Mivel ma egyszerűen stagnál a hidegháború, jobban mondva annyi újdonság akad csak, hogy a tárgyalásokat január 10-ére tűzték ki, mely a TASZSZ szerint 12-ére és 13-ára fog esni – ezen már meg sem ütközöm – maradjunk az itthoni híreknél, melyek nincsenek.
Az Ördög Ügyvédjét már kiveséztem máshol, lássuk, történt még valami a Kárpátok alatt? Történt, ha kevés is, ünnepi időszak van, ilyenkor nagy dolgok még Pesten sem történnek. Ilyenkor négyökrös szekéren ballag az idő, úttalan utakon eltévedt lovasok róják a Magyar Ugart, régi dicsőségünk meg késel az éji homályban. Az nem hír, hogy a politikusok ostobaságokat beszélnek, vegyük a kis híreket ebben a békebeli, ünnepi hangulatban. Hármat veszek elő, majd jelölöm az eredetieket, a szövegét csak az egyiknek közlöm, a többit inkább öntsük irodalmi formába. De hát mi ragadott meg engem ma leginkább? Németh Szilárd Facebook-posztja:
„A halászlé halgombóccal már karácsony első napjára elfogyott, a libamell tegnap, a töltött káposzta és a gyöngytyúkleves pedig ma. A képek nem szenteste készültek. A libasült gondolom kiveri a biztosítékot egy-két, magát gourmet-nek gondolónál, de hát a fiam így szereti: átsütve, magyaros risi e bisi-vel, csemege ubival, ketchup-pel.
Csak hazai alapanyagból dolgoztam. A halakat Fazekas Szabi (Tomajmonostora), a savanyúkáposztát Varga Gábor (Cece), a füstölteket és a disznózsírt Laboncz Márti (Ököritófülpös), a libát Szőke-Tóth Misi (Bócsa), a rizst Varga Laci (Karcag), a gyöngyit és a csigát Kovács Sanyi (Géberjén) barátaim ajándékozták. A nélkülözhetetlen pirospaprika Kiss Csaba bezdáni manufaktúrájából érkezett. A főzéshez és az ünnephez nélkülözhetetlen pálinkával pedig mindegyikük megajándékozott. Köszönet értük!”
Ez egy novella, kérem. Csak nem írta meg a szerző, de majd megteszem én.
Sűrű hóesésben kanyarodnak a kúria elé a csilingelő lovas szánok, egyik a másik után. Számukat mondani se volna könnyű, a kocsisok már az istállóban csutakolják a paripákat, de csillog is ám a szőrük. Aztán jár egy kupica pálinka nekik, amellett várhatnak, míg végeznek az urak. Osszák be.
Az urak meg lassacskán, de összegyülekeztek az ebédlőben. Várják a Ténsurat, nagyon várják, díszben, kicsit aggodalmasan. Mi lesz, ha rossz a kedve? Ha morózus, mint mostanság annyiszor? Meséli az egyik úr, hogy a burkus megint nem akarja adni a pattantyút, amit úgy várnak a hadastyánjaink, az is a Ténsúr fejét fájdítja. Ország dolgában szokott ő járni, ritkán van érkezése hazatérni a kúriára.
De jön már, jön, mosolyogva hála Istennek, korpulens testén feszül a mentéje, bár máskor idehaza csak henyedolmányban jár, de most ő is megadja a karácsonynak a tisztességet. Két hajdú hozza utána a tajtékpipát, amit a török császáról kapott. Harmadik az ajtót nyitogatja, nem férne a kilincshez a tekintélyétől, akkora már neki.
– Gyertek, urak, gyertek, koccintsunk hazaival.
Koccintanak, hazai a pálinka, erős is, vegyes is, az urak már régen whiskyhez szoktak, de a Ténsúr kívánsága szent. Köhécselnek a hetvenfokos kerítésszaggatótól, de isszák. Innák a petróleumot is, ha kéne. Várják, mit mond a Ténsúr, elsőnek nem okos megszólalni.
– Aztán hogyan vagyunk, urak, ellenek a tengeritáblák?
Mit csináljunk, a Ténsúr könyvtár-tanítói szakon végzett, csak később lett belőle ilyen nemzetalkotó elem.
– Ellenek, szépen, ha búgatják őket.
– Addig jó, urak. A petrencét megboronálták?
– Még az őszön, szüreti munka az – mondja az egyik, és imádkozik, hogy ne törjön ki a röhögés a többiekből.
– Mifelénk télre esett mindig.
Csepeli a ténsúr, se petrencét, se boronát nem látott életében, a szüretből is csak a mustot, a hasmenést meg a mulatságot ismeri.
– Meglehet, Pest megyében szokás az úgy is, főleg, ha gyenge volt az avokádó, elvitték az őszi esők
– mondja a bátor úr, és már mindenki remeg a visszafojtott röhögéstől.
Szerencsére a Ténsúr nem veszi észre, hogy bolonddá tartják, rátér a tárgyra:
– Aztán mit hoztatok nekem, urak?
– Instállom, halászlevet halgombóccal, ha meg nem veti.
– Én libasültet, rizibizivel, tekintetes egészségére!
– Az én szegénységemből csak gyöngytyúkleves telt, meg töltött káposzta – szerénykedik a korábban beszédes úr.
– Pálinkát hoztatok-e?
– Mind hoztunk, mindenki a magáét.
Összeszalad a Ténsúr szemöldöke:
– És a miegyébről nem feledkeztetek-é meg?
– Dehogy feledkeztünk!
– kiáltják kórusban, és mutatják a miegyebeket borítékban, dobozban, olyan is akadt, aki egyenesen egy borosüvegbe tette a sok húszezres miegyebet. Megszokta még a Völner nagyságosnál. Megenyhül a tekintetes homlok, elsimulnak a ráncok.
– Igyunk még, urak, s pipáljunk akkor.
Isznak, pipálnak, pokolba kívánják a Ténsúr kapadohányát, jó felük már le is tette a dohányzást, de – pipálnak, mert ezt kell a Haza szolgálatában. Néha megszólal egyik-másik, de patikamérlegen minden szava: nem csak a füstöt, a feszültséget is vágni lehet az ebédlőben. Csak most ne mondjon senki rosszat!
Jön ám az egyik uradalmi hajdú, a házigazda fülébe súg valamit, annak felszalad a szemöldöke, szét a szája, fülig, s hahotába kezd, de úgy, hogy remeg a csillár, remegnek a poharak, remegnek az urak is. Mármint: még jobban remegnek, mint eddig.
– Ilyent se hallottatok még, istenuccse!
– Mifenét?
– kérdi a pálinkától még bátrabb úr.
– A faluvégi Pista gyerek ellopta a bádog rendőrautót az út mellől!
– Amivel a gyorshajtókat riogatják?
– Azt hát.
– S eladta tán?
– Nem volt ideje, megkerült azonnal.
– Mi lett vele?
– Mediációra küldték, nem kell leguggolnia.
– Nem ő lopta el a bádogrendőrt is?
– Mezőörsön minden lehet, még ez is. Azért, hogy rendőrautót lopjon, még ha bádogtábla is… furmányos a mi népünk, az már biztos.
– De legalább annyira igyekvő és szorgos. Minálunk – mondja egy keceli úr – egy iskolás gyerek osztotta a drogot.
– Már hogyan?
– A nagybátyját bevarrták, mert ilyesmivel kereskedett, a kislegény átvette. Két évig adagolta a konyhai mérlegen, míg rájöttek. Árult az mindent, mindenkinek.
– És?
– A miegyebet is időben leadta.
– Akkor kár, hogy bebukott.
– Kár bezony.
Isznak, kicsit megnyugodva, várják az ebédet. Egyszer csak a Ténsúr felkászálódik, emelik a hajdúk, kéken dagadnak az erek a halántékukon:
– Urak, én megyek ebédelni, menjetek ti is haza békével. Elkotortattam nektek a havat
– mutat ki az ablakon, s uramfia, tényleg ott áll két Leopard páncélos, előttük hóekével, az út meg már nem fehérlik: feketéllik!
Mennek az urak, tolonganak kifelé, az a fő, hogy fejek nem hullottak. Mit bánják ők, hogy lovas szánnal jöttek, aminek hó kéne! Mennek, szabaduljanak mielébb, ha már a trakta is elmaradt.
Csikorognak a szántalpak a kemény úton, elnyomják a száncsengők hangját. Izzadnak a lovak, káromkodnak a kocsisok.
De mennek, míg mehetnek.
A kanyar után leszáll úr és kocsis, meg ne szakadjanak a lovak, most már nem látszanak a kúriáról: valahogy majd csak hazaérnek.
A lovaknak volt legrosszabb a napjuk.