Szele Tamás: Matolcsy lepkeálmai

Magyarországon fontos a politika, de azért az üzlet mindennél fontosabb: most például olyan ügyben vitatkoznak a magas kormánykörök, aminek az a tétje, hogy sok pénzt költsünk el egy repülőtérre, vagy inkább rengeteget, és többre, ami lássuk be, nagyon nem mindegy.



Mikor felmerült Ferihegy, vagyis a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér visszavásárlása és magyar állami tulajdonba vétele, legelőször azt mondtam: van ebben pénz. Bár akkor még Mészáros egyik cége vette volna meg, és nem adták. Aztán jött a világjárvány, visszaesett a légiforgalom a korábbinak a töredékére és azt mondtam magamban: ebben most nincs pénz, de majd lesz, okos befektető most tenne ajánlatot, de ez hosszú ideig elmaradt, járványhullámok jöttek és mentek, pillanatnyilag ott tartunk, hogy a kormány minden áron meg akarja vásárolni a légikikötőt, és ezt tessék szó szerint érteni: mikor eladtuk, összesen 464,5 milliárd forintot kapott a részvénypakett 75 százalékáért a 2005-ös kormány, a 2011-es pedig 36,6 milliárdot a maradék 25 százalékért, ezzel szemben most több, mint háromszoros árat kínálunk: 4,44 milliárd eurót, ami forintban potom 1598 milliárd. Szóval, valamiért nagyon kell a repülőtér a kormánynak. Tudhatnak valamit, amit mások nem, és ennyiért már a mostani tulajdonosok (55.44 százalékban az AviAlliance, 23.33 százalékban a Malton Investment PTE és 21.23 százalékban a Caisse de dépôt et placement du Québec) sem fognak nemet mondani, túl nagy a haszon.

Mármint, ha megvesszük, mert lehet, hogy erre mégsem kerül sor.

Létezik egy „B” terv is, amit a fékezhetetlen agyvelejű Matolcsy György ismertetett a tegnapi Magyar Nemzetben. A cím nem árul zsákbamacskát:

Miért ne vegyük meg a budapesti repülőteret?”

Ezer és egy oka tud annak lenni, ha valamit nem vesz meg az ember, annak viszont, ha megveszi, csak egy: az, hogy szüksége van rá. Matolcsy is többféle irányból támadja a tervezett beruházást, így, hogy megint lejött közénk a hegyek lila ködéből, Zarathustraként hirdetve az igét. Ami azt illeti, tényleg van az érvelésében némi prófétai homály:

Magyarországnak szüksége van egy központi repülőtérre, de nem Budapesten. A budapesti repülőtér visszavásárlása mind a pénzügyi egyensúly, mind a térszerkezeti egyensúly szempontjából hibás döntés lenne. Legalább 3+1 fontos érv szól amellett, hogy most se vegyük meg a budapesti repülőteret, és később se. Helyette építsünk egy új központi repülőteret és hozzuk létre a légiközlekedési kikötők regionális hálózatát Magyarországon, miközben stratégiai hálót alakítunk ki a Kárpát-medence többi regionális repülési központjával.”




Stratégiai háló”, „regionális hálózat”, „új központi repülőtér”, sőt, „térszerkezeti egyensúly”, mindezt azért, hogy röviden fogalmazva „nehogy Budapest járjon jól”? Hát, ha csak fel nem szántják a mostani légikikötőt – de nem szánthatják, ahhoz is meg kéne venni – Budapest a mostaninál rosszabbul akkor sem jár, ha körbeépítik száz kilométeres körzetben regionális repülőterekkel, akár harminckettővel is.

Kedvezőtlen az időzítés

Első pillantásra a koronavírus-válság okozta „repülési szünet” a legjobb pillanat a budapesti repülőtér visszavásárlására. Az időzítés azonban mégsem jó, mert a koronavírus-válság gazdasági válságot okozott, amelyet ugyan eredményesen kezeltünk, de ennek ára az elszálló költségvetési hiány, az elfutó államadósság, az újból növekvő deviza államadósság, a romló folyó fizetési mérleg, a megugró infláció és a kényszerű jegybanki fordulat volt. Jelentősen nőtt a pénzügyi sérülékenységünk, mert a pénzügyi egyensúly terén mára a magyar adatok a legkedvezőtlenebbek a régióban. A devizahitelből tervezett repülőtér-visszavásárlás ezért súlyos pénzügyi kockázatot jelent, amit nem érdemes vállalni.”




Ritka dolog, hogy én a szerzővel bármiben egyetértsek, de egy jegybank-elnöktől elfogadom ezt az érvelést, ami nem is helytelen az ő szempontjából. Mondjuk nekem az a véleményem, hogy ezen a befektetésen alaposan el kéne gondolkodni, és talán nem most kéne rá sort keríteni – csak a kormány tudja, miért annyira sürgős nekik, hogy háromszoros árat kínálnak a portékáért. Ha esemény utáni tablettát keresnének ilyen ráfizetéses ajánlattal, érteném, miért sürgős, így viszont nem értem. Matolcsy írja is:

Túl magas a vételi ár”

de azonnal tegyük hozzá: nem az eladó srófolta fel, hanem a vevő, nagy igyekezetében, sietségében. Matolcsy mást is mond:

Hozzuk előre a közlekedés és a repülés jövőjét (…) A Kárpát-medence nem lesz megaváros vagy nagyrégió, de jól halad egy közepes méretű régió felépítése felé. Így globális központi repülőteret nem igényel, de fejlett repülési hálózatot igen. Ehhez szükséges egy középméretű központi repülőtér és több kisebb, regionális „okos” reptér, amelyek az áruszállítás /cargo/, drón-alapú szállítás, légitaxi és más új szolgáltatások régiós központjai lesznek.”





Így, ilyen formában inkább látnám a légiközlekedés jövőjének a nulla széndioxid-kibocsátású, hidrogénüzemű repülőgépeket, amik pont azt tudják, mint a mostaniak, csak tisztábban – a terveket most mutatták be, a 2030-as évekre talán már repülhetnek is, ez inkább jövő, mint egy bonyolult és felesleges területi átszervezés. De hadd legyen ez a magánvéleményem.

Azonban most jön Matolcsy utolsó érve, az ultima ratio:

A felbillent magyar térszerkezet kiegyensúlyozása”

A micsoda? Ez már bonyolultabb, mint Csuang-ce lepkeálma.

Semmiképpen ne erősítsük Budapest központi gazdasági szerepét a budapesti repülőtér visszavásárlásával, majd későbbi fejlesztésével. Helyette a „patkóvárosok” által kijelölt, a mai főváros körüli mintegy 100 kilométeres térben /Esztergom, Győr, Székesfehérvár, Veszprém, Dunaújváros, Kecskemét, Szolnok és Eger/ építsünk egy vadonatúj központi repülőteret, kötelezően gyorsvasúttal a főváros központjába. Mellette építsük ki, ahogy tervezzük, a regionális légiközpontok hálózatát legalább Debrecen, Miskolc, Pécs, Kecskemét/Szeged kikötőkkel, cargó-hálózattal és a Kárpát-medence többi repülési központjaival stratégiai együttműködésben.”





Értem. Amink van és működik, azzal jó esetben ne foglalkozzunk, rossz esetben dobjuk is ki, és helyette építsünk sok másikat, minél többet, annál jobb. Hát ez egyszer már a stadionokkal bevált, azokon sokat lehetett kaszálni, bár a magyar foci semmit sem fejlődött tőlük, repülőterekkel nem tudom, mennyire lenne érdemes próbálkozni, tekintve az ország méretét, a költségeket, az üzemanyag-árakat… nagyon szép lenne a Szolnok-Budapest légijárat naponta háromszor, csak utasa nem sok volna. És az árut is inkább küldenék vasúton, akár innen oda, akár onnan ide.

Persze a kivitelezőknek nagyon is megérné, akárcsak a stadionok, sőt, még inkább: egy repülőtér jóval többe kerül, tehát többet is lehet sikkasztani az építésénél.

Mindenesetre érdekes ötleteket vonultat fel Matolcsy mester, méltóak volnának a nagy Mao elvtárshoz is, aki a kis „népi kohókban” finomított acéllal akarta túlszárnyalni Nagy-Britannia acéltermelését a „Nagy Ugrás” idején központi, nagy acélipari üzemek helyett – mennyiségre nézve sikerült is, csak olyan pocsék minőségű lett a népi vas és acél, hogy azt még újraolvasztani sem lehetett, dobhatták ki az egészet. Tehát a sok kis „regionális” magyar repülőtér is látványos beruházás lenne csak ki használna légitaxit, ki venne saját repülőgépet a legfelsőbb pénzarisztokrácián kívül egy ekkora országban? Valamelyik nap nézegettem egy használt autogirót, de arra jutottam, hogy még ha lenne is rá pénzem, akkor se lenne: ugyanis ha ki is nyögném valahogy magát a vételárát mondjuk egy lottófőnyereményből, az üzemeltetését már sehogy sem bírnám fedezni, de még a hangárban tartás költségeit, a műszaki karbantartást sem. Álmodozni lehet, de a gyakorlatban a repülés nem lesz belátható időn belül hétköznapi közlekedési mód a polgárság körében.


De ha már minden áron „regionális” repülőtereket akarunk, minek építeni, nem lenne jobb azokat helyrehozni, amik már megvannak? Ott van például Taszár, igaz, kétszáz kilométerre van Budapesttől, nem százra, de majd álmodik nekünk a kettő közé Matolcsy egy maglev sinkanzent, mágnespárnás gyorsvasutat.

A taszári repülőteret anniyra nem újítják fel, hogy még inkább el is adták. Sőt: egyetlen vevőnek adták el, az SGF Silu Global Fund Holding Zrt.-nek, mely szép, hosszú neve dacára egy Örs vezér téri panelház tizedik emeletén fekvő magánalkásba van bejegyezve, a Népszava szerint. De legalább szép, nagy panellakás lehet, minden irányban kilóghat az épületből, mint egy hatalmas gomba feje, mert ezen a cégen kívül még vagy fél tucat vállalkozás telephelyéül is szolgál, azok is mind oda vannak bejelentve. Sok jó stróman kis helyen is elfér.

Azért akármennyire is „kereskedelmi repülőtér kialakítása érdekében” adták el az ingatlant, mint a róla szóló kormányhatározat mondja, valahogy nem tartok a taszári légiforgalom hirtelen megugrásától a közeljövőben és a távolabiban sem. Itt csak annyiról lehet szó, hogy valakiken keresztül valaki valahogyan jól járt.

Akkor tehát mi lesz? Megveszi a magyar állam a Liszt Ferenc Nemzetközi Légikikötőt, egyedül vagy másokkal (a MOL-lal és az Indotekkel) társulva? Vagy másikat építünk helyette? Esetleg egy nagyot és sok kicsit?

Tapasztalataim alapján arra tippelnék, hogy mindhárom terv megvalósul.

Így lehetne ugyanis a legtöbb pénzt költeni.

És minél több pénzt költenek, abból annál többet lehet sikkasztani.


Oszd meg másokkal is!