Elmúlnak az ünnepek, fába szorulnak a férgek, már a vak tyúk sem talál szemet, hogy a KFT zenekart idézzem 1981-ből, de fogunk ma még régi dolgokat idézni és majdnem elfeledett ismerősök kerülnek elő.
Például Mihail Szergejevics Gorbacsov, akire sokan jó szívvel emlékeznek, aztán meglátjuk, hogy ez így marad-e.
Az ukrán határon kialakult háborús helyzet és a világ nyugati felének pont karácsonykor adott ultimátum fényében – melyről tegnapelőtt írtam – egyáltalán nem csoda, hogy az orosz kormánysajtót valósággal elöntötte a posztszovjet nosztalgia, minek következtében valamennyi átszivárgott belőle a magyarba is. Nekem tegnap először a 24.hu meglepően lakonikus összefoglalója tűnt fel a Mihail Gorbacsovval készült interjúról, de elütöttem azzal, hogy ünnepek alatt senki sem szeret dolgozni, viszont mikor ma reggel ugyanolyan szűkszavú rezümét láttam ugyanarról az interjúról a Magyar Nemzetben, kezdtem sejteni, miről van szó: mindenki egyazon rövid MTI-hírből dolgozott. Igen az Index is. Ugye, az ünnepek…
Mielőtt magára a tartalomra térek, jelezném: a hozzá vezető út sem volt egyenes vagy könnyű, ugyanis ebben a helyzetben egyet tehet a lelkiismeretes sajtómunkás: megkeresi az eredeti interjút a RIA Novosztyin, hátha van benne valami más, valami több, különben is, dolgozzunk tiszta forrásból, ne másodkézből.
Itt kezdődtek a bajok.
Nézem ugyanis a RIA Novosztyi elrettentő hírfolyamát, amiből még a kereső is rengeteg gorbacsovos tartalmat adott ki az évfordulóra való tekintettel – épp harminc éve mondott le Mihail Szergejevics és erről szó szerint mindenkinek van vagy emléke, vagy véleménye – és sehol egy interjú! Beletelt egy jó órába, míg megtaláltam a forrást: a RIA Novosztyi ugyanúgy kivonatot közölt egy, Gorbacsovval lezajlott beszélgetésből, mint az MTI, illetve az MTI már a kivonatot is kivonatolta. Az eredeti párbeszéd nem jelent meg. Ez a szovjet sajtó legdicsőbb napjait idézi, amint az is, hogy az utolsó szovjet vezető adott egy másik, rövid interjút a TASZSZ hírügynökségnek is, az ezzel szemben szintén kivonatolva elérhető, de legalább teljesen másról beszél benne.
Kezdtem magamat újra pályakezdő gyakornoknak érezni a Kurír külpolitikai rovatánál, 1990-ben, és már vártam, hogy Aczél Endre bedugja a fejét az ajtón:
– Az OMON megérkezett Vilniusba?
– A TASZSZ szerint nem, a Sky News mutatja a képeket, ott vannak. De lehet, hogy Szpecnaz-alakulatok.
– Landsbergis még szabadlábon van?
– Egyelőre igen.
– Akkor tizenöt sor az alakulatokról, képekkel, Landsbergist írom én.
Hát, most meg én írom, és nem Landsbergist, hanem Gorbacsovot, az akkori főszerkesztő-helyettesem meg már a mennyei kávéházban olvassa majd, remélem, elfogadhatónak tartja. De félre a nosztalgiával: mit mond Gorbacsov?
Kinek mit. A RIA-nak egyet, a TASZSZ-nak mást, Vegyük előbb a RIA-s anyagot.
„Az Egyesült Államok fejbe vágóan arrogánsan viselkedett a hidegháborút követően. Ez vezetett a NATO bővítésének gondolatához és a kollektív biztonság elveinek elfelejtéséhez, de még nem késő újraindítani a párbeszédet. Arra a kérdésre, hogy lehetséges-e másképp építeni a kapcsolatokat Washingtonnal anélkül, hogy Oroszországnak ártanának, emlékeztetett arra, hogy az ország összeomlása „gazdasági összeomlást, káoszt” okozott.
„Egy ilyen helyzetben hogyan várhatunk egyenrangú kapcsolatokat az USA-val, a Nyugattal? Ez az első dolog. A második, és nem kevésbé fontos, a Nyugaton, különösen az Egyesült Államokban uralkodó diadalmas hangulat. Az arrogancia, az önbizalom elragadta őket. Győzelmet hirdettek a hidegháborúban. De a világot egy konfrontációból, egy nukleáris versenyből húztuk ki. Nem, a „győztesek” úgy döntöttek, hogy új birodalmat építenek. Innen jött a NATO bővítésének ötlete” – mondta a volt elnök.”
Izé, továris, menjünk sorban. A hidegháború vége előtt a világ keleti és nyugati fele minden nap azzal kelt és azzal feküdt, hogy esélye van aznap is annak, hogy a túloldal a fejére robbantja az eget. Ezt mondta minden politikus, épp maga kezdte emlegetni, hogy tán mégsem kéne így élnünk. Ennyi év után egyszer csak elhárult a fenyegetés, a világ megkönnyebbült, és bizony-bizony, a nyugati félteke ezt tényleg győzelemnek élte meg, abból a szempontból, hogy a valamikori, világvégével fenyegető ellenségnek még az államformája sem maradt a régi, vége a rettegésnek. Nagy dolog ám az.
A volt Szovjetunióban nem örültek annak, hogy velük szemben meg a NATO-fenyegetés szűnt meg? Örültek volna, ha jut rá idejük, de épp indultak romlásnak-oszlásnak, meg a gazdaságot is el méltóztattak cseszni a hadiipari koncentrációval, ami alapvetően megmutatta, miért rossz gazda az állam: T–72-es harckocsiból akadt bőven, a fél világ még most is az akkori AK–47-esekkel irtja egymást, annyi volt belőlük, de például csizmát nem akkorát vett a szovjet ember, amekkora lába volt, hanem akkorát, amekkorát épp kapott a boltban, mikor hozták az árut: aztán apróhirdetést adott fel:
„Vadonatúj harminchetes pár halinacsizmát használatlan negyvenhármasra cserélnék”
és a jólétet az jelentette, mikor volt kolbász a boltban minden nap. Olyan, amilyen, de volt: máig csodálom, hogyan építettek maguk kolbászból rakétarendszereket. De építettek. Ezzel tették tönkre a gazdaságot, ami egy baromi bonyolult rendszer, meg a hetven év tervgazdálkodással, amiatt nem épültek ki a kereslet és a kínálat reális rendszerei. Az tény, hogy a világ többi része meg kapitalista volt és eszerint is viselkedett, ahol üzleti előnyt remélt, azt kihasználta: de azt hitte mindenki, hogy önök erről tudnak.
Mondjuk mi sem igazán ismertük ennek a rendszernek az összes tulajdonságát itt, Magyarországon, csak azt hittük – mi is sült galambot vártunk és koldusbot érkezett, de azért le lehetne dolgozni tisztességes kormányzattal ezt a hátrányt, csak olyanunk momentán nincs.
„Nem tudom, hogy most, az amerikai és az orosz elnök közötti megbeszélések után történik-e bármi, de valamilyen folyamat elindult. Támogatom ezt, remélem, hogy lesz eredménye. Olyan, amelytől minden európai ország biztonságban fogja érezni magát.”
Hát, tekintve Moszkva feltételeit, éppenséggel mindenféle eredmény várható, csak olyan nem, amitől az európai államok biztonságban érzehetnék magukat. Mindegyik főleg nem: az orosz befolyási övezet a mostani követelések szerint a német, cseh, szlovák határig terjedne, sőt, ha szigorúan veszem a feltételeket, nem csak Japánt, de Alaszkát is ki kéne ürítse a NATO. Az is az orosz határ mellett fekszik ugyanis. Ismerős ez a szemforgató „pacifizmus” – „nem lesz háború, ha szépen megadjátok magatokat, de feltétel nélkül ám, mi a béke barátai vagyunk – mármint a magunkét, na, azt nagyon szeretjük”. Ezerszer hallottuk már ezer politikustól az ilyen olcsó népbutítást, legalább ne nevezzék pacifizmusnak.
Akkor lássuk, mire jutott Mihail Szergejevicset kérdezve a TASZSZ?
„Eleinte alábecsültük az etnikumközi kapcsolatok, valamint a központ és a köztársaságok közötti kapcsolatok problémáinak mértékét és mélységét. Túl sokáig tartott, amíg rájöttünk, hogy a Szovjetuniónak megújulásra van szüksége. A szovjet hatóságok célja az unió megőrzése és egy valódi föderáció létrehozása volt, valódi szuverenitással a köztársaságok számára, amelyek hatáskörük egy részét a központra ruházzák át. A biztonság, a védelem, a közlekedési hálózat, a közös valuta és az emberi jogok az uniós szerződés tervezete szerint továbbra is az uniós hatóságok kezében maradtak volna. Biztos vagyok benne, hogy ez egy életképes lehetőség volt, és a legtöbb köztársaság támogatta volna, de a puccs felborította ezt a lehetőséget.”
Az fel, bátyuska, meg az is, hogy Jelcin szondázás nélkül állt fel arra a páncélosra, ha még emlékszik… de ezt azért nem részletezi, megértem, kellemetlen emlék.
„Még a puccs után is, amikor a köztársaságok kikiáltották függetlenségüket, és a szovjet elnök hatalma súlyosan meggyengült, biztos maradtam abban, hogy az unió megőrizhető. Javasoltam a Szuverén Államok Szövetségét. Egy ilyen unió konföderációvá alakult volna, amelyben az alkotó köztársaságok még szélesebb hatáskörhöz jutnak. Egyrészt az ENSZ tagjaivá válnak, miközben a Szövetség megtartaná helyét a Biztonsági Tanácsban. A fegyveres erők és a nukleáris fegyverek továbbra is egyetlen parancsnokság alatt maradtak volna. Biztos vagyok benne, hogy ez sokkal jobb lett volna, mint ami a Szovjetunió összeomlását a valóságban követte”
Nono. Ezt magyarul annak idején előbb Szovjet Szuverén Köztársaságok Szövetsége néven emlegették, aztán lekopott a nevéből a „szovjet”, de maradt a „szajuz” („союз”, vagyis „szövetség”), de gondolkodjunk, Béláim: egy ilyen államalakulat semmire sem lett volna jó a saját gazdasági erejükben bízó balti államoknak vagy Grúziának, a végén már a Szovjetunió – az új szövetség létrehozása nélkül – csak Kazahsztánból, Oroszországból, Türkmenisztánból és Üzbegisztánból állt. Ez volt az az állapot, amikor 1991. december 8-án aláírták az orosz, ukrán és fehérorosz felek a Belavezsai Megállapodást, az mondta ki a Szovjetunió megszűnését, utána jött az a felejthetetlen pár nap, mikor is december 12-én Oroszország kikiáltotta a függetlenségét formálisan a Szovjetuniótól, a gyakorlatban saját magától is, és ez az abszurd állapot december végéig tartott. 25-én maga mondott le, Gorbacsov elvtárs, 26-ikán összeült a szovjet parlament a tőle már független Moszkvában és 1991. december 31-i dátummal kimondta a Szovjetunió megszűnését.
Így történt tehát, ne maszatoljunk az akkori álmokkal: elhiszem, hogy nem így akarta, de így lett. Most itt ez a szép, kerek évforduló, harmincadik épp: és ömlik az orosz kommunikációban a posztszovjet nosztalgia, mintha csak restaurációra készülnének, mintha fel akarnák rúgni a Belavezsai Megállapodást, főként Ukrajnával, hiszen fehérorosz függetlenségről lassan már csak idézőjelben beszélhetünk.
Világpolitikai szinten is restaurálni akarják a szovjet állapotokat, mármint katonai erő szempontjából: annyi a különbség, hogy most Oroszország akarja egyrészt a Szovjetunió régi területeit visszaszerezni, megnövelni befolyási övezetét, másrészt zsarolni a világot a jól bevált, állandó fenyegetéssel. A világ meg majd elkezd megint rettegni Moszkva elképzelései szerint és ad sok pénzt, meg mindenfélét, amire szüksége van a Kremlnek. De nem Szovjetuniónak fogják hívni, legalábbis eleinte.
Szóval, ne értsük félre: hosszú évek óta épül ez a terv, most jutott el a megvalósulás szakaszába, ehhez tartoztak a különféle nyílt és burkolt orosz beavatkozások világszerte, a gázárak manipulációja, és még annyi más trükk: Moszkva kéri vissza a hidegháborút.
Mondjuk az a nagyobbik baj, hogy mivel más megoldás nem látszik, vissza is fogja kapni.
Posztszovjet nosztalgia?
Dehogy.
Restaurációs kísérlet.
Méghozzá kínai támogatással.
Hiszen ők is a piacról élnek.
Üdvözlök mindenkit az új hidegháború világában.
Eddig tartott a béke.