Szele Tamás: Online provokátorok

Mocskos ügyről lesz ma szó, kérem, nagyon mocskosról, aminek az a tanulsága, hogy ne legyünk naivak manapság, mert vannak, akik abból élnek, hogy mi elhisszük a szélhámosságaikat. Ráadásul politikai is a történet, szóval gyomor kell hozzá.

Mindenesetre egyet ajánlok a kollégáknak: ismeretlenekkel ne álljunk szóba és ne fogadjunk el tőlük édességet. Főleg online ne álljunk szóba, kecsegtessenek bármilyen sok pénzzel, jól fizető állással, fűszoknyás polinéz lányokkal, vagy bármivel, mert az esetek jó részében a vonal túloldalán (vagy közepén) megy a felvétel, amit aztán úgy vágnak meg, ahogy nekik tetszik. De kezdjük az elején.

Február másodikán indította a cikksorozatát a Magyar Nemzet körülbelül arról, hogy a független (esetünkben: politikai pártoktól független) újságírás a gonosz Brüsszel zsoldjában áll, és célja Magyarország – illetve, ők ezzel a szóval a jelenlegi magyar kormányt illetik – „lejáratása” a nemzetközi porondon. Hát kérem, a mostani magyar kormánynak ehhez semmi szüksége sajtóra, se függőre, se függetlenre, megteszik maguktól is, és ha változna a kormányzat, az új vezetés is megtenné, legfeljebb egy kis időbe telne, míg beletanul, belejön. De lássuk, mit ír a Magyar Nemzet a cikksorozat eredetéről!

Ismeretlen e-mail címről egy szokatlanul terjedelmes, komoly hírértékkel bíró dokumentumhalmaz jutott el a Magyar Nemzet szerkesztőségéhez.”




Ismeretlen mailcím? Kérem, ha én mindent megírnék, amit ismeretlen címről kaptam az elmúlt tíz-tizenkét évben, nem tudom, hogy börtönben lennék inkább, vagy bolondokházában. Az ismeretlen mailcímekről érkező adatokat az ember még annál is sokkal jobban ellenőrzi, mint a többit, és ha esetleg igaznak bizonyulnak, akkor is felteszi magának a kérdést: kinek érdeke, hogy ez megjelenjen? Végigzongorázza a lehetőségeket, mifelénk olyan sok nincs, aztán az eseteknek nem a kilencven, hanem a száz százalékában dönt úgy, hogy ezzel nem foglalkozik. Ez alól van kivétel: akkor, ha tudjuk, ki írt az ismeretlen címről. Esetleg mi magunk bíztuk meg. Én még ilyent nem tettem, de azt el tudom képzelni, hogy más – például a Magyar Nemzet nevét nem vállaló munkatársa – igen.

A videók politikai tartalmát röviden úgy tudnám leírni, hogy azt találja bennük botrányosnak a kormánylap, miszerint minden szentnek maga felé hajlik a keze, ha meg nem szent az illető, még inkább. A közreadott-idézett videókban körülbelül ennyiről beszél Andrej Nosko, Kálmán Mátyás és Dalibor Rohac, azonban mivel a teljes beszélgetéseket nem látjuk-halljuk, csak egy-két perces, vágott foszlányokat, kiragadott idézeteket kapunk, nem tudhatjuk, a mondatok milyen összefüggésben hangzottak el. Mire gondolok?

Történt pedig egyszer, hogy egy jó barátomat, aki történész, elkapta az utcán a Hír TV egyik forgatócsoportja, és nekiszegezték a kérdést:

– Igaz, hogy Che Guevara tömeggyilkos volt?

– Nem, ezt nem állíthatjuk. Nincsen arra semmiféle komolyan vehető bizonyíték, hogy Guevara tömeggyilkos volt.

– Köszönjük.

Ebből az került adásba gondos vágás után, hogy:

Guevara tömeggyilkos volt.”

tekintet nélkül arra, hogy az interjúalany ennek az ellenkezőjét mondta. Szóval, mikor ezeket a vágott mondatokat látom – és az írásos idézeteket közöttük – egyszerűen érzi bennem a sajtómunkás, hogy ennek hallani kéne az előzményeit és a folytatását is. Vegyünk egy példát. Mikor Kálmán Mátyás beszél a sorozat második részében, nem halljuk a kérdést, csak a választ:

Nem lehet tudni, hogy (az adott újságíró) éppen kapott-e egy meghívást egy jó kis hotelbe, és mennyit ajánlottak neki, hogy azt írja meg, amit vissza akarnak hallani a médiából.”




ezt látjuk is, írásban, de a következő mondatot már nem teszik hozzá, mely szerint:

Ezt igazából senki nem tudja kontrollálni, ezért nagyon nehéz transzparensnek lenni.”

Hogyne volna az: hiszen, mint a későbbiekből kiviláglik, külföldi tudósításokról forog a szó, ahol az ember vagy a meghívóira és annak szervezőire van utalva, vagy maga kell saját költségen kapcsolatokat keressen, ami nagyon nehéz, időnként lehetetlen is. Nekem az utóbbival van tapasztalatom, mindkét oldalról, ugyanis sokszor segítek külföldi kollégáknak eligazodni Magyarországon és van, amikor én magam is dolgozom külföldön. Igaz, én többnyire politikamentes témákról forgattam, tudósítottam és nem is volt baj a meghívómmal, mert nekem olyan nem volt. De helyismeretem sem: így eshetett meg, hogy a kezemben egy listával az általam meglátogatni kívánt koppenhágai helyekről, múzeumokról, személyekről azt kellett tapasztalnom, hogy az intézmények harmada sincs nyitva a karantén miatt. Nem volt helyi szervezőm.


A másik oldalról meg az a tapasztalat, hogy megkeres a külföldi kolléga, és kér, hogy találjak kapcsolatot X-szel, Y-nal, Z-vel, én meg nézek ki a fejemből és próbálom elmagyarázni, hogy vagy nem lehet, vagy nincs értelme, vagy az illető már rég el is hunyt. Nekik helyismeretük nem szokott lenni, ezért szükséges a szervező munkája.

Az tényleg gond azonban, ha a szervezőt egy politikailag elkötelezett csoport küldi, netán a szállást is ők adják: akkor az ember senkivel nem fog tudni találkozni, aki nem az adott csoporthoz tartozik. Erről beszélhetett Kálmán Mátyás és az általunk nem hallott kérdés a teljes transzparenciára vonatkozhatott.

Hogy vannak NGO-k is, amik így működnek? A magyar kormány is ugyanígy kommunikál, még semleges sajtónak sem nyilatkozik, csak barátinak, ami a zsebében van: írtam fentebb valamit szentekről és hajló kezekről: mi úgy szoktuk ezt megoldani belföldön, hogy két szervezővel dolgozunk és a másik a kormányoldalon szalonképes (ez nem jelenti azt, hogy kapunk is interjút: ez azt jelenti, hogy megígérik).


Innentől kezdve értelmetlen a sápítozás, valószínűleg Noskót és Rohacot is elvi, elméleti kérdésekkel húzták be a csőbe, amikre válaszoltak és aztán jöhetett a vágás. Meg a célzatosan meghúzott idézetek.

Jó, de kik készítették a beszélgetéseket és hogyan? Az Átlátszó megtalálta a válasz felét. A hogyant. Mint tegnapi cikkükben írják, mocskos és valószínűleg magánnyomozói vagy magán-titkosszolgálati módszerekről van szó.

Igen, mint a Black Cube esetében, ha még emlékszünk rá: ők egy magyar civil szolgálat megbízásából adták ki magukat 2018-ban NGO-nak, civil szervezetnek, hogy lejárató interjúkat rögzítsenek a Migration Aid egyik vezetőjével, aki közben (és már előbb is) pont egy másik magyar civil szolgálatot támogatott a munkája folyamán hozzá beeső információkkal. Hab a tortán, hogy az ügyben megbízóként B. Zsolt sajtómunkás szerepelt, aki három részes cikksorozatot közölt a történetről a Magyar Időkben, melyet a botrány kitörése után azonnal töröltek még az archívumukból is.


Hogy Noskót vagy Rohacot mivel találták meg, azt nem tudni, de Kálmán Mátyás esetében könnyen meglehet, hogy csak ráharapott egy álláshirdetésre. Az Átlátszó talált ilyent (meglehet, több is akad), amiben:

Olyasvalakit kerestek, aki (…) vezetői tapasztalatokkal bír a civil szférában. A hirdetésben budapesti munkahelyre, regionális igazgatói pozícióra kerestek pénzügyi, marketing, menedzsment, politológia vagy nemzetközi kapcsolatok végzettséggel olyan szakembert, aki folyékonyan beszél angolul, van vezetői tapasztalata és szervezési gyakorlata.” (Átlátszó)

Ha lenne szakirányú végzettségem, magam is elgondolkodtam volna a jelentkezésen: szerencsére nincs. A jelentkezők számára következett két videokonferencia a HR-essel (akinek állítólag erős holland akcentusa volt) majd egy jó órás beszélgetés egy magát felfedni nem akaró milliárdossal, aki az egész projekt támogatója lenne – ennyi anyagból azt is össze lehet vágni, hogy a kandidátus bevallja: ő gyújtotta fel a Reichstagot. És akkor még a deepfake lehetőségéről nem beszéltünk, bár mondjuk annak egyelőre nem látni nyomát.

A beszélgetést követően sem a HR-es nő, sem az állítólagos milliárdos LinkedIn oldala nem volt elérhető többé.” (Átlátszó)





Azért azt elmondanám még, hogy nem is olyan egyszerű kivitelezni egy ilyen felvételt. Elmúltak már azok a szép napok, amikor az okostelefonunkkal bármilyen telefonbeszélgetést rögzíthettünk, ez ma már az Európai Unió területén tilos, hiányzik is a funkciók közül. Ha én valakivel online inetrjút készítek – gyakran szükséges – vagy elküldöm neki a kérdéseimet e-mailben és írásban válaszol, vagy, ha fontos a személyes jelenlét, külön kamerával felhívom Messengeren, jól láthatóan elhelyezem a telefonomat az asztalon és szólok, mikor bekapcsolom a hangrögzítést, meg akkor is, mikor kikapcsolom. Ez így etikus, annak meg nem szokott fontossága lenni, hogy videofelvétel is készüljön, Skype-on van rá lehetőség, de akkor a Skype értesíti a beszélgetés összes résztvevőjét erről.

Persze, ha a hívás az Európai Unión kívülről indul, más lehet a helyzet, azt még nem próbáltam.

Egyelőre maradjunk annyiban, hogy ügyes, jól megszervezett, részben a LinkedIn-re alapozott lejárató kampányt látunk a választási hadjárat részeként. A külföldi áldozatok naivitásán nem lepődök meg, ők nincsenek hozzászokva ezekhez a mocskos trükkökhöz és hajlamosak vadidegenekkel is hosszas elvi vitákba bonyolódni, azon kicsit csodálkozom, hogy még csak egy magyar áldozat van, de könnyen meglehet, hogy lesz rövidesen több is.


Elég sok munkanélküli kollégát ismerek, akik több álláshirdetésre is jelentkeznek, hiszen meg kell élniük valamiből, a mai magyar sajtóban nagyon nehéz állást találni, magam is tapasztaltam éveken át, szóval hadd intsek egy kis óvatosságra, hadd kongassam meg a magam kis vészharangját.

Kollégák, ne álljunk a kelleténél alaposabban szóba vadidegenekkel.

Ne fogadjunk el tőlük édességet, Skype-hívást, állásajánlatot, mielőtt ellenőriztük volna, kivel van dolgunk. Tudom, hogy nagyon megnehezíti a munkakeresést, de ha ellenőrizhetetlenek, állás abból úgy sem lesz.

Ha egy menyasszony túl szép, könnyen meglehet, hogy nem is menyasszony és nagyon valószínű, hogy semmiképpen sem velünk akar frigyre lépni.

Legyünk óvatosak, ez a kampány kíméletlenül átgázol mindenkin.


Oszd meg másokkal is!