Nézem a híreket így reggel, egy kávé mellett, tiltogatom az engem anyázókat és óhatatlanul is az jut eszembe: érdemes ezt az egészet, mármint a pártoktól független magyar sajtót művelni?
Nem csak nekem, bárkinek. Érdemes akármit leírni, ami kicsit is eltér az innen vagy onnan elvártaktól? Lassan már csak a tények kedvééért van értelme.
Lehetne mondani, hogy mindennél fontosabb a tárgyilagos tájékoztatás – az is, különben – de épp erre nincs semmi igény, annyira kevesen kíváncsiak rá. Akik mégis, azok nem hangosak, lehetnek ugyan sokan, de a lármás közönség nagyot ünnepelne, magnum áldomást tartana, ha egy reggel megszűnne minden, pártoktól független magyar sajtótermék, persze nem csak a Zóna, mi kicsik vagyunk, hanem az összes (és az se ingatná meg a magyar sajtópiacot).
Megkapnák, amire vágynak: a két-hárompólusú Magyarországot, világot, amiben a tények nem számítanak, csak a minél radikálisabb vélemények, előbb a verbális, aztán már a fizikai erőszak sem volna bűn, és a győztes mindent vinne. Aztán tőle meg az vinne mindent, aki őt legyőzné, izgalmas, új kora középkorra vágyik az emberek többsége, amiben minden egyszerű és könnyen el tudna igazodni. Nem lenne baj, hogy együgyű – majd az az egy ügy megvédené a bajban a gondolkodás helyett. Nagy naivitás ez, aminek több oka is van, de hiszik jobbról, hiszik balról, hiszik rendíthetetlenül. Ahogy hisznek az „erős vezérben”, aki majd „győzelemre vezeti a népet”, hívják Putyinnak, Trumpnak, Qanonnak, de nem hisznek a jól kitalált és megszervezett államban, ahol nem is fontos a vezető személye – mert annak nincs arca, nem lehet ikont festeni róla. Hisznek nemzetben, hogy ne kelljen a határokon túl tekinteni (mi közünk hozzá, ugyebár?) és nem értik, mitől drágul a földgáz és az élelem. Az nem válasz, hogy drágán adják nekünk is, sőt, mi is eladjuk, amink van, mert nagy üzlet.
Mindegy, mondaná az ember, ha az együgyű sokaság nem volna politikai tényező, viszont ők azok, akik a nem csak együgyű, de gonosz és ostoba vezetőiket megválasztják. Lássunk pár hírt.
Itt az első, ami két géniusz szerelméről szól. Azt írja a Telex, éspedig az MTI nyomán, hogy:
„Trump ahelyett, hogy a nemzeti archívumnak adta volna, hazavitte Kim Dzsonguntól kapott leveleit a Fehér Házból”
Ha hozzátesszük, hogy Trump ezeket korábban „szerelmes leveleknek” nevezte, egészen meglepő dolgok jutnak eszünkbe. Túllépve a meglepő dolgokon meg kell állapítani, hogy a helyzet messze kínosabb annál, mint ahogy gondolnánk, távolról sem két gonosz, ostoba és agresszív politikus vonzalmáról van szó.
„Az ügyre rálátó Washington Post három forrásra hivatkozva arról számolt be, hogy az amerikai Országos Levéltár januárban visszaszerzett többdoboznyi, a Fehér Házból egyébként szabályellenesen elvitt dokumentumot. Ezeket az iratokat az előírásoknak megfelelően át kellett volna adni a nemzeti archívumnak.
Az iratokkal teli dobozok visszaszolgáltatása a lap szerint aggályokat vet fel azzal kapcsolatban, hogy a volt elnök mennyire tartotta magát az elnökségi iratok kezelését szabályozó amerikai törvényhez, ami egyebek mellett jegyzőkönyvek, levelek, emailek, faxok és más írásos üzenetek megőrzéséről rendelkezik.
Az amerikai Országos Levéltárnak korlátozottak a lehetőségei a szabályok betartásának kikényszerítésére. Az egyik levéltári tisztségviselő úgy fogalmazott a lapnak, hogy a törvény lényegében „becsületbeli megállapodás” alapján működik.
Trump egykori tanácsadói cáfolták, hogy a volt elnök rosszhiszeműen járt volna el, tekintve, hogy a dobozok mindössze emlékeztetőket, ajándékokat, a világ vezető politikusaitól kapott leveleket és egyéb levelezést tartalmaztak.” (Telex)
Itt a baj. Míg a vezető politikusok levelezése biztos helyen van, a levéltárban, nagy probléma nem adódhat, azt őrzik. De jusson eszünkbe, hogy a világ nemrég pár héten keresztül kereste azt az írásos dokumentumot, amiben a NATO és/vagy az Egyesült Államok megígérte volna Mihail Gorbacsovnak 1990 körül, hogy nem bővítik az euroatlanti katonai szövetséget keleti irányban. Nem találták, mert nem volt ilyen: lehet, hogy most majd lesz. Ha nem is az eredeti, ha nem is Gorbacsovnak szóló levél, de Putyinnak szóló levél ugyanebben a témában, amit Trump írt volna, még előkerülhet a minden komolyabb őrizet nélkül, a volt elnök Mar-a-Lago-i klubjában tartott dokumentumok közül. Ha másként nem, úgy, hogy valaki odatette, míg nem vigyáztak rájuk. Mondjuk Lavrov most már inkább EBESZ-dokumentumokra hivatkozik, de ha teremne egy ilyen, a semmiből, hát biztos, hogy nem dobná ki az ablakon.
De hogyan vihette el Trump a levelezést a Fehér Házból?
„Az egyik levéltári tisztségviselő úgy fogalmazott a lapnak, hogy a törvény lényegében „becsületbeli megállapodás” alapján működik. (…) Az amerikai levéltárnak gondot okoz, hogy a volt elnök nem tartotta be pontosan az iratok megőrzésére vonatkozó előírásokat, és gyakran széttépett hivatalos dokumentumokat, így az archívumnak több száz oldalnyi papírt kellett, illetve kell még összeragasztania.” (Telex)
Elvihette, mert nem volt rá törvény, ahogy a spártaiaknál sem volt az apagyilkosságra, nem volt soha precedens ilyesmire korábban. Az iratok széttépéséről meg annyit, hogy igen, így viselkedik egy államférfi, aki végtelen körültekintésében felszabadítja nem pusztán nemzetét, de a qanonisták szerint az egész világot is (mindig pár hónap múlva). Nem mondhatjuk együgyű szamárnak, aki még nála is együgyűbb fanatikusok élén áll, mert – sokan vannak a hívei.
Különben a világ felszabadításához még Putyinnak és Hszi Csin-pingnek is lenne pár szava, ugyanis az elsőt legalább annyian várják Messiásként (igen, Magyarországon is), mint Trumpot/Qanont, a második pedig úgy gondolja, hogy tegyék ezt Kínán és annak befolyási övezetén kívül. Kína befolyási övezete Peking tervei szerint a Föld nevű bolygó.
Akkor nézzünk mást. Nézzünk magyar vonatkozású hírt. A Pesti Srácok terjedelmesen foglalkozik a kérdéssel, mely úgy szól, hogy:
„Mi történt Szakács Árpáddal?”
Mi történt volna? Ja, hogy szembefordult a mostani magyar kormánnyal (alaposan megzavarva a képzettebb együgyűek fejét ez úton, mármint azokét, akik csak kormányban és ellenzékben képesek gondolkodni)? Hát ez azért nem akkora csoda, főleg, ha tudjuk, hogy megint a lehető legradikálisabb járatra szállt fel, a Mi Hazánkkal együtt, az oltásellenes expresszre, és ha nem is lett masiniszta ezen a szerelvényen, de ő húzza a gőzsípot. Nekem, táborokon kívülről világosan látszik, mi történt: kiejtette saját magát a pikszisből, és most hiányzik neki részint az akolmeleg – azt keresi a Mi Hazánknál – részint pedig a pénz (azt viszont keresheti náluk, nem fogja megtalálni, ellopták mások).
De ha együgyűség szempontjából vizsgáljuk a történetét, még szebben láthatjuk, mi vitte őt oda, ahol most van. És mi fogja tovább is vinni, a lapos Föld pereméig. Ő nem volt a sajtószakma kiemelkedő képviselője a maga idejében, de ráérzett arra, hogy a tehetséget ezen a pályán pótolhatja a provokatív témaválasztás. Így kezdett neki a „Kinek a kulturális diktatúrája” című sorozatának nyilván nem központi támogatás, jóváhagyás, sőt, talán sugallat nélkül, és húsz részen keresztül szolgálta azt az egy ügyet, hogy a magyar kultúrából söpörjenek ki mindent és mindenkit, aki nem a jelenlegi kormány feltétlen híve. Már ez is az együgyűség Csimborasszója, de ez repítette a Mediaworks egyik legfontosabb vezetői székébe, és ez is lökte ki belőle.
Ugyanis eluralkodott rajta az „egy ügy”, és annyira fanatikussá vált, hogy már nem érdekelte más: lassan került a perifériára, mert a kormánymédia nem az a kiválóan szervezett valami, aminek hiszik, vívott még Mediaworksön kívülről de kormánysajtón belülről nagy csatákat, aztán végképp a pálya szélére szorult, most egy kis online lapja van, abban harcol a Mi Hazánkért és az oltásellenesség ügyéért, ahová az az egy ügy, vagyis a szélsőséges jobboldaliság szorította, ami már sokkal inkább meghatározza az életét, mint a tulajdon érdekei.
Szakács már nem létezik mint egyén, ő már az egy ügy inkarnációja. Csakhogy a kormánymédiának nem fanatikusokra vagy őrült prófétákra van szüksége, hanem megbízható zsoldosokra, derék, korrupt gazemberekre. Szakács le fog esni a Föld peremén, ha így folytatja – és így folytatja. De a legcsodálatosabb a történetben látni azokat az együgyűeket, akik korábban elvakultan rajongtak érte, most ugyanolyan vak együgyűséggel ellene fordulni. Messze nem elvek csatája ez: az Együgyűség harcol saját magával a lelkekben.
És a lelkekért. De mi ez az Egy Ügy? Mi ez, ami kicsiben és nagyban egyre inkább a pusztulás, de legalábbis valamiféle Sötét Kor felé sodorja a világunkat, ami a tényeket a vélemények függvényévé teszi, végtelen magabiztosságot ad a híveinek minden politikai oldalon, nem néz múltat és jövőt (vagy ha nézi, csak azt, amit maga kíván láttatni), ami tizenévesektől nyugdíjasokig hat, hétköznapivá teszi a határtalan gyűlöletet és meglátásom szerint nemsokára a nyílt erőszakot is? Mi vakítja el a közönséget ennyire? Most csak két példát hoztam fel a napi hírek közül, mutathattam volna ezret is, de már ennyiből is érezhető a válasz.
Ez az emberi Ostobaság sötéten ragyogó Ügye.
Nem gondolkodni, nem elemezni mindig könnyebb, mint megtenni azt, indulatokra hallgatni, véleményt kialakítani is könnyebb, mint átgondolni a döntéseinket. Trump, világpolitika, Szakács Árpád, magyar választások? Ugyan már. Mindenhonnan az univerzális, indulatos, erőszakos Ostobaság halálfeje vigyorog ránk. Nem gonosz emberek fognak végezni az emberi kultúrával, nem valamiféle világösszeesküvés: megtesszük magunk, határozott és elhamarkodott véleményeink, indulataink által vezérelve.
Van Walter M. Miller Jr.-nak egy kiváló tudományos-fantasztikus regénye, az egyik első posztapokaliptikus sci-fi. Az a címe, hogy „Hozsánna néked, Leibowitz!” Engedelmükkel idéznék belőle egy részletet.
„Így történt tehát, hogy a Tűzözön, a Radioaktivitás, a járványok, a téboly, a nyelvek zűrzavara és az őrjöngés után elkezdődött az Egyszerűsítés vérontása, amikor az emberiség maradványai is ízekre szaggatták egymást, megölték az uralkodókat, a tudósokat, a mérnököket, a tanárokat, mindenkit, akire a felajzott: csőcselék vezérei rámondták, hogy halált érdemel, mert része volt abban, hogy a Föld ilyenné lett. Semmi sem volt olyan gyűlöletes a csőcselék szemében, mint a tanult emberek; először azért, mert annak idején a fejedelmeket szolgálták, de később már azért, mert nem voltak hajlandóak csatlakozni a vérontáshoz, és megpróbálták megfékezni a csőcseléket, melyet „vérszomjas együgyűekként” emlegettek.
A csőcselék készséggel elfogadta a nevet, és felharsant a kiáltás: Együgyű? Igen! Igen! Együgyű vagyok! Te is együgyű vagy! Mert egy az ügyünk: hogy az írmagját is kiirtsuk a nagyokos csibészeknek, akiknek ezt az egészet köszönhetjük! Gyerünk, együgyűek, mutassuk meg nekik! Van itt olyan, aki nem együgyű? Kapjátok el a disznót!”
A szerző optimista volt: nála kellenek az Egyszerűsítéshez mindenféle előzmények, radioaktivitás, tűzözön, miegymás. A mi valóságunkban még ezekre sincs szükség. Működik nélkülük is.
Nem vagyok túl derűlátó, nincs is rá okom.
Biztos, hogy egy ilyen korban érdemes független sajtót írni? Pártsajtót várna el a többség, és amiatt tényleg csak a szemben álló oldalról támadják az embert, van hátországa. Viszont én olyant írni nem tudok.
Marad a független, ami miatt többfelől szaggatják darabokra a szerzőt.
Azért még egy ideig csinálom.
Csak nem tudom, minek.