Egy szinte elcsépelten ismert, 1934-es (!) Radnóti Miklós-vers, majd felrakom a végére, hogy felidézhessék. Rövid leszek, mert más dolgom van, de ez ma kikívánkozott. Reggeli sajtóátfutás, és megint beleütköztem Ukrajnába.
De nem csak Ukrajnával van gond, azaz nem csak az oroszokkal, hanem en bloc az egész világgal. Nem ebből magyarázzuk, amit le fogok írni, ez csak – hogy úgy mondjam – a közvetlen és feltételezhető ok-okozati és technikai része. A csáva, amibe könnyű belekeveredni, és nagyon nehéz kikeveredni belőle, rendszerint csak úgy, ahogy akkor még senki sem akarja. utána – az eszkaláció után – már mindegy.
Essünk túl rajta, sóhajtotta Ferenc József. Essünk túl rajta, mondta Hitler. Vágjunk bele, aztán majd meglátjuk, mi lesz, mondta százharminc évvel előtte Napóleon.
Meglátták.
A sodródás a szájnál kezdődik, nem a kéznél. Ahogy már az utcán is szokott. Valaki elkezd blöffölni, és ezt valaki megfontolja és meggondolja. Visszablöfföl, amit ugyancsak valaki kénytelen komolyan venni. Az első világháború előtt ez az utóbbi valaki Oroszország volt, és elrendelte a mozgósítást. Innentől a Monarchiának is el kellett rendelnie, ha nem akart védtelen maradni, majd sorra minden későbbi hadviselő félnek (Olaszország egyelőre várakozó állásponton maradt), a szövetségi rendszereknek és szomszédságoknak megfelelően.
Ukrajna.
Most ez van porondon. Lehetne terelés (akkor a valódi irány Oroszországot tekintve vagy a Baltikum, vagy Belarusz), de nem hiszem. Hitlerről is azt gondolták, amikor sorra vetette fel Csehszlovákiát, majd Lengyelországot, „ezt mégsem meri”, pedig ő már előbb háborút akart, csak közbejött München. Még ereje teljében van, mondta szűk körben, és e tekintetben igaza is volt, ismerve a későbbieket. Még abban volt.
Putyin ki tudja, miben van. A botox se fiatalít, hiába tűnik úgy. Lassan hetven éves. Ha halála előtt valami érdemlegessel szeretne bevonulni a történelembe – a diktátorokban van ilyen hajlam –, akkor nem várhat sokáig. Talán a legközelebbi nagyon nagy válságig. Ami… hogy is mondták a rómaiak?
Hannibal ante portas. Hannibál a kapuk előtt.
És itt van akkor a lapok keveredése. Hogy hogyan alakul. Hogyan alakul Kína és Tajvan viszonya, mit csinál Amerikában az ötödik hadoszlop, a helybéli Oswald Mosley (az angol nácik egykori vezetője), vagy az Európai Unióban a helybéli Lord Haw-Haw, William Joyce, közvetlenül itt, az Önök feje felett, utóbbi természetesen csak barométer. Vagy hőmérő, kinek melyik tetszik.
„De nem ezek számítanak!”, kiált fel a pragmatikus Olvasó. „A gazdaság, a trösztök, a bankok, a (pénzügyi) világirányító elit, a hátsó szobák megbeszélései!” Nem firtatom, van-e világirányító elit (minden bizonnyal van, ha nem is éppen úgy, ahogy azt a kocsmákban elképzelik, és állandóan változó összetételben), mindössze egyetlen latin szóra hívnám fel ezzel kapcsolatban szíves figyelmüket: omnipotens, mindenható.
Nincs ember a Földön, se egyedül, se csoportban, reptilián a Kozmoszban, kék, zöld, sárga, összekent, aki/ami mindenható volna.
Még az ufó is lezuhanhat, egy képletes ufó is, egy képletes Új-Mexikóban.
Itt kezdődik a fátum.
Ha valami lesz most, ebben az évben, akkor az vagy februárban lesz, vagy májusban. Közben aligha. Ahol valami megmozdulhat elsőre, ott akkor sár van. Nagy sár. Akkora, hogy hadtáp legyen a talpán, ami mozogni képes benne. Így hát… akkor inkább nem mozog.
De februárban keményen fagy, még ebben a felmelegedő korban is. Utána jön a sár, majd kisüt a napocska, és virágzásnak indulnak az almafák. Fűben sétál gyönyörű Katyusa, zöld mezőben édes dalra kél.
De hogy ott lesz-e? Bity, íli nye bity, vot v csem vaprósz. Ha ott kezdődik is. Az-e a póthadszintér, míg a fő hadszintér ezer kilométerekkel van távolabb? És ha az? A megcsócsált zsákmány úgyse érdekel már senkit, be lehet az egészet kebelezni. Ha már a Szudétavidéket lecsíptük, a többit igazán nem érdemes otthagyni. Jól bevált recept. Gyilkolják a fiainkat. Lányainkat. A népi német anyóka, fogai közt kis motyójával, éppen csak át tudta úszni a határfolyót. Mögötte a megvadult csehszlovák szoldateszka, a kevésbé szerencsések holttestei. Danzig német város, és az is akar maradni. Az ősi szerb kolostorok Koszovóban. Az ősi orosz városok, egykori nagyfejedelemségek központjai. Kijev, Vlagyimir, Novgorod. Alekszandr Nyevszkij. A svédek és német lovagok legyőzése, párhuzamosan a mongol kán sátrában tett tisztelgő látogatásokkal és mindig azzal a kockázattal, hogy tetszik-e a kánnak, amit hoz. Mert ha nem tetszik, még a távozás mikéntje is kérdéses.
Alekszandr Nyevszkij, a Jégmezők Lovagja persze se német, se szerb nem volt. Osztrák a legkevésbé. Igaz, orosz se nagyon, viszont a svédekhez már fűzték rokoni szálak. Varég volt, az északi tengeröblök (vik-ek) gyermekeinek leszármazottja, más néven viking, megint más néven rusz.
A gazdasági „szuperbuborék”, lásd többek között a magyar lakáspiacot, a szuperbuborék kipukkadása, a – mindennel összefüggő, és ez nem „talán”, ha formálisan az is – pandémia, a pandémiák hullámai, a világhatalmi koncentráció nem kizárólagos okok, se így együtt, se külön-külön. Nem „csak ez”, vagy „leginkább ez”, de nem is „ezek”, hanem egyszerűen az, hogy ez következik. A többi csak ruha. Jelmez. Öltöny a hivatalnokon, piros orr a bohócon. Nem maga a hivatalnok és nem maga a bohóc. Ez jön. A Fidesz bukása is jön, de teljesen felesleges jósolgatni, hogy és pontosan mikor. Nagyjából mostanában. Ezekben az években. Az agónia régebben kezdődött, itt is, kicsiben, meg ott is, a világban, nagyban. szakaszokat érdemes vizsgálni, nem mintha befolyásolni lehetne őket, csak azért, hogy az ember tudja, vagy sejtse, mire számíthat. És úgy intézze saját dolgait. A történelemnek nem értelme (célja) van, hanem lefolyása.
Pontosan oda, és pontosan úgy, ahogy a víznek is, amikor kihúzzák a dugót. Ráadásul itt még dugó sincs.
Tessék, a vers, hogy el ne feledkezzek róla. 1934-ben írta, ismétlem. Hol volt akkor még a Zweiter Weltkrieg. Talán szegény Röhm is élt még. A pesti publikum vígan sétált a Dunakorzón, ott, ahol tíz évvel később…, Abdánál is vígan csobogott a Mosoni-Duna, ott, ahol tíz évvel később… Mi se volt távolabb a nagyközönségtől, mint az ágyúdörgés. Nem akarok huhogni.
Egyszerűen szép vers, ugye?
Az ormon üldögélsz s térdeden néked ért
ifjú asszony alszik, mögötted szakállas
haditettek, vigyázz! kár lenne éltedért
s kár világodért, mit enmagad kapartál
tíz kemény körömmel életed köré, míg
körötted körbe-körbe lengett a halál
és íme újra leng! s lepotyognak a kert
fészkei rémülten a fák tetejéről
s minden összetörik! figyeld az eget, mert
villámlás rengeti már s cibálja a szép
kisdedek ágyát s mint ők oly vékonyan és
sírva sirdogál most az alvó férfinép;
hogy álmára fú a szél, forog; dörmög és
fölriad! s bámul rád, ki ébren üldögélsz
míg szálldos körötted körbe röpke dörgés,
mert takaros csata készül itt, a cifra
szél beszél felőle fennen és a felleg;
jó lesz szerelmed terítni asszonyodra.