Gaál Péter: A Haza Fénysugara és a Malactündér

Egy fiatal párnak útközben elfogyott a benzinje. Megálltak egy erdőszélen, és várták, hogy valaki arra járjon. Némi idő után meg is jelent egy régi autó, benne egy öregúrral. A fiú leintette, és kért tőle egy kis benzint. Az öregúr a fejét csóválta.

Fiacskám – mondta –, itt ez a gyönyörű erdő. Hétágra süt a nap. Melletted ez a csodálatos kislány. Szinte néptelen az út. Nincs benzined. Mondd, mi az istent akarsz még?

Itt ez a szerencsétlen műország, Kazahsztán, tele gázzal, gőzzel, olajjal, egyebekkel, és ha nagyvonalú vagyok, csak ugyanannyi idős orosz uralom emlékével, mint amennyi nálunk a török hódoltság volt. Harminc Magyarországnyi sztyeppe, sivatag, félsivatag, mocsár, némi hegy, négyzetkilométerenként hét lakóval, akiknek a húsz százaléka orosz. Nemrég még kétszer annyian voltak, felük időközben visszatért Oroszország Anyácska dús keblére. Hogy miért, ők tudják, gondolom, közrejátszhatott ebben, hogy immár nem volt muszáj ott maradniuk. A „kazah”-ról egyébként ugyanaz jut az eszembe, mint a szovjetről, csehszlovákról, afgánról, pakisztán(i)ról, egy jó pár évtizeddel ezelőtti magyar-bolíviai futballmeccs, amit kivételesen élőben láttam, ez is rendkívül unalmas volt számomra, akár a többi. Nem is maradt több emlékem róla, csak a bekiabálások: „sárgadinnye bél nélkül, fut a bolív ész nélkül”. (Hat-nullra megnyertük különben, az ilyesmi akkor, hetvenhétben még nem számított csodának.)

De ahogy az évszakok változnak (énekelte szegény megboldogult Balázs Fecó), rossz idők, szép napok, úgy változhat ez is.

Jöhet még kutyára dér, akarom mondani kazahra orosz. Jön is, sőt jött, a húsz százalék érdemben (statisztikailag) ugyan nem fut föl majd nagyon szerintem, de az a pár tízezer a technikával nyom majd annyit azért a latban, mint akik az elmúlt húsz évben eltávoztak, ha nem többet. A csehszlovák és afgán álmoskönyvek egykori jóslata pedig lassan a kazah álmoskönyvben is időszerű lesz: „Mit jelent, ha az ember tankkal álmodik? Kedves barát érkezik.” Ukrán álmoskönyvet nem írok, se észt–lett–litván álmoskönyveket, egyelőre maradunk Közép-Ázsiánál.

Kazahsztán, nem mint Kazahsztán, hanem mint a Szovjetunió része egyébként két városról volt nevezetes: Bajkonurról (űrrepülőtér) és Szemipalatyinszkról (nukleáris kísérleti telep). Űrrepülőtér egy ideig nemigen lesz ott, az atomrobbantásokban nem vagyok biztos, de ennek a mostani hajcihőnek ez maximum mellékterméke lehet. Se Putyin, se Hszi Csin-ping nem ebben utazik, és van már nekik elég, ha meg ki akarnának próbálni valamit, ott van nekik a dundi, bár egyre soványabb észak-koreai kolléga. De hogy jön a képbe Kína? Hát úgy, kérem tisztelettel, mint az olaj, s véle a kazah Atirauból induló, s az Ujgur Autonóm Köztársaságban (bizony, épp ott) végződő Kazahsztán-Kína olajvezeték. Kínának ugyan van saját olaja is, de ez messze nem elég neki (e pillanatban Kína a világ legnagyobb olajimportőre). És a földgáz? Annak nem épült külön vezeték? De, véletlenül olyan is épült. Pár évvel előbb kezdték, mint az olajvezetéket, Türkmenisztánból indul, és Kazahsztán érintésével fut be… mit ad Isten, szintén az Ujgur Autonóm Köztársaság területére. Azt már említenem se kell, ugye, hogy az első kapavágásoktól kezdve az orosz Gazprom lelkes közreműködésével.

Szóval nem kell itt halandzsázni népről, diktátorokról, elmenekült Nurszultan Nazarbajevről, forradalomról, vérengzésről, effélékről. Az a színpad. Jó, kicsit véres színpad, lehet róla lefetyelni, de mégiscsak színpad. Nem ott kezdődnek a dolgok, hanem a szerzők dolgozószobájában, előtte a szerzők fejében, még előtte a szerzők életében.

Bő tizenkét éve már írtam a két történelemről. Az egyiket látjuk, a másikat nem látjuk. Mindegyik fut a maga medrében, néha pedig kereszteződnek. E kereszteződéseknél mondja azt a jámbor polgár, hogy válság, katasztrófa, mélypont, krach, mennyből az istencsapása. Nem, nem rózsaszín kismalacok. Azok csak a jövőben vannak, körülbelül ugyanúgy, mint a Messiás. Vagy mint a haza fénysugara, mely nevet egyébként (kazahul Nur Otan) a végletekig centralizált, szemérmesen unitárius államnak becézett Kazahsztán legnagyobb pártja is viseli.

A Nur Otant Nurszultan Nazarbajev alapította, aki talán valahol Nagy-Britanniában kóricál mostanában, mióta a kis uncsitestvérét letartóztatták. Hogy a kis uncsitestvér, illetve a volt elnök miben volt érdekelt, nem fontos. Valószínűleg beleköpött a levesbe, és ha már beleköpött, ment is rögtön oda. Vagy csak… na, majd mindjárt. Ezek a dolgok így kiragadva legfeljebb azért érdekesek, mert fogyasztják a virtuális és fizikai papírt.

Mi van most a világban? Energiaválság. Mármint az energia(hordozók) árának felszökkenése, mert a „válság” és ez két teljesen különböző dolog. Energia van bőségesen, legalább annyi, mint tej volt a „nagy gazdasági világválság” (mármint az akkori, múlt század első harmadában lezajlott nagy gazdasági világválság) idején az Amerikai Egyesült Államokban, tudják, amikor a farmerek hektoliterszám öntötték ki folyókba, csatornákba, tengerbe a tejet, oda, ami kéznél volt. Energia pontosan ugyanannyi van, mint egy évvel ezelőtt, ha nem több.

Árak és potenciális bevételek. Profit. Ez a lényeg. Mindig is voltak, így vagy úgy, és mindig is lesznek, szintén így vagy úgy. Kereslet van és kínálat, szoros összefüggésben, és manipulálásban. Most (ennyire direkt módon) éppen az energiahordozókon a sor, de a gyógyszeripar (Isten ments, hogy célozzak valamire) se kivétel, meg semmi.


És akkor mi van Kazahsztánban?

Pont ezek. Energiahordozók. Olaj és földgáz. Ami most drágul.

Hadd ne célozzak semmire. Se az „arab tavaszra”, se Irakra külön. Azok ott amerikai érdekeltségek voltak, jó, az Irakon kívüli arab országok, különös tekintettel Szíriára csak részben, Iránról nem beszélünk, különben se arab ország. Közép-Ázsia viszont…

Ugyanaz a forgatókönyv. A diktátor sanyargatja a népet. Felemeli az árakat, mert pazarol, csinál valamit, amit eddig is csinált, sőt még olyanabbakat is, de most elég volt belőle. Most túlcsordult a pohár. Valakik (hehe) a cselekvés útjára léptek. Lettek fegyverek, hipp és hopp, zavargások, ledöntötték a szobrokat (ismerős ez még valahonnan? mintha akkor is lett volna valami válság, csak a Közel-Keleten), minden úgy ment, mintha megszervezték volna. Mintha már régen meglettek volna rá az emberek és a tervek, csak most élesedtek.


És aztán jött a békecsinálás. Az ügyeletes kollaboráns behívta őket, bejöttek, leverték, biztosították. Az ügyeletes kollaboráns, illetve diktátor mélységesen elítélte az előző diktátort, ez már nem az a rendszer, illetve az, de most már jó. Közben a behívottak romboltak egy kicsit, mert muszáj volt, itt vannak ezek a hőzöngők, akik nem látják, hogy most már minden teljesen más, mint amiért hőzöngeni kezdtek, okafogyott az egész, de nem bírják abbahagyni, anarchia fenyeget. S amit leromboltak, azt fel is kell majd valakinek építeni, de mi segítünk. Úgyis itt vagyunk, ez a praktikus. Nem ingyen, persze, a rendnek ára van, némi apró, némi koncesszió, mitek is van? Hát ez a kis gázocska és olajacska, nem bánjuk, elfogadjuk. Kaptok kölcsönt, amennyit csak akartok, olyan hosszú futamidőre, hogy még hosszabbra, látjátok, mások is élnek vele, élnek és virulnak, prosperáló országok, legalábbis úgy néz ki, itt van például a kedves rokon, Magyarország, testvéretek a Türk Tanácsban. Milyen csodálatos költőik vannak és voltak! Például ő, aki ezt írta:

Főldiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa Malactündér!

Vagy majdnem ezt.

Mi az istent akartok még?


Oszd meg másokkal is!