Ebben az országban teljesen felesleges újságot, hírt, de még krónikát is írni, itt az az igazság, amit elhisznek, tehát mindenkinek más, ami attól eltér, az elpusztítandó, tűzre való hazugság.
A legszebb az, amikor felnőtt emberek marják egymást olyasmiért, amiről eltér ugyan a véleményük, de még csak meg sem történt. Tudunk mi rettegni a hétfejű sárkánytól is.
Ha meg csak rajzon láttunk olyant, a mesekönyvben, akkor még jobban tudunk. Mindez a hajdúnánási „menekültpánik” kapcsán jut eszembe, mely esetnek az a legcsodálatosabb tulajdonsága, miszerint nem, hogy az ellenkezője sem igaz, de még csak nem is történt semmi. Viszont az a semmi milyen szép, nagy garral nem történt!
Pedig elsőre még én magam is elhittem, mérges hangú Facebook-bejegyzést is írtam a hírről, miszerint Hajdúnánáson kitört a migránspánik, mert indiai vendégmunkásokat láttak a városban. Elnézést is kérnék, ha lenne kitől, de sem a pánik nem tört ki, sem az emberszeretet nem ragadta el a nánásiakat, mivelhogy – mint az Átlátszó mesterien megírt oknyomozó írása kiderítette – tulajdonképpen a semmiből született a hír, olyan lufiként, aminek még héja sincs.
Emlegetik az írás elején az Orson Welles-féle Világok harca-pánikot, amiből szintén egy szó sem volt igaz – ebben az amerikai esetben állítólag egy, a marslakók inváziójáról szóló rádiójátékot hitt volna el New York népe, minek következtében pánikszerű menekülésbe kezdtek volna, egyesek öngyilkosságot is követtek volna el a nagy rettegéstől. Azt jól írja az Átlátszó, hogy mindebből egy szó sem volt igaz – mármint nem csak a marslakókból, de a pánikból sem – azt viszont nem tudják, miért kellett ezt kitalálni. Hát csak azért, mert akkoriban kezdett el terjedni a kereskedelmi rádiózás Amerikában, és a nyomtatott lapok nagy, veszélyes konkurenciának érezték az elektronikus sajtót, szidták, ahol érték, az állítólagos pánik „híreit” is ez szülte. No, de hagyjuk Amerikát, nekünk Hajdúnánáson van dolgunk.
Szóval, az úgy kezdődött, ahogy Rejtőnél, ugyanis, mint a Mester írta:
„A hallban csodálkozva, aránylag higgadtan fogadják az eseményeket, de amikor egy hivatalos személyiség azt kiáltja, hogy „mindenki őrizze meg nyugalmát, nincs semmi baj!” – nyomban kitör a pánik.”
Itt a hivatalos személy valószínűleg egy önkormányzati nagyfejű lehetett, ha ugyan nem maga a polgármester, mert a város hivatalos honlapján jelent meg egy üzenet, miszerint:
„Városunkban szárnyra kelt az a híresztelés, hogy migránsok tartózkodnak Hajdúnánáson. A hír valótlan és minden alapot nélkülöző.”
majd elmagyarázták, hogy hivatalos vendégmunkásokról van szó. Ebből aztán lett vita, nem is kicsi, mindenkinek lett véleménye, aki a poszt környékén járt, ha nánási volt, ha nem, és ha vita lett, hír is lett belőle – végigrohant a „migránspánik” története a magyar sajtón, ahogy kell. Ki így látta, ki úgy, de most már hivatalosan is szó volt róla. Még az ATV is levonult forgatni a nagyjából semmiről.
Én magam azért hittem el, hogy legalábbis valami lehetett, mert hasonló történetek azért megestek korábban. Az Átlátszó az őcsényi incidenst említi, mikor a falu menekült családok egy hetes üdülését vétózta meg, miniszterelnöki helyeslés mellett – ismerős vagyok valamennyire Őcsényben, ha nagyon nem is, fel nem foghatom, mit féltettek ennyire kisgyermekektől, családoktól – de 2015-ben magam is írtam egy kevésbé komoly, viszont teljesen tragikomikus esetről, mikor is Nagymágocsban tört ki a rettegés, ráadásul egyenest a kukoricásban! Hogy is volt?
„Migránsnak nézték egymást Nagymágocs határában a közmunkások és a földmérők. Megijedtek egymástól. Az egyik csapat állítólag ki-be ugrált a kukoricásba, a másik kollektíva biciklire pattant, és a falu felé vették az irányt. Az utólag komikusnak tűnő helyzetet a rendőrség tisztázta. (…) Akiket a közmunkások migránsnak véltek, földmérők voltak. A közmunkások szerint a földmérők is azt hihették, hogy migránsokat látnak, azért bujkáltak a kukoricásban. A történtek után elterjedt a faluban, hogy 200 migránst hoztak Nagymágocsra. Egy részüket a turistaszállón helyezték el, a többieket pedig a Kossuth utcai volt gondozóházban. Egyébként egy migránst sem hoztak Nagymágocsra. Az illetékes hatóságoknál fel sem merült a településünk neve. Önkormányzatunk el is határolódna attól, hogy itt alakítsanak ki menekülttábort – mondta Szebellédi Endre polgármester.”
Azért nem tökéletes a hasonlat, mert Nánáson még ennyi sem történt. Csak annyi, hogy a „Hajdúnánás Pletyka” nevű Facebook-csoportban azt írta valaki:
„Ma felmentem a számlákat fizetni, a visszafelé úton földbe gyökerezett a lábam, mozdulni se tudtam, csak meredtem a szembe velem jövő csapatra: migránsok voltak. Esküszöm a covidtól nem rémültem így meg. Hogy is van ez? Ki engedte be Hajdúnánásra őket és még szállást is kaptak? Vagy nincs elég fertőzött, hadd legyen még több? Polgármesterünk ennyire becsüli szeretett városát? Mit akar elérni, aki engedélyezte ezt a borzalmat?”
Mire fel már a legelső hozzászóló helyreigazította, keresetlen szavakkal:
„Te az indiai munkásokról beszélsz? Nincs itt iszlamista migráns, tájékozódj már, b*szod…”
Akkor hogy lett ebből „ügy”? Csak úgy, hogy a városvezetés meglátta ezt az egy posztot, egy pletykacsoportban, és azonnal kiadták a „megnyugtató” közleményt.
Utána kitört a pánik?
Nem, utána sem tört ki semmiféle pánik. Nem tartottak lakossági fórumot, nem gyülekeztek markos, hallgatag emberek fáklyákkal és vasvillákkal, maximum a városvezetés posztja alatt veszekedtek kicsit, ott sem mind helybéliek.
Hanem ennek már nyoma maradt a világhálón. A pletykacsoport bejegyzését senki se vette volna komolyan, a városvezetésé viszont arra utalt, hogy valaminek lennie kell mégis arrafelé. Csak a sajtó meg gyorsan kell dolgozzon, arra nem volt idő, hogy valaki lerohanjon ellenőrizni a történteket, ez persze utólag megtörtént, de akkor, abban a pillanatban csak annyit lehetett írni, amennyi történt is: hogy megjelent egy ilyen közlemény.
Amit aztán mindenki a maga szája íze szerint értelmezett, politikai oldaltól függően. Magyarázták is, értelmezték is. Hogy a semmit? Hát a semmit. Azt is körül lehet járni szépen. Aztán, mikor mindenki odaért másnap-harmadnap, kiderült, hogy nincs mit bemutatni, mint a régi viccben, mikor leküldik a múlt század elején a kezdő gyakornokot egy vidéki színházi bemutatóról tudósítani, keményen meghagyva neki, hogy amint csak lehet, táviratilag küldje az írást. A távirat meg is jön időben:
„Csillár leszakadt stop megye krémje elhunyt stop Hatvan halott stop Bemutató elmaradt vessző nincs miről írni vessző megyek haza stop”
Tulajdonképpen itt is csak annyiról lehetett volna írni, hogy nincs miről írni. Ki tehet az esetről?
Egyértelműen az önkormányzat. Ha ők nem cáfolják a semmit, ez megmarad az alkalmi fecsegés szintjén. De kampány van, nekik meg, lévén kormánypártiak, valamiféle aktivitást kellett mutatniuk. Igaz ugyan, hogy ha ellenzékiek lettek volna, akkor is, legfeljebb az aktivitás lett volna másféle. Szóval, nyugtattak, amitől fel is bolydult a média.
Mondjuk erről a helyzet is tehet: ott tartunk, hogy ha valamit hivatalosan bejelentenek, annak rögtön elkezd készülni az ellenkezőjére az ember.
Befagyasztják egyes termékek árát? Nosza, vásároljunk belőlük még most, míg még jó drágák, amiben az a logika sajnos – félek, meg is állja a helyét – hogy mikor majd olcsók lesznek, nem lesznek, mert nem lesz érdemes árulni őket. Szóval, ezt majd még meglátjuk, de az is hasonló kombinációkat szokott okozni, mikor egy komolyabb szerver leáll és elérhetetlenné válik egy-egy lapcsalád. Épp tegnapelőtt esett ez meg az Index-HVG környezetével pár órán keresztül, rögtön tudni is vélt mindenki mindenfélét (az senkit sem zavart, hogy a lapok tulajdonosai nem azonosak). De mikor az Origo vagy a Pesti Srácok állt le, a túloldalon jelentek meg az okos emberek és látták a saját két szemükkel Sorost a bokorban tépdesni az optikai kábelt.
Hogy mindkét esetben tévedtek? Olyan márpedig nincs. Magyar ember nem téved, nekünk mindig igazunk van. Mi mindent tudunk, minden szitán átlátunk, a legjobban azon, ami ott sincs.
Látjuk mi a hajdúnánási „migránspánikot” is, mindegy, hogy szó sem volt róla.
Az a dologban a tragikus, hogy ezek a vélekedések hírként épülnek be a köztudatba, mindenki rájuk tesz pár lapáttal, aztán már társadalmi-politikai faktorokká válnak. Az utókor meg tényként fog emlékezni rájuk.
Erről írtam az elején, hogy mifelénk, Hunniában még krónikát sem érdemes írni úgy, hogy netán igaz legyen. Elképzelem Anonymust, nem a mostanit, hanem az igazit, Béla király névtelen jegyzőjét, a P. dictus magistert, amint nyaggatják az udvari hatalmasságok, hogy mit írjon a krónikájába a családjukról, birtokaikról:
– Micsoda, görög katonaság Alpárnál a honfoglalás idején?
– Írd bele, magister!
– Rómaiak a Kárpát-medencében?
– Ha bele nem írod, megbánod!
– Ménmarót? Glad? Gyalu?
– Még a földvárat se hagyd ki!
– Belerakom nektek ezt a sok marhaságot mind, ha már ennyire követelitek. De hogy én ezt alá nem írom, az hétszentség!
– mondhatta a jó magister, aztán a sarokba vágta a pennáját dolga végeztével és leküldött egy messzely bort tisztán.
Csakis így lehetett, sehogy másképp. Honnan tudom? Onnan hogy így vélem.
Ahogy mindenki vél nálunk mindent, halálos bizonyossággal.
Vélelmek országa vagyunk, a tények sosem zavartak minket.
Legyen szó Ménmarótról vagy Hajdúnánásról.