Szele Tamás: A paranoia kultúrharca

Pihen pár napja a jegyzeteim között ez a téma, most, hogy szombat van és én egy enyhe meghűlést kúrálgatok, volt időm alaposabban is belenézni Békés Márton dolgozatába, melyet Schmidt Mária „Látószög” című blogján publikált, és azt kell mondanom: ijesztőbb, mint akárhány Kövér László-interjú. Pedig az sem épp a teletubbyk cukiskodása.

Könnyen emlegetem én Kövér interjúit, hiszen ma is megjelent egy monstre példány belőlük a Magyar Hírlapban, engedelmükkel csak pár mondatot idéznék belőle, mintának, hogy körülbelül milyen a házelnök gondolkodása:

A sunnyogást, a mellébeszélést, a hazára meg a nemzetre való hivatkozást felváltotta a nyílt hazaárulás politikája. (…) Véget értek azok az idők, amikor arról lehetett beszélni, hogy közös a nemzet, és csak a boldoguláshoz vezető út adja a véleménykülönbséget. Mi nemzeti politikát vallunk, ők pedig a nemzetek felszámolására irányuló globális politikához szegődtek zsoldba. (…) a magyarországi választásokat egy gyűlöletkampánnyá kívánják alakítani, mint ahogy az elmúlt tizenkét évben mást sem csináltak, az első pillanattól kezdve, csak gyűlöletet keltenek.”




Hm, ugyebár a kövéri világ sarokköve, hogy ő mondja meg, ki része a nemzetnek és ki nem az. A házelnök abból indul ki, hogy ő és társai hivatottak ennek meghatározására, és természetesen állandó felügyeletére, ugyanis ha például holnap az jut eszükbe, hogy a hatalmat, melyet a nemzet érdekében gyakorolnak nem a most bűnbaknak kikiáltott szexuális kisebbségek fenyegetik, hanem mondjuk a gólyalábas vándormutatványosok, akkor hiába imádja vagy utálja őket egyik-másik vándormutatványos, az egész embercsoport ellen indul meg a harc, egyénekre való tekintet nélkül – és hát a nemzet ellenségeinek felkutatásában sosem lankadnak. Volt itt már mindenki nemzetidegen, a rokkantnyugdíjasoktól és a filozófusoktól a romkocsmákban merengő bölcsészeken át a hajléktalanokig, szóval mostanra kezd nagyon zsugorodni a nemzet, vészesen fogyik a magyar, annyi mindenkit rekesztettek már ki. Mielőtt a világjárvány kitört volna épp a romák és a független színházak ellen készülődött a kampány, szerencsére a Covid elsöpörte, szóval, sok rosszat tett az emberiséggel ez a nyavalya, de mintegy mellékesen, tévedésből pár apró kellemes következménye is volt.

A Kövér-interjú címe egyébként elég jellemző módon „Végkifejlet” és mit sem kívánok jobban, mint hogy egyszer már érjenek el ebbe a fázisba és tovább már ne fejlődjenek ezek az emberek, de sajnos erre kevés a remény.

A Békés-tanulmány azért ijesztőbb Kövér hőbörgéseinél, mert bár ugyanaz a gondolkodásmód és alapvélemény hatja át, mely szerint az egész világ az ellenségünk, de mi majd jól megverjük őket, akkor is, ha eszük ágában sincs velünk verekedni, Békés érzelmektől mentesen, hideg fejjel ideologizálja a kormánypárt intézményesített üldözési mániáját. Eléje kívánkozik egy Lénard Sándor-idézet:

A német pszichiáterek a paranoid gondolatokra helyezik a fősúlyt. Valaki egy szép nap azt hiszi, hogy üldözik, nevetnek rajta. Összeesküvést lát maga körül. Az összeesküvés mindig nagyobb méreteket ölt, minden biciklista vagy minden kopasz ember összeesküvővé válik, míg az üldözött meg nem kérdi önmagától: Miért kergetnek? Miért vannak ennyien? S a felelet: Mert nagyember vagyok, művész, politikus, Isten, próféta, színész. S a páciens elmegy politizálni vagy prédikálni, vagy egyszerűen az óriási összeesküvés ellen harcolni. Ebben a harcban ő a leglogikusabb lény. Ahogy szeretett mesterem mondta, a paranoiás hamisan állítja fel figuráit, de aztán csodálatosan sakkozik. Misztériummal kezdi, logikával végzi.” (Lénard Sándor: Római történetek)




Akkor lássuk Békés Márton téziseit a kulturális szuverenitásról – nem viccelek, a tanulmány címe is ezt mondja. 

I. TÉZIS: A KULTÚRA STRATÉGIAI TERÜLET”

Azért abban megegyezhetünk, hogy a gibraltári hegyfok stratégiaibb. De miért fontos ez a szerzőnek? Mert leszögezi:

Miután a közös kultúrán való osztozás tudata és a kulturális összetartozás felismerése a társadalom kohéziójának talpköve, ezért ennek megóvása egyenlő az államrend biztonságának szavatolásával. Azaz a kultúra épsége a nemzeti szuverenitás előfeltétele.

Összegezve az előbbieket: be kell vezetnünk a kulturális szuverenitás fogalmát, amely a kulturális egyediség és a kulturális egység integritását jelenti, beleértve a nemzeti összetartozáshoz kapcsolódó (nyelv, szimbólumrendszer, etnikum, lakóhely) és a család sértetlenségét szavatoló (nemi identitás, gyermekek védelme, szülők jogai és kötelességei, nemzedéki kapcsolatok) elemek összességét. A kulturális szuverenitás az állami szuverenitás fatörzsének gyökérzete.”




Nono. Tehát ha én elmegyek a vásárba fél pénzzel, és mézeskalács szívet veszek ott a Kedvesnek, akkor támogattam az állam és a nemzet kulturális szuverenitását, mert mézeskalács szívet egyedül nálunk sütnek. Ellenben ha vattacukrot veszek neki, vagy ne adja az Ég, egyenesen törökmézet, akkor ezzel a tettemmel vérző sebet ütöttem kultúránk és nemzetünk testén, persze kivéve akkor, ha épp felvettek minket a Türk Tanácsba, mert az esetben mégis hazafias voltam. De ha még jobban megéheznénk, kerüljük az angolszalonnát, francia krémest, amerikai almás pitét – esetleg egy orosz krémtorta belefér.

II. TÉZIS: AZ ÁLLAMI SZUVERENITÁS ALÁÁSÁSA KULTURÁLIS ESZKÖZÖKKEL FOLYTATÓDIK”

Gyöngécske lehet az az állam, aminek a szuverenitását angol humorral, francia vigjátékkal, amerikai sorozatokkal alá lehet ásni. De a szerzőtől megtudhatjuk, hogy szittya fergetegünket ugyan a poklok kapui sem állíthatják meg (az látszik is, rég magunk mögött hagytuk őket), azonban a láthatatlan Rémek elbánhatnak velünk.

Európában speciálisan arról van szó, hogy „a nemzetállamok szuverenitásának EU általi elporlasztásáért szorgoskodó brüsszeli erők a mögöttes amerikai balliberális NGO-hálózatokkal együttműködve” (Pokol Béla) tesznek szert államhatárokon átívelő és állami eszközökkel ellenőrizhetetlen jogi, gazdasági, politikai és egyre észrevehetőbben kulturális befolyásra. Ennek eredményeképpen a nemzetállamokat ma egy láthatatlan birodalom fenyegeti.”





Pokol Béláról annyit, hogy ha még tetszenek emlékezni, ő volt az, aki kötelezővé kívánta tenni a sajtóban a vélemény helyreigazítását, ha az valakinek nem tetszik, később meg, 2011-ben „Európa végnapjai” címmel írt kötetet, most, tíz év múlva még mindig nem látszanak azok a végnapok, de ha ő mondja, elhisszük neki, hogy végzett velünk a demográfiai összeomlás. Tehát nyakunkon a Láthatatlan Birodalom. Nem a török, nem a tatár, azok most a cimboráink, hanem a láthatatlanok támadtak ránk! No, akkor nem lesz könnyű dolgunk, mert itt a nyilunk, de mibe lőjük? Nem látszanak. Azt nézzük, hol jön a támadás.

A katonai, diplomáciai, jogi és gazdasági területeken kívül immár a kulturális (művelődési, tájékoztatási, szimbolikus) szféra is rendelkezésükre áll. Itt ráadásul ennek természetéből fakadóan lassabb, de maradandóbb hatást tudnak elérni. Ez előbb a kultúrán, majd idővel a politikán is meglátszik.”

No, akkor dobjunk ki mindent, amit megfertőztek? Azt tán ne, de a szerző szerint ez már háború. Milyen háború? Az utóbbi idők divatos kifejezésével élve: hibrid háború. Ezt a kifejezést olyankor használják komolyabb hatalmak, amikor azokat lövik halomra, akik semmi rosszat sem tettek – azzal az indoklással, hogy ne is tehessenek, ha esetleg és netalántán egyszer majd az eszükbe jutna.

III. TÉZIS: A HIBRID HÁBORÚ PUHA VÁLTOZATÁT A KULTÚRÁN KERESZTÜL VÍVJÁK”





Persze. Meg a virágáruslányokon, a filodendronokon és az ugróköteleken keresztül is, Békés már korábban megjegyezte, miszerint minden kultúra és a kultúra minden. Így viszont semmi értelme kulturális harcról beszélni: ha minden kultúra, akkor a Felcsút-Alsónekeresd labdarúgó mérkőzés legalább annyira az, amennyire Madách Imre.

Bár a kulturális szuverenitás megsértése és lerombolása közvetettebb, lassabb és észrevétlenebb folyamat, éppen ezért hatékonyabb és nehezebben visszacsinálható, mint az állami szuverenitás közismert területeinek (államhatárok, gazdaság, infrastruktúra, kormányzat, politikai rendszer) direkt támadása. Ebben az esetben a nyílt államcsíny helyett egy elnyújtott, puha puccsal van dolgunk.”

Úgy tessék Agymenőket nézni, hogy az már puccs! Pennyvel és Sheldonnal ássák alá a magyar kulturális szuverenitást, Wolowitzot vagy Rajot már elő sem veszem. Métely hatol közénk mindenfelől… Bazinga!




IV. TÉZIS: A GLOBÁLIS ELIT KEZÉBEN ÖSSZPONTOSUL A KULTURÁLIS HATALOM”

És ez a láthatatlan globális elit pont a Duna–Tisza közét akarja megszerezni. Minden más már az övé, de mi még nem estünk el. Mi tartjuk a végvárat, bár a stratégiát mi is Nyugatról tanuljuk.

Napjaink szerteágazó kulturális befolyásolási, áthatási és meghasítási kísérleteivel kapcsolatban legjobb, ha úgy teszünk, ahogyan Willmoore Kendall javasolta a ’60-as évek hasonlóan sokszínű, ellenkulturális (counter culture) törekvéseivel kapcsolatban. Vagyis az egymástól távolálló támadásokat tekintsük mi is egyetlen egységes hadjárat részének, így az ellene való védekezést is közös feladatnak.”

Ez frappáns. Vegyük mondjuk azt, hogy a múlt század hatvanas éveiben Bródy Jánosnak vagy Baksa-Soósnak nem tetszett a magyar rendszer. Velük egy időben Bob Dylannek vagy Jimi Hendrixnek az amerikai rendszer nem tetszett, viszont egy cserével sem lettek volna boldogok, hiszen mindkét rendszer tökéletlen volt. Tehát akkor az a baj a rendszerekkel, hogy nem jók? Dehogyis! A kendalli tétel alapján Bródy, Baksa-Soós, Dylan és Hendrix ugyanazon világösszeesküvés részesei, zsoldosai, míg az általuk kritizált rendszerek ebből fakadóan természetes szövetségesek kell legyenek az összeesküvők elleni harcban. A fene tudja, nem úgy emlékszem, mintha erről szólt volna a hidegháború, sőt, ellenkezőleg… ez az ostobaság csak arra jó, hogy nekünk nem tetsző embereket rágalmazhassunk bármivel és akármivel.




V. TÉZIS: A KULTURÁLIS SZUVERENITÁST ÁLLAMI ESZKÖZÖKKEL KELL VÉDENI”

Meg kisbaltával és vasas lőcsökkel. De itt már kezd kifogyni az elem a szerzőből, annyit még leszögez, hogy a nemzeti határokért vívott küzdelem a kulturális határokért folytatott küzdelemmel esik egybe, viszont pár bekezdésen belül csak eljut a végkövetkeztetéshez:

A fentiekből fakadóan napjainkban fokozottan szükséges a kulturális szuverenitás védelme, megerősítése és fejlesztése, miután a kulturális szuverenitás az állam immunrendszere.”

Ezt ha lehet, oly módon kell megoldani, hogy „fulladjon meg Ady Endre, lehetőleg máma még”, és minden hatalmat a szovjeteknek, minden pénzt meg a Terror Házának, ahol a szerző nem mellesleg kutatási igazgató Schmidt Mária beosztottjaként.


Mi a közös Békésben és Kövérben? Kövér állítja, hogy az egész világ ellenségünk (kivéve, akik pillanatnyilag nem azok), Békés ezt bizonyítani, alátámasztani igyekszik. És igazolni mindent, amit a kultúrharc nevében elkövetnek. Alaptalan állításokkal, persze, de hát maga a világkép hamis, ami ellenséges Univerzumot tételez fel körülöttünk, melyben csak alkalmi szövetségesek bukkanhatnak fel, de lényegében véve mindenkit le kell győznünk előbb vagy utóbb – ha nem tesszük, ők végeznek velünk.

És mi van, ha a világ alapvetően nem ellenséges, csak kivételesen, alkalmilag, esetleg akkor, ha oka van rá? Nem tehetek róla, a régi vicc jut eszembe, amikor a hős lovag megérkezik az udvarba, össze-vissza horpadt páncélban, ezer sebhellyel:

– Hol voltál, jó lovagom, hogy így ellátták a bajodat?

– Ellenségeiddel harcoltam uram, királyom Északon Keleten és Délen!

– Délen? Délen nincsenek is ellenségeim.

– Már vannak.

Na, ettől félek én is. Ha ezek a Békés Mártonok és Kövér Lászlók sokat vagdalkoznak a szélrózsa összes irányában, ellenségeket szereznek nekünk minden égtájon.

Akkor viszont tényleg végünk lenne.

Erre mindenképp alkalmas a kultúrharc, másra nem nagyon.


Oszd meg másokkal is!