Mivel azt tapasztalom, hogy nincs a világnak olyan távoli országa vagy obskurus személye, aki miatt ne esne a sajtómunkásnak egy közepes falka nádi toportyánféreg, ma kerülném az égető alapkérdéseket (ahogy elnézem őket a címlapokon, speciel engem egyik sem éget) és inkább azzal foglalkoznék, hazafi, illetve honleány-é Zsu Ji, avagy mégsem?
És mi azok vagyunk-e?
Előbb azonban el kell magyaráznom, kicsoda Zsu Ji. Bár azoknak, akik nézik a pekingi olimpia közvetítéseit, talán nem szükséges, de a többiek nem értenék, kiről van szó és miért fontos az ő patriotizmusa. Szóval Zsu Ji egy csinos, fiatal és tehetséges kínai műkorcsolyázó hölgy, aki 2002-ben született Los Angelesben, édesapja egyetemi tanár ugyanott, ő viszont 2018-ban úgy döntött, hogy lemond amerikai állampolgárságáról és felveszi a kínait, mert a Középső Birodalom színeiben kívánt versenyezni. Ez legbensőbb magánügye, én ugyan, mint olyan ember, akinek van némi fogalma Kína belső viszonyairól, nem tudnék olyan összeget, ajándékot vagy magas állást mondani, aminek a kedvéért hasonlóképpen cselekednék, de hát én egy ötvennégy éves, kifejezetten európai fickó vagyok, nem egy húszéves műkorcsolyázó hölgy, aki egyébként is kínai szülőktől származik. Sok szerencsét kívánok neki a további boldoguláshoz és sok sikert.
Illetve hát, épp az a baj, hogy vasárnap és hétfőn nem volt szegénykének sem sikere, sem szerencséje. Mindig mondtam, hogy a korcsolyázás veszélyes foglalatosság, mert jégre viszi az embert, és ott óhatatlanul el fog esni, ezt láthattuk az utóbbi napokban többször is, de annyiszor tán egy alkalommal sem, mint Zsu Ji esetében, akit érdekel, itt láthat egy válogatást a bukásokból.
Hétfőn bizony még el is sírta magát a jégen, annyira bánta a kudarcát. Mármost a műkorcsolya nem egészen olyan sport, mint sok egyéb, abban nem működik a „citius, altius, fortius”, a „gyorsabban, magasabbra, erősebben”, egy tripla axelt vagy dupla leszúrt rittbergert nem lehet sehogyan sem erőltetni, az vagy megy, vagy nem megy, ez a sportág nagy részében művészet. Még a pontozása is külön tudomány. Bár ugyanezt elmondhatjuk a ritmikus sportgimnasztikáról is. És ha művészet, akkor létezhet benne olyan, hogy valakinek rossz napja van, indiszponált, felelősséget érez az elvárások miatt, maga Zsu Ji is panaszkodott arra, hogy nagy nyomás alatt áll, éjszaka is alig bírt aludni, folyamatosan azt számolgatta, hány pontot kell elérnie, hogy a csapata dobogóközelbe jusson. És hát a produkcióját is sokan nézték: kíváncsi vagyok, ki lenne képes maradandót alkotni, jól teljesíteni, ha tudja, hogy közben egy-két milliárd ember nézi. És ennek legalább a háromnegyede elvárja a kiváló eredményt.
Zsu Jinek most nem sikerült, de hát ez mégiscsak sport, nem vérre megy, sikerül majd máskor, mondom én, az európai. A kínai közönség nem így gondolkodik.
Tömegek estek neki a Weibón, a kínai közösségi oldalon, és azzal vádolták, hogy nem elég hazafias, azért esett-bukott annyit.
Még a Global Times, a Kínai Kommunista Párt külországok számára szerkesztett lapja is elismerte: odáig fajult a verbális lincselés, hogy kilencvenhárom fiókot fel kellett függeszteni a Weibón, bár Kínát ismerve, lesz az tízszer de talán százszor annyi is. Hát mi történt, megőrültek a kínaiak? Én tudom, hogy Mao elvtárs azt mondta: „Nem kell félnünk sem a nehézségektől, sem a haláltól”, de azért ez műkorcsolyában kissé groteszkül hat, a jégen mégsem Kína jövője dől el, hanem, ha nincs szerencséje, egy húsz éves lány. Mi lelte ezeket az embereket?
Kezdjük azzal, hogy az átlagos kínai (han)ember nem nacionalista, ellenben tudván tudja, hogy a hazája a világ kellős közepe. Már az ország kínai neve (中国, Zhongguo, tessék nyugodtan Zsongguónak ejteni) is „középső országot” jelent, az Égalattit és Földfelettit, mely a világ közepén terül el, körülötte csak barbárok laknak. Ne tessenek nevetni, európai viszonylatban a „Rule Britannia” szövege is valami hasonló szellemiséget tükröz, de magyarul is létezik az a gondolat Petőfinél, miszerint
„Ha a föld Isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta”
melyet én históriánk vérzivatarosabb pillanataira gondolva „Isten haragja” változatban is szoktam emlegetni, úgy is érvényes.
Kína nagyobb, mint a teljes európai kontinens, a legtöbb lakosa soha el sem hagyja, érthető, ha így gondolkodnak. És nem csak mostanság: mindig is ez volt a kínai körökben általános nézet. De ezen kívül a kínai átlagpolgár az idegenekkel – mármint, ha azok nyugatiak, európaiak – végtelenül jóindulatú, segítőkész, kíváncsi (néha az ember szakállát is megcsodálja, mert nekik sokkal gyérebben nő az ilyesmi, ha egyáltalán nő, a harminc év körüli Ligeti Lajost száz évvel ezelőtt hatvan fölöttinek nézték arrafelé emiatt), szóval ha épp nincs Nagy Proletár Kulturális Forradalom, akkor nagyobb biztonságban van közöttük az ember, mint a budapesti nyolcadik kerület egyes részein.
Ázsián belül azért élnek bennük ellenszenvek. A japánokat finoman szólva sem kedvelik, de ezt bőven megmagyarázza Kína japán megszállásának embertelen szadizmusa, a mandzsukat elviselik, de azért nem felejtik el nekik az utolsó császári dinasztiát, a mostani politika miatt viszont nagyon nem jó arrafelé tibetinek, ujgurnak, mongolnak lenni – igaz viszont, hogy a jóindulat viszonásával ők sem maradnak adósok, amilyen az adjonisten, olyan náluk a fogadjisten is. Szóval, van épp kínai nacionalizmus, nem is csoda, hogy a mongol Jüan- és a mandzsu Csing-dinasztia után létezik ilyesmi – de most nem ezt látjuk.
Most valamiféle vörösgárdista tömeghisztériát látunk a Kulturális Forradalom idejéből, akkortájt különben is nagyon elterjedt volt ez a fajta műhazafiság – azért „mű”, mert sem néphez, sem nemzethez, sem kultúrához nem kötődik annyira, mint az aktuális hatalomhoz és a politikai rendszerhez.
Akkor tömegek hitték el, hogy Kína – és az egész világ – sorsa múlik azon, hogy az egyik nap kétszázezren tüntessenek az amerikai követség előtt, másik nap ugyanazok átmenjenek a szovjet követség elé, harmadik nap meg mondjuk felmenjenek ugyanennyien a hegyekbe, teraszos gabonatermesztéssel foglalkozni a sziklakövön. Mindig épp azon múlt a világ sorsa, ami a nagy Mao elvtárs eszébe jutott – és ezek a fenséges eszmék nagyon ritkán voltak hasznosak. De ez nem volt nevezhető patriotizmusnak, hiszen jórészt épp Kína hagyományai vagy kultúrája ellen hatott: mikor Mao meg akart szabadulni Lin Piao marsalltól, úgy gondolta, egy füst alatt megszabadul Konfuciusztól, vagyis hát Kung-cetől is, és hatalmas sajtókampányba kezdett, két napon belül még a pekingi utcagyerekek is azt skandálták: „pi Lin, pi Kung!” vagyis „Bíráld Lin Piaót, bíráld Kung-cét!”
Ja, hogy Kung-ce nélkül nincs kínai kultúra? Az a nagy Mao elvtársat nem érdekelte. A nagy Mao elvtársat csak a saját hatalma érdekelte.
Szóval, most és Zsu Ji esetében ugyanezt a műhazafiságot látjuk elszabadulni. Az alaposan megdolgozott, átmosott agyú közönség elhitte, hogy Kína sorsa dől el azon, miképpen teljesít a műkorcsolya-csapat az olimpián, élet és halál kérdése ez, ha egy húsz éves lány véletlenül rosszul teljesít, elvész a Tiltott Város, esetleg másnap bevonulnak az amerikaiak, netán tűzhányóvá változik a Tajsan hegye és mindent elemészt, valamint egyéb kellemetlenségek is történnek. Szó nincs róla, de ezt hogyan magyarázzuk meg egy fanatizált tömegnek?
És mi tán különbek vagyunk náluk?
Elnézem a magyar sajtót, magyar közbeszédet így, választási kampány és világméretű krízis idején. Én kérem azzal egyetértek, hogy sorsfordító időket élünk. A kormányt le kéne váltani, magam is így vélem, és ha valamikor, hát most oda kell figyelni a külpolitikai helyzetre. De azért nem kéne egymást minden lepkeszellentés miatt hazaárulózni, lámpavasra kívánni, fenyegetni, mert ez bizony mérhetetlen ostobaság.
Már azt is túlzásnak érzem, ahogy a kormány és az ellenzék hívei átkozzák egymást úgy általánosságban, mert nem gondolnak bele, hogy egy esetleges politikai fordulat nem jár a másik oldal táborának fizikai megsemmisülésével, ne is járjon – annyival járhat, hogy pár mostani politikus egy ideig nem a köz- hanem a magánszférában fog sikkasztani. De akik most egymásnak esnek, maradnak, ahol voltak, vannak és továbbra is együtt, egy országban kell élniük, ami a kölcsönös átkok után igen nehéz lesz.
De az már mindennek a teteje, mikor felnőtt emberek olyasmi alapján döntik el, ki a hazaáruló, hogy az illető szerintük mit gondol a szexualitásról vagy úgy vélik, hogy harminc évvel ezelőtt kerékpárt lopott Indonéziában, de ha nem kerékpárt lopott, akkor telefont árult, ha nem Indonéziában, akkor az Egyesült Államokban, nem mindegy? Ja, nem.
És ez még csak a két fő politikai irányvonal közötti ellentét.
Az a szép, amikor ugyanaz az oldal harcol saját maga ellen.
Amikor diplomás írástudó írja le téves vélekedését egy olyan pártról, ami elvileg vele egy oldalon áll, sikkasztással gyanúsítja őket (az illető társaság talán az egyetlen a magyar belpolitikában, amelyik mindig és minden fillérrel el tudott számolni), csak azért, mert a saját pártját tartja egyedül üdvözítőnek, akkor hova vitte az illető eszét a cica? Két kattintásba kerülne neki, hogy megnézze az elszámolásokat.
Amikor adott embercsoportról mond vagy ír valamit az egyik oldal, mire fel a másik azonnal meg is lincselné őket mind egy szálig, pusztán származásuk miatt, egy vélekedés alapján, hol a ráció, hol vannak a felelős, demokrata választópolgárok?
Amikor azért neveznek valakit hazaárulónak, hazafiatlannak, mert nem tapsolja meg az enyhén szólva is csekélyértelmű politikusok naponta változó ostobaságait, csak hallgat róluk inkább, magától néma, lelkesedni rest, s azért gyűlölik, mint a pestisest, akkor mégis, hogy képzeljük a magyar demokrácia jövőjét? Vagy elég lecserélni a rablóvezért és onnantól az utódját kell ugyanúgy imádni, mint a mostanit?
Nem vagyunk mi kicsit sem különbek a Weibo népénél, fanatikus kínaiak leszünk maholnap mindannyian.
Legfeljebb nem műkorcsolyázó lányokat kergetünk őrületbe vagy halálba, hanem egymást. De igen nagy elszántsággal.
Érdekelne, hogy a politikusok rajongói mihez kezdenek majd, ha imádatuk tárgya netán győz? A fél ország úgy gondolja, hogy majd sorba fog állni a jutalomért. A másik fele is így hiszi, csak ők a másik oldalon akarnak sorba állni. És ez a sok ember mind úgy gondolja, hogy kapni is fog valamit.
Legfeljebb gutaütést kapnak majd, mikor rájönnek, hogy se a kormánypárt, se az ellenzék nincs és nem is lesz abban a helyzetben, bármelyikük is győzzön, hogy akár egy fületlen gombot is adjanak a korteseiknek, rajongóiknak.
Mindegy, tessék folytatni a belharcot, pártütést, testvérháborút, csak a fejünket, hogy meg ne sántuljunk!
De azért jusson néha eszünkbe szegény Zsu Ji meghurcolása.
És ha lehet: ne követendő példaként.