg másokkal is!