Hölgyeim és uraim, színháztörténeti pillanatok tanúja volt tegnap a Nemzetbiztonsági Bizottság. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a magyar színjátszás két legreményteljesebb drámai szendéje mutatta be képességeit előttük, poénözön közepette, kár, hogy ott nem illik tapsolni, de hogy szék nem maradt szárazon, az egészen biztos.
A két drámai szende Szijjártó Péter és Pintér Sándor, akik időnként átcsúsztak a vígjátéki naiva szerepébe, és az operett-szubrett szintjére csak azért nem jutottak el, mert kissé különösen hatott volna, ha felugranak az asztalra és végigtáncolnak rajta, de van, amikor a kevesebb: több. Igazi, felhőtlen pillanatokat szereztek így is a közönségüknek, és külön ki kell emelnem zseniális improvizációikat: erre csak a valódi őstehetség képes, aki színpadra született.
Például hatalmas alakítást láthatott a nagyérdemű, amikor Szijjártót megkérdezte a bizottság, mit tud a Pegasusról? Azonnal készen állt a naiva szerepére, megrebegtette pilláit és közölte:
„Az Információs Hivatal nem vásárolt a Pegasus szoftverből, nem üzemeltetett és nem üzemeltet ilyen szoftvert.”
Ez szó szerint nem is hazugság, ugyanis az Információs Hivatal külföldi hírszerzéssel foglalkozik, nem belföldi akciókkal – nem ők kellett használják a Pegasust, hanem a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat a belföldi civil szolgálatok megrendelésére. Különben a Pegasust ilyesmire is tilos volna használni, sőt: lehetetlen, ha egyszer megpróbálna valami amatőr egy komoly nagyhatalom titkai között Pegasussal kotorászni, annak két perc alatt kötnék hátra a sarkát, ahogy rájönnének – és azonnal rájönnének. Szijjártónak elég lett volna ezt a mondatot közölnie, de ő meglátta a Pillanatot, a Nagy Alakítás lehetőségét, és rátett egy lapáttal. Csipkés legyezőjével eltakarta arcát, majd összecsukta a legyezőt és kacéran, mintegy a közönséggel flörtölve megjegyezte:
„Amikor a Pegasus-ügy júliusi kirobbanása után először kérdeztek a kémszoftver izraeli gyártójáról, az NSO-ról, azt sem tudtam, mi az. Azt hittem a Nemzeti Sport Online-ról van szó. Furcsálltam is, hogy mi közünk van ehhez. Megkérdeztem a munkatársaimat, hogy a sportlap előfizetésével van-e probléma, de azt a választ kaptam, hogy papír alapon olvassák a Nemzeti Sportot.”
Naiva ekkora poént magyar színpadon nem sütött még el. Minden tiszteletem a bizottságé, melynek komoly arccal, rezzenéstelenül kellett végigülnie a jelenetet, és később sem mehettek ki röhögni. Hogy ez a Szijjártó micsoda Eliza Doolittle lehetne egy új My Fair Lady-ben… és aki azt hinné, a drámai szende ezzel ellőtte minden puskaporát, téved. Folytatódott a kabarétréfa, eljátszotta a tragikát is!
„Bár gyakran kritizálják a kormányt amiatt, hogy csak kelet felé nyitunk, a szélrózsa minden irányába egyre szorosabb együttműködéseket építünk ki a hírszerzés területén.”
Az lehet, hogy a szélrózsa minden irányába építjük az együttműködést, de valahogy mégis a Szerjózsa irányába sikerül…
„Bizonyos nagykövetségek „kormányellenes cikkeket” finanszíroznak, vagy pályázati úton adnak pénzt „a kormány ellen dolgozó” sajtónak. Bizonyos nagykövetségek komplett Facebook-oldalakat tartanak fenn, hogy a magyar kormányt támadják, vagy a kormányt támadó cikkeket finanszíroznak.”
Ezek az ostobább nagykövetségek lehetnek, ugyanis az okosabbak tudják, hogy a kormányt támadó cikkeket teljesen felesleges finanszírozni, megszületnek azok maguktól is, elég, ha a kormány hozza a szokásos formáját.
Szijjártó után lépett fel Pintér Sándor, és mindenki azt hitte volna, hogy ez után az alakítás után nehéz dolga lesz, ha még egyáltalán magára kívánja vonni a közönség figyelmét. De Pintér elég időt töltött a világot jelentő deszkákon ahhoz, hogy azonnal feltalálja magát, annyiféle szerepben járatos, hogy elsorolni is sok volna, kiválóan alakít naivától intrikusig és primadonnáig bármit – azért a legjobban mégis az intrikus szerepe áll neki. Hiába, évtizedek gyakorlata teszi a mestert.
Itt úgy láthatta, a legnagyobb sikert akkor éri el, ha intrikusként kezd, és csak lassan vált át drámai szendébe.
„Sok feladata volt a kémelhárításnak tavaly, mert sokan voltak kíváncsiak, hogy miként védekezünk a járvány ellen és milyen gazdasági lépéseket teszünk.”
Jelentem, azokat a lépéseket nagyon kémlelni nem kellett, ugyanis nyilvánosak voltak, a legtöbbjét személyesen jelentette be a médiában a miniszterelnök. Bár, ha belegondolok, ő is lehet gyanús, mint a világon mindenki. De amennyiben a nyasszaföldi hírszerzés kíváncsi volt a magyar járványvédelmi intézkedésekre, nem került megoldhatatlan feladat elé: ha bekapcsolta az M1-et vagy megnyitotta a koronavirus.gov.hu-t, azonnal megkapta a legfrissebb információkat. Első kézből.
Azonban Pintér nem tudott ellenállni komikai vénájának.
„A Nemzetbiztonsági Szakszolgálat a kibervédelem területén is jelentős lépéseket tett, az EESZT védelmét külön is ki kell emelnünk.”
Azt valóban kellett védeni, mert ahogy elkezdték használni, például egyszerre három embernél több próbált oltásra regisztrálni, összeomlott, mint Jerikó falai. De sikeresen megvédték, akárhányszor is dőlt romba. Csak egy dologtól nem bírták megvédeni: az összeomlástól. De például ha vad pingvinek támadták volna meg, borotvaélesre fent ugrókötelekkel, azokat rögtön visszaverik.
„Nem tapasztaltam, hogy alacsony lenne a társadalmi bizalom a titkosszolgálatok irányába.”
Született mókamester ez a Pintér, én mondom. Persze, hogy nem tapasztalta, hiszen ezt nem is kérdezte meg senki. Úgy a legkönnyebb valamit nem tudni, ha meg se kérdezzük – de az csak természetes, hogy a Pegasus-ügy kirobbanása óta ugrásszerűen megnőtt a bizalom a magyar szolgálatok iránt, most már azok is bíznak bennük (a lakosság minimum kilencven százalékáról beszélek) akiknek eddig arról sem volt fogalmuk, hogy vannak Magyarországnak polgári szolgálatai. És tudja, tudja fokozni a rutinos komika!
„A felmérések szerint a belügyminisztériumnak magasabb bizalmi indexe van, mint az országgyűlésnek.”
Nem szakadt meg senki a röhögéstől, a plafon is a helyén maradt, mindig is csodálattal adóztam Steindl Imrének, az Országház építészének, aki olyan erős födémeket tervezett, amelyek mindent kibírnak. Annyit lehet csak megjegyezni, hogy ha az Országgyűlés bizalmi indexét rátesszük a Belügyminisztériuméra és arra rááll Pintér, de lábujjhegyen, akkor érheti el a bányabéka alfelét. Bár ágaskodnia kell hozzá, de ilyen a naiva élete.
Azonban egyet se féljünk, az előadó humoránál maradt a továbbiakban is:
„Az elmúlt időszakban nemzetközi szinten többször is felmerült, hogy egy-egy ország választásába az informatikai rendszerek támadásával valamilyen külső hatalmak beleszóltak-e. A mi választási rendszerünk ellen azért nem lehet informatikai támadást indítani, mert Magyarországon papíralapú a választás, a szavazatok számlálásánál pedig a pártok delegáltjai is ott vannak. A választás lebonyolítását egyedül a járványhelyzet kockáztathatja, de ez tavasszal már nem fog gondot okozni.”
Próféta, vátesz – és humorista a javából. Azon már nem is csodálkozunk, hogy előre látja a jövő áprilisi járványhelyzetet, elhisszük neki, hogy látja, annyira lenyűgözött kijelentésével, mely szerint a papíralapú választást nem lehet külföldről megcinkelni.
Speciel nem is attól tartunk mi, hogy külföldről cinkelnék meg, hanem attól, hogy belföldről… de arról nem ejtett szót, ő fel sem tételezi, hogy ilyesmi előfordulhatna, vagy ellenkezőleg, az ő felfogása szerint ez a dolgok rendes menetéhez tartozik Hunniában.
Mindkét naiva tökéleteset alakított, bár mindegyik a maga módján: Szijjártó fiatalabb, ő természetes bájával és kacérkodásával hódította meg a nagyérdeműt, Pintér rutinosabb, tapasztaltabb, ismeri a magyar színpadok minden szegletét, kisujjában van az összes szakmai trükk: ő viszont a konzervatívabb és igényesebb nézők örök kedvence lesz.
Szavamra, nem tudnám eldönteni, melyikük lehetne inkább az új Honthy Hanna, melyikük lenne jobb Csárdáskirálynő vagy gerolsteini nagyhercegnő. De nagyon nagy kár, hogy a tegnapi produkciót nem színpadon mutatták be, hanem a Parlamentben, ugyanis így nem lehetett visszatapsolni őket, harminckétszer kirángatni a függöny elé, hogy meghajoljanak, nem lehetett száz szál rózsát küldeni az öltözőjükbe, doboz bonbonnal és pezsgővel – valahogy meg kéne győzni őket, hogy ez a duett nyilvánosan is be kéne mutassa tehetségét, hiszen a vétek elrejteni ezt a két drámai szendét a nagyközönség elől, akiknek, láthatjuk, fogalmuk sincs a bűnös világ gonoszságáról. Oly üdék, oly ártatlanok!
Felléphetnének például A mosoly országában, tulajdonképpen a tegnapi előadás is annak az előképe vagy főpróbája volt: sajnos kicsit túljátszották, de ezen még lehet finomítani.
Ugyanis a meghallgatás után a közönségnek nem az volt a benyomása, hogy Magyarország a mosoly országa.
Hanem az, hogy ez az ország kész röhej.