Akárhogyan magyarázom, nem értik. Mintha a falnak beszélnék. Nem értik jobbról, tulajdonképpen balról sem, itt motyogok magamban középen. Mondjuk bonyolult dolog is a kampányhirdetések ügye, és nem véletlenül az: de mégis soknak találom, amennyit mostanság elhirdetett a magyar politika.
Erről a pénzről pedig képtelenség megmondani, hogy volt-e haszna vagy sem, a választások után is képtelenség lesz, győzzön bárki, de hogy megtérülni semmilyen formában nem fog, az biztos. Olvasom ma reggel a kávé mellé a 444-ben, miszerint:
„Csak a fideszes blogok és újságok már 1 milliárd forintot hirdettek el a Facebookon”
Szép pénz, bár én többről tudtam. De az írásból kiderül, hogy ez nem a teljes összeg, így már egyezik az én adataimmal is, mert:
„A vizsgált hirdetők több mint 4,1 milliárd forintot hirdettek el 2019 áprilisa óta, a Fidesz továbbra is kétharmaddal vezet, 2,58 milliárd forinttal.”
2019 óta nyomon követhetőek ezek a kiadások, és tudjuk, hogy a jelenlegi kormánypártnál minden választási kampány akkor kezdődik, mikor az előző véget ért, szóval nyugodtan tekinthetjük a tavalyi, tavalyelőtti kiadásokat is kampányköltségnek. Mit hepciáskodok? Még egy fél stadion se jönne ki belőle, ha úgy veszem, ha viszont azt tekintem, hogy ezt Felhőkakukkvár építésére fordította részben a kormány, részben az ellenzék, arra azért igen sok. De miért költenek erre?
Nem tudom, csak gondolom: azért, mert számokkal, statisztikákkal mérhető dologról van szó.
Mérhető, ám nem biztos, hogy hasznos is. No, ezt el kell magyaráznom.
Szóval az az alapeset, hogy az ember megoszt valamit a Facebookon. Mit tudom én, a káposztás cvekedli vagy a Bölcsek Köve receptjét, a Szent Grál rejtekhelyét, Borkai szórakozását szerettei körében, szóval olyasmit, amit fontosnak és közérdekűnek tart. Ezt aztán elolvassák vagy sokan, vagy kevesen és vagy lesz hatása a nagyközönségre, vagy nem. Hányan olvasták el? – kérdi némi joggal a bejegyzés gazdája. Ha magánemberként, személyes profilról tette közzé, akkor ezt talán sosem tudja meg. Ezt az adatot a közösségi oldal nem köti az orrunkra. Azt igen, hogy hány interakció volt a megosztással kapcsolatban, hány lájk vagy röhögő fej, de azt, hogy hányan látták az okosságunkat úgy, hogy nem reagáltak rá, alaphelyzetben nem fogjuk megtudni.
Megtudható különben: de csak akkor, ha jó pénzért kiemeljük, meghirdetjük. Akkor mindent elmond nekünk Mark Zuckerberg csapata, nem csak az olvasók számát, de még a tartózkodási helyüket, nemi megoszlásukat és az életkorukat is. Megjelent még régebben a Zónán egy fél órás kisdokumentumfilmünk, amit Tóth Artinnal készítettünk Vietnamról, nem tagadom, legkedvesebb szakmai emlékeim közé tartozik, az interjúalany csodálatos volt, Artin a képek mágusa, a kész terméket bármikor le lehetne adni televízióban, el lehetne küldeni nemzetközi fesztiválokra, megállná a helyét, sőt, díjat is kaphatna. Csodálatosan sikerült.
No igen, csakhogy lehetne ez akármilyen remek, ha nem találnak rá a nézők, márpedig a Zóna kis lap, ritka benne a virálisan terjedő tartalom, igaz, azért volt arra is precedens. De mikor végignéztem először a kisfilmet, azonnal tisztában voltam a ténnyel: ezt meg kell hirdetni. Akármennyire is helytelenítem, muszáj lesz. És meghirdettem összesen kétezer forintokért. Gondolván arra is, hogy hátha meglátja egy nyugati producer, az Európai Unió teljes területére szólt a hirdetés, de persze máshol is láthatták, ha eléjük került.
Az eredmény több volt, mint érdekes. Látták vagy húszezren (összehasonlítási alapul: egy másik lapba három nappal ezelőtt egy anyagot egy orosz tábornokról, azt mostanáig 162 456-an olvasták, járom is miatta a Canossát, ugyanis ennyi olvasónak legalább a tizede fanatikus putyinista, és kevés alkalommal gyaláztak annyit életemben, mint most, amikor korábban előfordult – az is Putyin miatt volt), de a magyar nyelvű filmnek a legtöbb nézője Szerbiában és Koszovóban volt (a Facebook nem annyira politikai, mint inkább földrajzi egységként kezeli Európát, így kerülhetnek a kontinensre szóló hirdetésbe nem uniós tagállamok). A látványvilág nem volt különösebben mozgalmas, tehát nem lehet azt mondani, hogy a sok szerb és koszovói néző – jellemzően középkorú férfiak – akciófilmnek nézte, máig titok előttem, mit szerettek rajta ott és miért nem volt érdekesebb itt. Valami félremehetett az algoritmusban gyanúm szerint, és azon a vidéken többekhez jutott el.
Azért nem hirdet az ember minden nap, ugyanis az így „megtolt” írás hirdetéseit nem fizetik a forgalom növekedésével arányosan, sőt, ha meghirdetünk valamit, annak örüljünk, ha nem tiltják le teljesen a reklámbevételt – különben most venném a harmadik sarokházamat, hiszen igen jövedelmező volna kétezer forint befektetésével keresni tízezret. Csakhogy a közösségi oldal is, a Google hirdetési cége, az AdSense is szemfüles, résen van, nem hagy nyitva ilyen kiskapukat.
Az egészet csak azért meséltem el, hogy megvilágítsam: valaminek a meghirdetése, kiemelése nem igazán jó üzlet. Nyilván, ha nem az anyagi hasznot keressük, hanem az ismertséget, akkor megéri, de akkor is csak talán. Viszont: az ismertség mérhetővé, számszerűvé válik. Ezt az adatot már be lehet tenni statisztikákba, lehet vele bűvészkedni, és ezeknek a trükköknek az az előnye, hogy az adatot kezelők ezért az előadásért szép fizetést kapnak.
Vegyünk pár gyakorlati példát. Ezek a hirdetések elég sokféle műfajt emelnek ki, népszerűsítenek blogokat, vlogokat, intézményeket, magánembereket, eseményeket, szóval még összeszámolni sem könnyű a kiadásokat. Mikor a kampány mostani fázisa elkezdődött, csodálkozva láttam, hogy a kormány egyes tagjai is hiperaktívvá váltak a közösségi oldalon. Ismervén a magyar nyelvterületen uralkodó hangnemet és stílust, biztos voltam benne, hogy sírva fognak menekülni napokon belül. Úriemberként én nem szólok hozzájuk, de látom, mit kapnak a közönségtől: ide érvényes az a kifejezés, hogy „ezt se nekem mondták”. Kapnak hideget-meleget, anyázást és talpnyalást, szóval csak azt, ami várható volt. De nem menekültek el, ami arra utal, hogy ők maguk nem is foglalkoznak az oldalukkal, azt külön „kommunikációs stáb” állítja elő nekik. És igazam lett. Mint kiderült:
„Nyolcfős kommunikációs stáb dolgozik Varga Judit igazságügyi miniszter mellett, ők havonta 5,77 millió forintos bruttó bért visznek haza, ami személyekre lebontva 721 ezer forintos fizetést jelent. (…) A Külgazdasági és Külügyminisztériumban kilencen felügyelik Szijjártó Péter nyilvánosságban megjelenő profiljait, náluk a bér is magasabb: bruttó 7,74 millió forintot költ rájuk a hivatal havonta, ami 859 ezer forintos havi fizetést jelent. Szijjártó stábjában sajtófőnök-helyettese is van.”
Ha ezt összevetjük a Facebook Hirdetéstár adataival, mely szerint Varga Judit 2019 óta 23 092 981 forintot költött hirdetésre, Szijjártó Péter meg hivatalosan egy vasat sem, láthatjuk a riasztó lényeget: az a 2,58 milliárd forint, amit a kormánypárt elhirdetett, csak a jéghegy csúcsa, eltörpül az egyéb kommunikációs költségekhez képest.
Mik ezek? A tartalmakat előállítók, adatokat kezelők bére, a propagandagépezet működtetésének ára, valóságos siserahadat fizet a kormány, és nagyrészt közpénzből. Mondhatja a Megafon, hogy ők magánemberek adományaiból hirdetnek, perelhetnek is, ha valaki ennek az ellenkezőjét írja, de most egyszerűen nem róluk van szó, hanem a minisztériumi és egyéb alkalmazottak béréről, márpedig az bizony közpénz. Egyébként is bizonytalan a határ a magánember, a vállalkozó és a közalkalmazotti jogviszony között, mert ha teszem azt, Rákay Philip egy videón szid valakit, és azt meghirdeti, azt például „magánemberként” teszi, ha Petőfi-filmet forgat monstre költségvetéssel, akkor viszont vállalkozó, ellenben ha Varga Judit mond okosságokat az oldalán, tökéletesen eldönthetetlen, hogy ő (vagyis a stábja) most magánemberként szólalt meg, vagy miniszterként, viszont a miniszter már közalkalmazott, sőt, mint neve is mutatja, közszolga (a latin „minister” szolgát jelent).
Káosz ez, akárhonnan is nézem, és valóban nem látható a jéghegy legnagyobb része, jó eséllyel soha nem fogjuk megtudni, mennyi az annyi. Elemi érdeke ugyanis a kampány lebonyolítóinak, hogy minél többet nyüzsögjenek minél több fizetésért, és ebből a hiperaktivitásból egyedül a Facebook-hirdetések, kiemelések ára transzparens.
Akkor most nézzük hirdetői szemmel, hogy megéri-e ezt a nem konkretizálható, de mindenképpen hatalmas összeget elkölteni?
A gyakorlat azt mutatja, hogy nem igazán.
A Zónát minden szétverése, feltörése után megpróbáltam hirdetni (ezzel együtt sem költöttem ilyen célokra a lap fennállása óta, tehát két és fél év alatt többet 25 ezer forintnál összesen), ugyanis valahogy vissza kellett rakni a térképre, láthatóvá kellett tenni, hogy újra indultunk, akkor is, ha ezáltal egy-egy napi hirdetésbevétel kiesett. Hát… az adott napok forgalma megtízszereződött, néha meghússzorozódott, sajnos a bevétel nem, de másnap-harmadnap csak ugyanannyi volt az olvasó, mint előtte. Tehát az ismertség, a nézettség nem állandósul, akkor sem, ha erőltetjük. Azért is hagytam abba ezt a hirdetősdit, mert jobban tetszett a sűrű fillér, mint a ritka forint, inkább tegyük bele évek munkáját a lapba, de saját jogán legyen ismert, mint tartsuk költséges lélegeztetőgépen, és fizessünk rá.
Ez a politikában azért más, mert ott nem a közvetlen bevétel a fontos, hanem a szavazat. Ha a választások úgy működnének, hogy közvetlenül a politikusok, intézmények, miegyebek bejegyzései alatt lehetne azonnal szavazni, akkor tényleg az győzne, aki többet hirdet, többet nyüzsög, többet posztol. De a mostani rendszerben, mikor az ember el kell menjen a szavazókörbe, és ott ikszel, papíron, már távolról sem biztos, hogy a propaganda élménye kitart akár csak addig is, míg elér a sarokig. Kevés a mélyen, tökéletesen és fanatikusan elkötelezett szavazó, sok a bizonytalan. Tapasztalatból tudom, hogy ha fontos és nagy dolgokról ír az ember, az addig érdekli a közönséget, míg olvassák, esetleg még öt percig, utána a maguk bajával foglalkoznak. Ritka az olyan kivétel, az olyan esemény, ami megragad az emlékezetben, talán a Borkai- vagy Szájer-ügy volt efféle, esetleg a Pegasus, de tán még az sem, mert kevés volt a személyesen is érintett áldozat, háromszáz ember egy országos választáson nem tétel.
Szóval azt akarom leszűrni ebből, hogy ez a monstre kampány, ami ránk zúdul minden nap, távolról sem biztos, hogy hatásos is. Vagy az, vagy sem, tulajdonképpen csak akkor érné meg, ha sikerülne vele nagy választói csoportokat teljesen elkötelezni, örök időkre meggyőzni, de ezt ilyen úton nagyon nehéz elérni, sokkal alkalmasabbak erre az anyagi érvek, hogy finoman fogalmazzak.
Nem mondom, hogy minden fillér kidobott pénz, amit propagandára költenek de nagy része bizonyára az. Annyit semmiképpen sem ér, annyi haszna nincs, amennyibe kerül. Rossz a hatásfoka.
Akkor miért veti be a kormánypárt és enyhébb mértékben az ellenzék is?
Két okból. Az egyik az, hogy jobbat még nem találtak ki (illetve de: a választási csalásnak 100 százalékos a hatásfoka, csak az könnyen kiderül, bár nálunk akkor sem történik semmi), a másik pedig, hogy az így keletkező mérőszámok, információk, adatok adják azt a kimutatható eredményt, aminek bemutatásáért a kampánystáb a fizetését kapja.
Mondjuk ha sikerdíjért dolgoznának, hatékonyabbak lennének, de nem őrültek meg, ezt nem vállalnák.
Amíg pedig pénz jár a csinos, kerek számocskákért, nem is kevés, addig minden marad, ahogy van.
A választó meg szavaz, ahogyan akar.
Különben sem az fontos, kire-mire szavazott: az a fontos, hogy ki számolja.