Vasárnap vagy hétfő, vagy május (a várható időjárási nehézségek miatt). Ezt írtam Ukrajnára, hozzátéve, hogy nyugodtan lehetnek rossz ráérzések is, éspedig azért, mert pontos (relatíve pontos) saccolások. Nem ez az igazi ráérzés, legalábbis nem az én kompetenciám.
Persze ezt is leírtam, de minek.
A tendenciák. A többi pedig adja magát, csak a végeredmény időzítése nem adja magát, sőt sokszor a végeredmény se úgy, ahogy várnánk. Nézzük Ukrajnát. Stratégiailag Ukrajna körülbelül arra kell(het) Oroszországnak (logikusan), mint anno Finn-Karélia egy része is kellett a szovjeteknek. Pufferzónának, bár ezt is sokféleképpen lehet magyarázni, leginkább úgy, hogy a teljes bekebelezés előkészülete lett volna, mint a balti köztársaságok esetében. Ha viszont az lett volna, a világon semmi meg nem gátolta volna a szovjet hadsereget, hogy így vagy úgy, akkor, vagy a világháború végén véghez is vigye. Utóbbi esetben a finnek egy árva szót se szólhattak volna, figyelembe véve csatlakozásukat a Barbarossához. (A végrehajtási összevisszaságokat nyugodtan figyelmen kívül lehet hagyni.) Az erő tehát bőven megvolt hozzá, és valamiféle indok is.
A pufferzóna feltétele, hogy Ukrajna ne legyen semmiféle ellenséges katonai szövetség része, amire pedig Ukrajna határozottan törekszik, a maga szempontjából abszolúte logikusan. Ez pedig ugyanaz a helyzet pepitában, mint ami a kubai helyzet volt 1962-ben, Kennedy és Hruscsov alatt. Ott akkor Hruscsov engedett, bár megkérte az árát, és meg is kapta. Az ár a törökországi amerikai rakétakivonás volt. Hruscsovról egyébként még azt is el tudom képzelni, hogy az egészet ezért csinálta. Egy Sztálinon edződött, túlélő kupectől bármi kitelik.
Nem Ukrajna vagy a „szakadár köztársaságok” a lényeg. Nagyon nagy vonalakban és felszínesen a NATO kontra az Oroszországi Föderáció, a háttérben – nem felszínesen – Kínával. Kína ugyan Oroszország szövetségesének számít, de potenciálisan Oroszország nyakán ő a kés. Nem mai kés, mert vannak számára sürgősebb prioritások, például Tajvan, de hosszú távon mindenképpen. Gondoljanak a szomszédságra, a lakosságarányokra, Szibéria gazdagságára, védhetőségére (hadtápvonalak), és e gazdagság várható (rentábilis) kiaknázhatóságára (felmelegedés), nem cizellálom. Gondoljanak a török átokra, még ha per pillanat azonos érdekek mentén látszanak is együttműködni.
Az ukrajnai „válság” kulcsa is Kína. Nem látványos kulcsa, de a kínai expanzió se látványos. Meg lehetett szokni, szép lassan, ahogy a budai várnéző janicsárokat is 1541. augusztus 29-én napközben. Az átlagembernek már fel se tűnnek az újabb kínai büfék, ruhaboltok, közértek, hogy hol készül az elektronikai cikkektől a sportfelszerelésekig szinte bármi, hogy a telefonjaikba, laptopjaikba még mi van beépítve azon kívül, amiről tudnak. És így tovább. Pedig mindezek már nem is annyira olcsók. És a „made in China” belül van elrejtve, kívül általában csak a leginkább angol nyelvű márkajelzést látni. Hozzá se kell tennem, ugye, hogy Kína – irányítását tekintve – kommunista ország. Kommunista módra vezetik, ötvözve a mai technikával. Ott még helyi tömegközlekedésre is csak a „jó állampolgárok” jogosultak. Ha nem hisznek nekem, nézzenek utána, az ujgur kísérleti tereptől a mai általános állapotokig. Az államközi kínai kölcsönökkel nem is bonyolítom.
Stille Nacht, heilige Nacht.
Maradjunk Ukrajnánál, az egykori Szovjetunió éléskamrájánál. Nem igaz, hogy „a sztyeppén kívül nincs ott semmi”. Van. Plusz ott a sztyeppe is azért, az a „végtelen” terület, ami a második világháborús német hadsereget is felszívta magába, szövetségeseivel együtt. Moszkva eleste Kijevnél lett elérhetetlen vágyálommá.
Van az ukrajnai konfliktusnak egy sokkal prózaibb oka is azonban: Oroszország állapota, és Putyin elnök személyesen. Én úgy gondolom, ez a döntő. Az orosz gazdaság, ami egy Oroszországnál sokszorosan kisebb nyugati gazdaság színvonalát sem éri el, és gyakorlatilag a természeti adottságok kiszipolyozásából tartja fent magát. Ha ezektől (ezek értékesítésétől) megfosztják – márpedig az alternatív energiahordozókkal pont ez történik –, kihúzzák a lába alól a talajt. Már most rezeg a léc. A lécrezgés pedig belpolitikai lécrezgéssel párosul. Putyin lassan hetven éves, ami a botoxkezelésektől se lesz kevesebb. Ha valamit szeretne még csinálni, amitől „dicsőségesen bevonulhat a történelembe”, most kell csinálnia. (Hitler egyébként ugyanezt mondta magáról, és a német gazdaság – más okból ugyan – ugyanabba végórába jutott 1939 őszén, mint most az orosz.) Most még az orosz hadsereg sincs annyira lemaradva. Nem csúcs, hiába propagálják ők és itthon, akik propagálják, de még nincs nagyon lemaradva. Még van miből fejleszteni és egy szinten tartani. Még alkalmas egy korlátozott konfliktus nem nukleáris eszközökkel való kezelésére is.
De mire kell ez a korlátozott konfliktus, az előbbieken túlmenően? Hiszen azok – a pufferzóna, a gabona, stb. – messze nem sürgetnek!
Pontosan annak, amit az előző bekezdésben leírtam. Ez elsősorban nem külpolitika, ahogy annyian vélik, és ahogy az újságokból kiolvassák, hanem orosz belpolitika. Ukrajna határain kívüli orosz belpolitika. Ugyanaz, ami II. Miklós cárt és Ferenc Józsefet belekényszerítette az első világháborúba. (II. Vilmos német császár minden téren komplett idióta volt, őt nem sorolom ide, másrészt az akkori német gazdaság éppen hiú reményekre buzdította, az akkori Egyesült Államok belépése pedig egyrészt fel se merült, másrészt az amerikai ipari potenciál felméréséhez jó tanácsadók kellettek volna, vagy jó tanácsadókra való hallgatás, plusz ész. Ha ez ügyben képezni kívánják magukat, és még nem olvasták, olvassák el Sebastian Haffner: „A Német Birodalom hét főbűne” című könyvét.)
Ugyanaz a verkli, ami az összes demagóg verklije, Európában legalább Publius Clodius Pulcher (érdemes neki is utána olvasniuk) óta. A nemzeti összefogás, ami felülír minden különbséget. Ismerős? Bizony: ez a fasizmus lényege. Írhatnék magyar példát is, de ilyet Önök is tudnak, így nem írok.
Elvégre most nem Magyarországról beszélgetünk.
A többi – amiben nem vagyok jó jós –, fakultatív. Azok az előzmények. A casus belli-k, pontosabban háborús indokok (nem okok). Azokban nincs nagy válogatási lehetőség. Ha csak a múlt század elejéig tekintünk vissza: irtják véreinket, bombáznak minket, lövik területünket, meg akarnak támadni minket, már meg is támadtak, stb. stb. Mindez pedig szintén nem a világnak szól, hanem a saját lakosságnak. Ha az ukránok nem lőnek, akkor úgy kell tenni, mintha lőnének. Ezért vannak a kitelepítések is. (Meg persze a maszkirovkának ugyanolyan részei, mint a vonulgatás, vagy mint a Calais térségében tervezett szövetséges invázió imitálása volt 1944-ben. Ha én orosz katona volnék, északról támadnék, nem keletről. Onnét, ahonnét Kijev közel van.) Nem kell, hogy bárki elhiggyen bármit a határokon túl, elég, ha csak a saját többség hiszi el. „Hiszen itt vannak a táborok.” Valójában még el se kell hinniük, bőven elég, ha elfordít bennük egy kulcsot. Előhívja a territoriális falkaösztönt, amit az ember előszeretettel hazaszeretetnek nevez. Ebben pedig ellenzék és kormányoldal egyforma. Ha a földönkívüliek megtámadnák a Földet, a szembenálló katonai tömbök is félretennék a nézeteltéréseiket, legalábbis eleinte. Hogy később is-e, az attól függ, hogy mennyire húzódik el az egész, és mire jut. Ezért sincs sok idő.
De hadd emlékeztessem Önöket: most nem a Don a csendes, hanem sokkal inkább az Amur.