Most az egész világ a holnapra előrejelzett ukrajnai orosz invázió lázában ég. Vagy lesz holnap ilyesmi, vagy nem, én inkább a hétvégét vagy jövő hét elejét mondanám, vasárnaptól elfele, de hát nem vagyok én CIA, se egyéb szakértő.
Akad olyan ismerősöm, aki egyáltalán nem hisz semmiféle invázióban. Ez is benne van a pakliban, bár még mindig azt hiszem, hogy ez így túl drága mulatság volna, túl nagy presztízsveszteséggel párosítva. Hogy is énekelte Olivia Newton-John? Meg Joan Baez, a 100 Folk Celsius, és még sokan mások?
„I asked my love to take a walk
To take a walk, just a little walk…”
Egy kis séta, oda s vissza, vagy csak oda. „Két nap, és Kijev.” Hát kérem, ez utóbbiban se nagyon hiszek.
Az én szememben mindinkább úgy tűnik, hogy a mai ukrán–orosz viszály a huszonegyedik század (első?) állatorvosi lova, amiben az előző század összes háborús dilemmája benne van. Nem az összes háborúja, hanem a háborúkat megelőző összes dilemmája.
Why, oh, why? Ez már Gilbert O’Sullivan, szintén a múlt századból. Miért, ó, miért? A gáz, mondja kitűnő barátom. Az is csak elodázná, teszi gyorsan hozzá. A hatalom megerősítése, mondja egy másik kitűnő barátom. Hisz a háború rossz üzlet. A háború valóban rossz üzlet, ha nincs utána béke, de béke mindig van utána. A béke már nem feltétlenül rossz üzlet. És még ez se ennyire egyszerű, mégpedig azért nem, mert nem tesszük fel a kérdést, hogy kinek? A győztes „országnak”? Akkor már inkább a vesztes országnak, vessünk csak egy pillantást a római birodalom által behódoltatott Galliára, Hispániára, a germánok és Róma kapcsolatára, vagy a második világháborúban katasztrofális vereséget szenvedett Németországra és Japánra.
A szovjetekkel ugyan ők se jártak jól, ahogy előttük a keleti sztyeppék haduraival (beleértve eleinket is) senki, de a keleti sztyeppék hadurai a pusztításon és rabláson kívül nemigen értettek máshoz. Jó, és a mogulok? A Jüan-dinasztia? A mogulok, nevüktől eltérően csak részben voltak mongolok, és azok se azok a mongolok voltak, mint akik például a kínai Jüan-dinasztiát alapították (Kubilaj, ajánlom figyelmükbe róla Coleridge halhatatlan versét, az egyik kedvencemet). A mogul birodalom virágzása egyfajta fúzió eredménye volt: az iszlámé és a perzsa-indiai kultúráé.
India nem Magyarország, és Bábur lovasai is messze álltak már Batu és Szubutáj (Szübütej) bagatur (hős, vitéz) mongol tümeneitől (tízezredeitől, ebből lett a magyar „tömény” szó). Kubiláj mongoljai is egy ősi kultúrába csöppentek, de nekik nem sikerült, ami a moguloknak igen: még száz évig se maradtak hatalmon. Száz év egy embernek sok idő, a történelemnek szinte elhanyagolhatóan kevés. Nem elég meghódítani valamit, meg is kell ott maradni, ahhoz pedig nem árt, ha a kormányzás tehetsége (és akarata) társul, lásd a mindkét felét figyelembevéve kétezer évnél tovább regnáló római, kontra a hun birodalmat.
Tehát az ukrajnai orosz séta. Már, ha lesz, most vagy máskor. Nekem így előzetesen az 1919-21-es lengyelországi bolsevik séta ötlik fel, aztán az 1939-40-es finnországi szovjet séta, utóbbi ugyan győzelemmel végződött, de milyen áron, és milyen gyorsan? Pedig az ellenfél jóformán pőrén állt velük szemben. A lengyel-szovjet háború egyébként részben Ukrajna területén folyt, a döntő ütközetet azonban már Varsónál vívták. Ez volt a „varsói csoda”, és az egyik legtehetségesebb szovjet hadvezér, a sztálini tisztogatásoknak később áldozatul esett Mihail Tuhacsevszkij veresége. (Bugyonnij is ott lábatlankodott, sőt Sztálin is, de ők a bajszukon kívül katonailag nemigen rendelkeztek mással.)
„Nyolcvan kilométer. Potomság.” És az Origo szerint „a legmodernebb haditechnika”. Volt nekem 1986-ban egy tanítványom, akinek a szülei éppen akkor vettek egy Lada Samarát. Bevásárlóautónak vették az anyukának, az apuka hatszázas Mercedessel járt. „Gyors?” – kérdeztem a gyermeket. „Hát annak éppen nem mondanám.” Nos, a T–72-eseket, még ha fel is újították őket, én se mondanám modernnek. Persze az orosz vezérkart is megértem, mert miért pazarolnák el a kevés korszerű technikát egy ilyen csetepatéra? Két legyet lehet így vele ütni egy csapásra: megspórolják a bontót, és valamennyit segíthet a győzelemben is. Az „orosz úthenger” ugyanakkor már rég nem orosz úthenger, valójában a második világháborút kivéve soha nem is volt az, ha kicsit belelapoznak a történelemkönyvekbe. És a „nasz mnogo”, „vagyunk elegen” hagyományos orosz szemléletének az alapja se igaz már régen. Már nem lehet úgy pazarolni az emberéleteket, ahogy Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg, majd Zsukov és társaik tették.
Már nem.
És Putyin se Sztálin. Nem táncos alkoholista, mint Borisz Jelcin volt, szerintem alkoholista se, ami oroszban kifejezetten ritkaság, de más idők járnak. Valahol a két méteres egykori nagyherceg és a másfél méternél nem sokkal magasabb egykori Vozsgy között van, ami Ukrajnához talán elég, máshoz viszont aligha.
Szóval ez nem feltétlenül lesz séta. Különösen, ha belegondolunk az ukrán lélekbe. Ne vesézzük, hogy mi is az ukrán nép, valami létezik, amit ukránnak hívnak, egy összekötő zsinegféle, olyan, mint a „szlovák”, de attól, hogy egy nép nem „ősi”, még nép. Majd belerázódnak. Nép attól lesz egy embercsoport, hogy annak érzik magukat, lásd például a magyarságot. A MyHeritage ebben a szegmensben kifejezetten ellenjavallt.
Az ukrán hagyomány pedig nem az oroszbarátságot örökítette a maiakra. A második világháborúban ott három háború folyt egyszerre: az ukrán partizánok és a német és vele szövetséges megszállók között, a szovjet csapatok és utóbbiak között, valamint az ukrán partizánok és a szovjet csapatok között, ez viszont még a németek Szovjetunióból való kiűzése után is tartott egy ideig. Hogy a távolabbi szovjet időkre nyúljunk vissza, a holodomor, a Sztálin előidézte ukrán éhínség(ek) se hagytak kellemes emlékeket maguk után.
Egy háborúban legalább annyira fontos a motiváció, mint a stratégia, fegyverzet és utánpótlás. Csak két huszadik századi példa: a koreai és a vietnami háborúk. Előbbit eleinte ugyanolyan sorozott katonasággal próbálták megvívni az amerikaiak, mint utóbbit, egészen addig, ameddig MacArthur be nem vetette a motivált, elittudatú tengerészgyalogosokat. Vietnamban már ők se segíthettek. Rosszak voltak az arányok, velük szemben pedig ott voltak a sztálini kegyetlenséggel kézben tartott, hazájukat védő, motivált északi katonák.
Ebben a jövendő csetepatéban – még ha most el is odázódna – az ukránok a motiváltak. Orosz szemmel nincs mit védeni, mert Szent Oroszországot nem érte támadás.
Hát akkor… nem írok én többet erről most. Lássuk a medvét.