Valójában a Rémusz név jobban illene rá. Romulusz és Rémusz (Romulus és Remus) mondája, legalábbis ami az őket tápláló anyafarkast illeti, eléggé ismert, a többinek utána lehet nézni. Most ide csak kettejük közös történetének a vége tartozik.
A testvérek várost alapítottak, de Remus elkövette azt a hibát, hogy átlépte az épülő városfalat, ami már akkor se számított jó ómennek, mert a város gyengeségét demonstrálta, ezért Romulus megölte Remust.
A mi Romuluszunk teljes becsületes neve Ruszin-Szendi Romulusz, rendfokozata altábornagy, jelen pillanatban ő a Magyar Honvédség parancsnoka. Nem olyan régen nevezték ki, május utolsó napján lesz egy éve. Elődje Korom Ferenc vezérezredes volt. Korom maga kérte felmentését, azzal az indoklással, hogy „a Honvédség előtt álló új feladatok más típusú vezetőt kívánnak”. Hogy mik azok a feladatok, és miféle vezetőt kívánnak? Hát, pont ezt fogjuk most találgatni.
Szép ez a hivatalos nyelv, hiába. Szinte balladai homály, de hogy a ballada mennyire lesz valóban balladai, azt csak nagyon felületesen, még Miss Marple-nál is kevesebb információ és vajas sütemény birtokában próbálhatjuk meg kitalálni. Azért megpróbáljuk.
Magyarország 1999. március 12-én vált hivatalosan a NATO tagjává. A kormányfő ugyanaz az ember volt, aki most is: Orbán Viktor. Az európai uniós tagságig – 2004. 05. 01. – még több, mint öt évnek kellett eltelnie. Az már Medgyessy Péter miniszterelnöksége idején történt. Mindkét aktus már csak az előzmények summázata volt, ezek az előzmények pedig mindkét esetben más kormányok regnálásáig nyúltak vissza. Ami a NATO-t illeti, a csatlakozási tárgyalásokat megkezdő „előző kormányt” Horn Gyula vezette, ami az Európai Uniót illeti, Orbán Viktor. Mindkét aktust jóváhagyó népszavazás előzte meg: a NATO- csatlakozásét 1997. 11. 16-án, az Európai Unióhoz való csatlakozásét 2003. 04. 12-én.
Jól látják, kedves Olvasóim: a közös ember Orbán Viktor. Alatta léptünk be a NATO-ba, és ő készítette elő az uniós belépést is. Ha nem bukja el a 2002-es választásokat, amit hajszál híján bukott csak el, alatta váltunk volna az Európai Unió teljes jogú tagjaivá. Hogy miféle csiki-csukit játszik az utóbbival, legalábbis propagandaszinten mindenki láthatja, de most nem erről akarunk beszélgetni. Most a NATO-val kapcsolatos csiki-csuki érdekel minket, amit eddig kevéssé raktak ki az ablakba. Most se nagyon rakják, és ez szerintem így is marad. Valami azért lesz, amire mi reagálni fogunk valahogy. Hogy mi lesz, és hogyan fogunk rá reagálni, a folyamatban levő, óvatos adagolásokból (Szijjártó, Ruszin-Szendi) ki lehet találni.
Nem válik majd nagy dicsőségünkre.
„Ez se”, mondhatná a magyar történelmen edződött Olvasó. Nono, mondom én. A magyar történelem se csak vagy fekete, vagy fehér. Olyan sakktáblaforma inkább. Plusz mindennek több oldala van. Ha csak a kvázi közelmúltat vesszük nem is nagyon erős górcső alá, például a második világháborút, ott is találunk mindent. Jót is, rosszat is. Etikai jót is, etikai rosszat is.
A lengyel katonaság átengedése (előtte a német kérések elutasítása) például kifejezetten szép gesztus volt, a történelmi barátság és szolidaritás jegyében. A jugoszláviai német invázióban való részvétel olyan felemás: megelőzte ugyan egy örök barátsági szerződés, de akivel megelőzte – Jugoszlávia –, az az állam a mi beavatkozásunk pillanatában már nem létezett. Idáig a „nem szép dolognál” tartunk. A Szovjetunió megtámadására már nehéz etikai magyarázatot adni. Próbálkozhatunk, de a kassai incidensen máig vitatkoznak, a Rahó és Budapest között közlekedő vonat szovjet géppuskázása pedig tévedés is lehetett. Moszkva akkori hozzáállását jól mutatja egy elsüllyesztett Molotov-levél, ami még Erdélyt illetően is a Szovjetunió támogatásáról biztosította Magyarországot, amennyiben semleges marad. Molotovot és Sztálint ismerve persze ez olyan… répa a csacsi orra előtt, de most nem őket minősítjük.
Az Amerikai Egyesült Államok elleni hadüzenetet (1941. december 12., egy hét se telt el Pearl Harbor japán megtámadása óta) viccnek is felfoghatnánk, eleinte még maga Roosevelt amerikai elnök is annak fogta fel. (A viszonthadüzenetre 1942. június 5-ig kellett várni.) Akárhogy is, ez egy szabályos csörte volt.
Folyt ugyanakkor egy végtelenül aljas, hadüzenet nélküli háború, a létező legaljasabb – ha lehet e műfajban a németeket és szovjeteket überelni – módon, amit Magyarország folytatott saját – elsősorban zsidó – állampolgárai (és potenciális állampolgárai, lásd a kamenyec-podolszkiji sajnálatos eseményeket és a délvidéki vérengzést) ellen. Miért „létező legaljasabb”? Azért, mert a legpiszkosabb munkát másokkal végeztettük el, mindmáig rájuk tolva az egészet. Aki nem hiszi, járjon utána. Nem kell messzire mennie, csak a Szabadság térig. Megismétlem: a létező legaljasabb. A gyávaságnak és helyezkedésnek a csimborasszója, le azokig a kisemberekig, akik az auschwitzi krematóriumok tüzén a saját pecsenyéjüket sütögették. A lakásfoglalókig, tolvajokig, haszonélvezőkig, egyben nem ritkán feljelentőkig. A csendőrök, keretlegények és nyilasok más csak hab voltak e rút tortán. Aztán jött a dicsőséges, és megjelentek a muszkavezetők, akik vörösben folytatták, amit addig mások (de sokszor ők maguk) feketében.
Azonban nem mindenki volt nyilas vagy náci, aki a németek oldalán harcolt. És nem mindenki harcolt muszájból. Rengetegen szövetségesi kötelességből harcoltak, amit nem akartak megszegni. Ne vesézzük, hogy ez a szövetség miért harcolt, itt csak róluk van szó. Kitartottak a bajban valaki oldalán, akiről azt hitték, a bajtársuk. Ugyanúgy kitartottak, ahogy a magyar katonák kitartottak az első világháborúban is, előtte a napóleoni háborúkban (császári szolgálatban más háborúkban is, de azokban nem volt választás, a negyvennyolcas forradalom meg forradalom volt, nem egy szövetség felrúgása), azelőtt Mária Terézia szorongattatásai idején, márpedig nem akárki szorongatta, hanem Nagy Frigyes, azelőtt a végvárakban (Erdély e tekintetben ambivalens megítélhetőségű, volt ilyen fejedelem, olyan fejedelem, volt kifejezetten visszataszító, jellemtelen gazember is, például Thököly Imre), még azelőtt pedig szuverén európai hatalomnak számítottunk. Ha az egészet nézzük eddig, akkor azért szövetségeseink mellett inkább kitartottunk, utóbbi időben egészen addig, ameddig velük nem buktunk mi is. A saját bajtársaink ellen inkább nem fordultunk.
Most pedig pontosan ezt készülünk tenni.
Mindegy, hogy mi a NATO. Az is mindegy, hogy mi az Európai Unió. Egyik se jótékonysági szervezet, mindegyiknek vannak mély belső ellentmondásai, a NATO-nak például az, hogy a legfőbb erejét az az Amerikai Egyesült Államok adja, amely a prominens európai tagok legfőbb gazdasági riválisa, de most ez is mindegy. Azért mindegy, mert beléptünk. És ha már beléptünk, bajtársi kötelesség szempontjából nincs olyan opció, hogy kinek az országa hol van a térképen.
Amerika tényleg messze van, de könnyen idejöhet, ha minden kötél szakad, ahogy az erkélyünkön szigorlatra készülő anyukám is kénytelen volt megállapítani, miközben Kőbánya szőnyegbombázását nézte. És ha idejöhet mint ellenség, idejöhet úgy is, mint bajtárs. Sokkal kevésbé hiszek egy NATO-szószegésben, mint egy orosz vagy kínai szószegésben, már csak azért is mert a NATO e pillanatban harminc tagból áll, és ha ezek közül bárkit cserben hagynak, az olyan példát statuál, ami a szövetség felbomlásához vezethet. Ez elsősorban a számottevő erőt jelentő tagokra – ilyen az USA – vonatkozik, de a kicsikre is. Például ránk. Ha mi nem lépünk ki, hanem – akármilyen mesével – egyszerűen eláruljuk a többieket, akkor az egész szövetség okafogyottá válik. És ha jól veszem ki az altábornagy úr szavait, ez a mesélés elkezdődött.
Tehát még egyszer, ha nem lett volna világos: nem arról beszélünk, hogy milyen az Európai Unió, milyen az Amerikai Egyesült Államok, milyen a NATO, mit szolgál, jó-e ez a szolgálat nekünk, hanem arról, hogy aláírtuk-e a csatlakozási papírt, és ez etikailag (!!) mit jelent. Hogy etikailag mit jelent ennek az ellentéte. Még akkor is, ha jól tudjuk, ki írta alá a csatlakozási dokumentumot (ne lovagoljanak a szavakon: ki íratta alá, érthetik így is). Még akkor is, ha ugyanaz az ember írta (lásd előbbi megjegyzést) alá, aki előkészítette annak a másiknak az aláírását, amit itthon olyan elánnal ócsárol, de ami ha nem lenne, Mészáros Lőrinc most is az a porbafingó gázszerelő volna, aki azelőtt. Ha meglépjük, amit meglépni látszunk, a világon semmi kifogása nem lehet egyikünknek sem az ellen, amit a régi nyugati mondás javasol: ha bárhol a világon találkozol egy magyarral, nyugodtan keverj le neki egy pofont – tudni fogja, hogy miért kapta.
„De hiszen nem mi csináltuk, hanem ő!”
Majd mondják ezt április harmadika után. Pirulás nélkül.
