– Jó, hogy itt vagy, Antal. Látod, amit én látok?
– Remélem, nem, főnök. Illetve, izé… hogy is láthatnám? Amit te látsz, senki más nem láthatja, mert…
– Itt hagyd abba. Nem segget nyalni hívattalak ide. Tehát mit látsz előttem?
– Egy újságot, főnök.
– Úgy van. Egy újságot. És mi áll benne bekarikázva?
– „Ismét feltűnt a fekete párduc.”
– Pontosan. És ez már zsinórban a harmadik. Kiskunhalas, Bugac, most Szolnok. Te rendeled ezeket?
– Ahogy vesszük. Előszörre nem tűnt komolynak, arra viszont épp megfelelő volt, hogy az olvasók ne mással foglalkozzanak, például velem, akarom mondani Palival, Lőrinccel, Andreával, Pistával, a kedves lányoddal. Az úszóbotrányokat is kezdik unni. Már nem tudtunk mit kitalálni, a rettenetes hideget és méteres havat tíz éve nem látott zimankóval hetente leírjuk, jó, aztán jön a mínusz kettő, a fél országban hétágra süt a nap, sehol egy árva migráns….kapóra jött, na.
– Nem szólt neked senki, hogy szálljatok le róla?
– Egyszer mintha, le is hoztuk a fotószakértőt, aki bebizonyította, hogy az csak egy nagy macska volt, csalókák az objektívek ilyen távolságból, még szerencse, hogy nem szaladt át senki előtt, mert ekkora balszerencsét… Aztán jöttek a döglött birkák. Akarom mondani, nem jöttek, mert már nem tudtak jönni, ugyanis…
– … valami lemészárolta őket. Ugye? Erre ti…
– Korrigáltuk, főnök. Nagy kutya volt. Nyomokat sem találtak. Kutyanyomot sem, de mégis nagy kutya volt. Mi más lehetett volna?
– „Ki”, Antal. „Ki más.” Ezt akartad mondani, ugye?
– Hát…
– Magunk közt vagyunk. Ezt akartad mondani, de egyelőre hagyjuk. Végre megnyugodhattak volna itt a kedélyek, erre ma mit látok? Mit látsz? Ezt. És egy videót, amelyen kétségkívül egy párducszerű valami kavirnyál egy erdőszélen.
– Nem figyeltem, főnök. Holnap helyesbítünk. Más volt. Nem az. Trükkfelvétel. Olyan, mint ami a Loch Ness-i szörnyről készült.
– Nem kell. Már mindegy. Maradjatok csendben. És reménykedjetek, hogy a jegesmedvét nem veszik észre. Az szerencsére fehér, ott etetik, ahol van némi hó, és ha nincs, majd hozatunk egy hóágyút arra a kis időre, amíg… Szóval van rá esély, hogy nem tűnik fel egy kirándulónak, hacsak nem szardíniát akar tízóraizni, mert eddig azt kapott jutifalatként. Ő meg… Tudod, szemüveges szegény. Hiába mondták neki, hogy balra, ő jobbra fordult, és ott voltak a bárányok. Előtte meg az a szarságos kamera, meg a ti túlbuzgó firkászaitok és ez a fekete izé. Hópárduc kellett volna, az talán el tud sunnyogni. Szerinted?
– Eszünkbe se jutott.
– Látod, ez a baj. A felületesség. Hogy úgyse hisznek az emberek a szemüknek, amiben van is valami, ezért vagyunk hatalmon tizenkét éve, de ha a párduc nem találja meg a vacsoráját, amit kitesznek neki, helyette viszont találkozik egy dundi kisiskolással… Zsoltinak ez az egy szenvedélye van. Mármint ez az egy köztudott szenvedélye. Janival azért sokkal könnyebb. Láttad volna, múltkor is hogy örült a bikacápának! Az legalább nem tudott kimászni a bányatóból. Még csak sokat fárasztani se kellett, annyi nyugtatót kapott előtte. Ezekkel a macskafélékkel csak baj van. A szervált is épp hogy megúsztuk. Zsolt se hibázott, mondjuk öt méterről söréttel nem lehet hibázni. Apropó, nem lehetett volna valami frappánsabbat kitalálni, hogy miért pusztult el, mint a koronavírust?
– Ez volt porondon, főnök. Túlhajszoltak az embereim. Sorost akarjuk, szavalták tegnap is kórusban. Azt már megszokták, erre itt ez a vidéki amatőr meg a gyerekkori barátod…
– Belőle élünk, ha nem tudnád. Így is erősen kétséges az újabb kétharmad, márpedig…
– Nem mi számoljuk össze a szavazatokat?
– Na, ez az. Ezen még csiszolnunk kell. De most nem ezért vagy itt.
– Mit tehetek érted, főnök?
– Ha még nyáron is miniszter leszel, és bárhol, egyetlen sort látok az elefántról…
– Hallgatni fogunk, mint a sír. Csak piros szemű legyen, főnök. Ha felrakjátok egy érő cseresznyefára, le se kell tagadnunk: senki emberfia észre nem veszi.