Ma két kötelességemnek teszek eleget: egyrészt folytatom a beszámolót arról, hogyan alakul Oroszország és a nyugati félteke viszonya, másrészt megpróbálok tisztába tenni néhány közkeletű vélekedést, melyek erősen befolyásolják a helyzet megítélését a nagyközönség részéről, azonban nagyrészt tévesen alakultak ki.
De először is lássuk a híreket.
Kezdjük azzal, hogy – mint három napja beszámoltam róla – Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin adott egy ultimátumot a Nyugatnak, melynek kapcsán egy, a Rosszija tévécsatornán elhangzott tegnapi interjúban tovább feszítette a húrt. Nem nagyon feszítette, de nem is lazított rajta, mikor azt mondta:
„Ha az Egyesült Államok és a NATO megtagadja a biztonsági garanciákat, Oroszország erre többféle választ adhat. Az orosz válaszadás attól függ, hogy katonai szakértőink milyen javaslatokat tesznek majd nekem. Oroszország arra fog törekedni, hogy a tárgyalásokon kedvező eredmények szülessenek a kérdésben.”
Nos, ennek a fenyegetően hangzó kijelentésnek logikai szempontból a világon semmi értelme, ugyanis minden esetben és mindenre többféle válasz lehetséges, az teljesen természetes, hogy ez a válasz valakinek kedvező lesz (kivéve, ha nem, olyan forgatókönyv is létezik) azt pedig nem hinném, hogy létezne a világon akár katonai, akár civil szakértő, akinek a tanácsára Putyin hallgatna. Tulajdonképpen annyit mondott, hogy „azt csinálunk, amit akarok!” és kész.
Azonban ennek mégis lett visszhangja, ugyanis vagy emiatt, vagy sem, de tegnap Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára azt javasolta, hogy hívják össze a NATO–Oroszország Tanács ülését január 12-re, amikor Brüsszelben a szövetség Katonai Tanácsának ülését tartják a vezérkari főnökök szintjén. Ennek a szervnek – mármint a NATO–Oroszország Tanácsnak – a későbbiekben is lesz szerepe, jegyezzük meg a nevét. A moszkvai külügyminisztérium jelezte is, hogy megkapta és tanulmányozza a javaslatot, bár azt is megemlítették, hogy a maguk részéről szívesebben látnának januárban szakértői szintű tárgyalásokat Genfben. Tehát abban mindenki egyetért, hogy tárgyalni kéne, az is nagyjából világos, hogy miről – elsősorban Oroszország befolyási övezetének növelésének lehetőségéről a NATO kárára – valószínűleg lesznek is tárgyalások januárban, az a nem mindegy, hogy
-
-
- milyen lesz akkor a helyzet az ukrán–orosz határon, milyen pozícióból indul az egyezkedés
- mi lesz a konklúzió, ki fog jobban ragaszkodni az álláspontjához és milyen eredménnyel?
-
Van realitása a tárgyalások végéig egy fegyveres orosz–ukrán konfliktusnak? Egyfelől tudunk arról, hogy Kelet-Ukrajnában a vitatott, szeparatisták által ellenőrzött területeken most komoly zsoldostoborzás folyik, gyakorlatilag mindenkit szerződtetnek, aki látott már harcmezőt. Másfelől azonban azt is tudjuk, miszerint tegnapelőtt – az Interfaksz hírügynökség szerint – Moszkva több, mint tízezer katonát vont ki az ukrán határ térségéből és küldött vissza állandó támaszpontjára.
Jó, de mennyiből? Az Euronews alapján:
„Becslések szerint a nemrégiben az ukrán határ közelében felvonultatott orosz katonák létszáma 60 ezer és 90 ezer között mozgott, egy amerikai hírszerzési jelentés szerint akár a 175 ezret is elérte.”
Hát, tízezer még kilencven- vagy hatvanezerből levonva sem sok. Azzal együtt, hogy a modern háborút nem a gyalogság nyeri meg (bár elengedhetetlen hozzá). Hogy úgy mondjam: a mennyiség nem döntő, bizonyíthatja ugyan a gesztus a békülékeny szándékot, de ha megváltozna a helyzet és a szándék, nem vészesen sok ez a tízezer fölötti szám.
Viszont ma Lavrov külügyminiszter is megszólalt, és mintha egy párhuzamos világból beszélne. Azt írja a TASZSZ hírügynökség:
„Kizárt, hogy Oroszország csatlakozzon a NATO-hoz, mivel a Nyugat nem akarja, hogy a globális színtéren hasonló befolyással rendelkező riválisai legyenek – mondta Szergej Lavrov külügyminiszter hétfőn a Szolovjov Live YouTube-csatornán.
Arra a kérdésre, hogy bizonyos feltételek mellett, egyenrangúan lehetne-e csatlakozni a NATO-hoz, a csúcsdiplomata megjegyezte, hogy nem feltételez ilyen lehetőséget Oroszország számára.
„Nem tartom ezt lehetségesnek, mivel az egész folyamat nem a NATO vagy az EU körül forog, hanem arról van szó, hogy a Nyugat nem hajlandó arra, hogy a nemzetközi színtéren olyan versenytársai legyenek, akik a legkisebb mértékben is hasonló befolyással rendelkeznek” – mutatott rá Lavrov.
Az orosz csúcsdiplomata szerint a nyugati államok ilyen hozzáállása magyarázza a „hisztériát Kína felemelkedése miatt”, amely elfogadta a világgazdaságban bevezetett játékszabályokat, és a saját pályáján felülmúlta a Nyugatot.”
Bocsánat, de ki akarta most beléptetni Oroszországot a NATO-ba? Igen, a Szovjetunió megszűnése után közvetlenül voltak ilyen javaslatok, de arra nagyon egyértelmű „nem” volt a válasz, annak ellenére, hogy érdekes módon Moszkva és Washington érdekei akkoriban olyan szempontból egybeestek, hogy egyik centrum sem szeretett volna túl sok és túl ütőképes fegyverzetet hagyni a volt tagköztársaságokban. Többek között ennek és más szándékoknak az egyeztetése érdekében hozták létre 1997-ben a NATO-Oroszország Állandó Közös Tanácsot, amit 2002-ben átneveztek NATO-Oroszország Tanácsra, és máig fennáll, azért is akarja Stoltenberg összehívni. Márpedig Lavrov okosabb ember annál, hogy összevissza beszéljen, ez is kell jelentsen valamit. Amint a másik, ma elhangzott rejtelmes nyilatkozat, melyet szintén a TASZSZ alapján idézek (https://tass.com/politics/1381365):
„Oroszország soha nem mutatott „birodalmi ambíciókat”, és nem tervezi a Szovjetunió újjáélesztését – mondta hétfőn sajtótájékoztatón Valentina Matvijenko, a Föderációs Tanács (a parlament felsőháza) elnöke, amikor arra kérték, kommentálja azokat az állításokat, amelyek szerint Oroszország tervezi a Szovjetunió újjáalakítását.
„Először is, még ha valaki esetleg meg is akarná ezt tenni, ez lehetetlen lenne. Másodszor, mi soha nem mutattunk semmilyen birodalmi ambíciót. A vonat már elment. Manapság elengedhetetlen, hogy új alapokra helyezzük a kölcsönösen előnyös együttműködést. Nincsenek ilyen terveink, és békében, egyetértésben, szeretetben és barátságban fogunk élni szomszédainkkal és testvéreinkkel az összes volt tagállamban” – mondta.”
És majd mindenki énekel, ahogy Wágner úr mondaná Rejtőben. Hogy mit énekelnek? Az orosz himnuszt… de nem a birodalmi ambíciók miatt, hanem, mert azt szeretik énekelni, maguktól. Ilyen az ízlésük, na. A TASZSZ is érzi, hogy ez a nyilatkozat így titokzatos, és a gyanakvó, nyugati olvasóban azt az érzést kelti, mintha az ellenkezőjét jelentené annak, ami oda van írva, tehát hozzáfőztek egy magyarázó bekezdést:
„Victoria Nuland politikai ügyekért felelős amerikai külügyminiszter-helyettes december elején azt mondta, hogy Washingtont aggasztja az, amit úgy jellemzett, hogy Moszkva újra akarja teremteni a Szovjetuniót. Nem ez volt az első alkalom, hogy Washington hangot adott annak a gyanúnak, hogy Moszkva célja a Szovjetunió helyreállítása. Andrej Rudenko orosz külügyminiszter-helyettes 2021 februárjában a TASZSZ-nak azt mondta, hogy Oroszország egyenlő együttműködésre törekszik valamennyi FÁK-tagállammal, és a Nyugat állításaival ellentétben nem áll szándékában újjáteremteni a Szovjetuniót. Emellett felhívta a figyelmet arra, hogy a Nyugat a posztszovjet térséget „az állandó konfliktusok és feszültségek övezetévé” próbálja változtatni.”
Annyit mondanék, hogy a Nyugatnak ehhez nem kell a világon semmit sem tennie. Itt értünk az aktuális hírek végére, innentől következik az elméleti foglalkozás, fakultatív jelleggel: mi végre zajlik ez az egész?
Tegnapi írásomhoz többen is hozzáfűzték, hogy tudomásuk szerint létezett egy szerződés vagy akár csak szóbeli megegyezés, melyben a Szovjetunió felbomlása idején az akkori NATO garantálta volna, hogy nem terjeszkedik a volt szovjet tagköztársaságokban, és nem telepít támaszpontokat az orosz határok mentén. Tehát pont azt vállalta volna, amit most Putyin követel. Így tehát Oroszország csak védekezik, és csúnya dolog bármi rosszat feltételezni róla.
Mondjuk ez hihetően is hangzott, nem is, én magam ugyan ilyesmire nem nagyon emlékeztem (azzal együtt, hogy Ukrajna direkt és azonnali felvételét a NATO-ba magam is durva, provokatív diplomáciai tévedésnek tartanám, de orosz részről a megtámadását még inkább), nézzünk tehát utána. Ráment az estém, kicsit az éjszakám is, nyolc különböző forrást néztem át, amerikait, oroszt, ukránt is, míg arra jutottam: ilyen szerződés írott formában nem létezik és soha nem is létezett.
De azért ez nem ennyire egyszerű.
Arról van szó ugyanis – ezt az amerikai National Security Archive egy, 2017-ben nyilvánossá tett dokumentációja alapján írom – hogy volt 1989-ben két dolog, ami ennek megfelelt volna.
Az egyik James Baker akkori amerikai külügyminiszter egyik alapelve, amit ő úgy fogalmazott meg: „not one inch eastward”, vagyis „egy hüvelyknyit sem Kelet felé”, a másik az a mozzanat, hogy az idősebbik Bush elnök az 1989-es máltai csúcstalálkozón valóban biztosította Mihail Gorbacsovot arról, miszerint: „az Egyesült Államok nem fogja kihasználni a kelet-európai forradalmakat a szovjet érdekek sérelmére”. Igen, de Máltán még sem Bush, sem Gorbacsov (vagy éppen Helmut Kohl nyugatnémet kancellár) nem számított Kelet-Németország hamarosan bekövetkező összeomlására és a német egyesülés gyorsaságára.
Azonban elhangzott számtalan szóbeli tárgyaláson, beszédben (és ránk maradt ezek leirataiban) a NATO keleti terjeszkedésének tilalma, elsőként 1990. január 31-én, amikor Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter a bajorországi Tutzingban a német egyesülésről szóló nagyszabású nyilvános beszédet tartott. Akkor alapelvként szögezte le:
„A kelet-európai változások és a német egyesülési folyamat nem vezethetnek a szovjet biztonsági érdekek sérelméhez. Ezért a NATO-nak ki kell zárnia területének kelet felé történő bővítését, azaz a szovjet határokhoz való közeledését.”
A „Tutzing-képlet” fontos diplomáciai megbeszélések középpontjába került 1990-ben, amelyek a Kohl és Gorbacsov közötti döntő fontosságú 1990. február 10-i moszkvai találkozóhoz vezettek, amikor a nyugatnémet vezető elvi szovjet hozzájárulást kapott a német egyesüléshez a NATO-ban, feltéve, hogy a NATO nem terjeszkedik kelet felé.
Igen ám, de magát a tilalmat írásba sosem foglalták, szerződésbe pláne nem és – a Szovjetunióra vonatkozott, nem Oroszországra! Végig szovjet és nem orosz érdekekről volt szó, Oroszország akkor még tagköztársaság volt, ha abszolút domináns is. Lényegében véve az 1990-es Egyesült Államok és az 1990-es NATO nem akart terjeszkedni kelet felé. Idézném a dokumentumot:
„Az amerikai kormányon belül azonban egy másik vita folytatódott, a NATO és Kelet-Európa közötti kapcsolatokról. A vélemények eltérőek voltak, de a védelmi minisztérium 1990. október 25-i javaslata az volt, hogy „nyitva kell hagyni az ajtót” a kelet-európai NATO-tagság előtt. A külügyminisztérium álláspontja az volt, hogy a NATO bővítése nincs napirenden, mert az USA-nak nem áll érdekében a szovjet határokig terjedő „szovjetellenes koalíció” megszervezése, nem utolsósorban azért, mert ez megfordíthatná a Szovjetunióban tapasztalható pozitív tendenciákat. A Bush-kormányzat az utóbbi nézetet vallotta.”
A mostani állapotok évekkel később jöttek létre, és egyáltalán az tette őket lehetővé, hogy megszűnt a Szovjetunió, így nem csak a vele kötött szerződések de a szóban tett ígéretek is értelmüket vesztették, a helyzet gyökeresen megváltozott – az idősebb Bush kormányzata még a Szovjetunió egyben maradását is támogatta volna (könnyebb egy nagy partnerrel dűlőre jutni, mint sok kicsivel).
Tehát, összefoglalva: aki arra emlékszik, hogy volt szó ilyesmiről, az jól emlékszik. Aki arra esküszik, hogy soha, semmilyen szerződésben nem szerepelt a NATO keleti bővítésének tilalma, az is igazat mond. Az téved, aki úgy tudja, hogy erről létezik bármilyen szerződés – viszont orosz nyelvterületen ez kiirthatatlan a köztudatból, olyan, mint nálunk volt a „Trianon száz év után lejár”. És erősítik ezt a közvélekedést az állam részéről is.
Azonban nincs erről szerződés, sosem volt. De lehetett volna.
A mostani helyzet értelmét azonban még mindig nem fejtettük meg. Akár lesz fegyveres konfliktus, akár nem, a magam részéről úgy gondolnám, igazából senki sem akar háborút. Se kicsit, se nagyot. Putyin viszont akarhatja zsarolni a nyugati féltekét egy előnyösebb helyzet elérése érdekében, ugyanis tudja: a következő évek meghatározó ellentéte az Egyesült Államok és Kína között feszül majd. Ebben a verseny és nyílt konfliktus között billegő szembenállásban Oroszország is, az Európai Unió is másodlagos mellékszereplő, a felek kénytelenek lesznek a csendes-óceáni térségre összpontosítani. „Nosza”, mondhatja magában Putyin: „most üssük a vasat, míg meleg, most lehet előnyöket elérni akár geopolitikai téren is”.
És üti: azt sem róla, sem Lavrovról nem gondolnám, hogy háborút szeretnének kirobbantani, de nagyon szívesen felhasználják egy háború lehetőségét Oroszország általuk vélt érdekeinek érvényesítésére. Arra viszont semmi garancia nincs, hogy az egymással jelenleg is szemben álló orosz és ukrán csapatok egyetlen tagjának sem „viszket az ujja” az elsütőbillentyűn, tehát a fegyveres konfliktusra lehet, hogy nincs valódi szándék, de a véletlen kitörésére lehetőség viszont nagyon is van.
A helyzet tehát bizony hidegháborús válságokat idéz.
Egyelőre ennyit tudunk, tudósításainkat folytatjuk, ha lesz miről.
Jó lenne, ha nem lenne.