Hogy miért érdeke Putyinnak az eszkaláció? Nem számoltam, hányan kérdezték ezt meg tőlem az utóbbi negyvennyolc órán belül, de nem kevesen. Kivételesen válaszolok majd rá, nem oknyomozó újságírói alapossággal, de válaszolok, a magam felületes módján.
Miért vagyok felületes? Mert nem ezek számítanak. Illetve igen, abban, hogy lehetőleg ne essen a fejünkre valamilyen robbanótest, ne vigyék el a gyerekeinket katonának, ne legyen még nagyobb gazdasági gebasz, mint amilyen van (lesz), és hasonlókban. A vegetáció szintjén, hogy megmaradjon a terünk, erőnk és (bár korlátozott) lehetőségeink is megmaradjanak. De ha aktuálisan mindez nem fenyeget, csak innét a relatíve távolból szemléljük a világot, akkor nem kell belemenni a részletekbe. Hogy hogyan valósul meg valami, az önmagában lutri. Azt érdemes megsaccolni, hogy mi valósul meg. Mikor, mi után és mi.
Egy görbét kellene néznünk, nem a görbe különböző pontjai fölé rajzolt illusztrációkat. Ha azokat, akkor is egy impressziót. Egy benyomást.
Mindig ezt kellene néznünk. Nem a puzzle darabkáit, hanem a belőlük kirajzolódó képet. Nem azt, hogy mennyire akkurátusan festették meg, hogyan dolgozták ki a részleteit, jók-e a mélységek, árnyékok, megfelel-e a geometrikus ábrázolás szabályainak, hanem hogy egészében mi a benyomásunk róla. E földön semmi nem tökéletes. Közhely, ahogy Önök is tudják. Azt is tudják, hogy éppen e tökéletlenségek (hibák, bűnök) adják a lét (az élet) lényegét: a mozgást. Nem írok „haladást”, nehogy a mai magyar kormány végtelenül ostoba és primitív kortesszlogenje jusson róla az eszükbe. Panta rhei. Minden folyik, azaz megy, mondta állítólag Hérakleitosz, aki nagy valószínűséggel nem Hérakleitosz volt, sokkal inkább Platón.
A mozgás termeli az időt és a teret: az egész Univerzumot. A mozgás a lényeg.
Tökéletes állam, tökéletes kormányzat éppúgy nem lehetséges, ahogy tökéletes ember sem. Ha lehetséges lenne, nem lenne, mert nem lenne semmilyen elérendő a számára. Valamilyen hiba mindig van. Kicsi, nagy. A nagy hiba erősebb motor, a kis hiba gyengébb motor. A nagyon hibás kormányzat hamarabb megdől, mint a kicsit hibás. És ha van egy cseppnyi érzéke a politikacsinálóknak, akkor nem hibátlanságra törekednek, hanem kicsi hibára. Hogy a kép, ha ránézünk egy országra, emlékeztessen arra, ami soha nem elérhető. Hogy el lehessen mondani róla azt, hogy hibahatáron belül van. Hogy a karika hasonlítson körre, legalább annyira, hogy körnek lehessen nevezni. Ez az igazi reálpolitika, nem az összes visszásság kritikátlan, szemérmetlen, cinikus és haszonleső benyelése.
A mérték.
De mi most nem politikacsinálók vagyunk, csak megpróbáljuk helyre tenni magunkban a dolgokat. Azokat, amiket látunk. Megpróbálunk úgy rájuk nézni, ahogy a Nazca-vonalakra, ha kíváncsiak vagyunk, mit ábrázolnak, megkímélendő magunkat, hogy felesleges dolgokkal töltsük el az időnket.
Teljesen felesleges például az ukrán–orosz csetepatéba belelovalniuk magukat. Időtöltésből lehetséges, kocsmaszinten még elmegy, de ha elképzelnek egy sűrűn megvonalazott papírt, így legfeljebb az első vonal alá húzhatnak még egyet, a maguk mulatságára. Követhetik Putyin kanyargásait, merő szórakozásból is, nekem elég, ha meg tudom saccolni, mi lesz a kimenete. Tágabb értelemben merre halad a világ. És itt is hangsúlyozom, hogy tévedhetek, óriásit is.
Akkor be fogom ismerni, ha meg nem halok addig. Miért halnék meg addig? Mert ezek nem napi történések. Még ilyen ütemben is hetek-hónapok telnek majd el, ameddig valami érdemleges kirajzolódik.
Hogy tehát Putyin miért. Ezer és egy olyan oka lehet (lásd a megvonalkázott papírt), amiről nem tudunk. Amit viszont el lehet képzelni, az egy ingatag (hogy mennyire ingatag, szintén Putyin tudja) gazdaság és egy ingatag társadalom, igen korlátozott mozgástérrel és olyan szerkezettel, amit a világ jelen tendenciái sokáig nem tűrnek el. Sto gyelaty? Körülbelül azt, amit Orbán fog tenni, ha április után még ő lesz a miniszterelnök (ő lesz). Elfogadható indokokat keres, hogy miért mennek úgy a dolgok, ahogy mennek.
Egy korlátozott háború ilyen indok. El lehet mondani, hogy most minden oroszok összefogására van szükség, s ezt minden oroszok többségükben így is fogják érezni. Látják a menekülteket, tanultak a cári birodalomról és a Szovjetunióról, tudják, amit mi is tudhatunk, hogy az „ukrán” körülbelül olyan, mint a „szlovák”, Ukrajna pedig körülbelül azóta és úgy létezik, amióta Szlovákia (kezdetben a Szovjetunió részeként, Szlovákia pedig kezdetben-közben mint Csehszlovákia egyik tagállama). Két formálódó nép két formálódó országban. Hogy az „ősi orosz föld” mennyiben tekinthető ősiesen orosznak, vagy az ősi szlovák föld szlováknak, meddig nyúlunk vissza, és akkor végül is minek tekinthető mi, ne firtassuk, mert semminek. Nincs ilyen a gyakorlatban. Ezek retorikai problémák. Most van, ami van, vele egy status quo is van, és ez a status quo felborulni látszik.
Kimozdulni.
Tehát itt az ellenzéket-kormányoldalt összeforrasztó lehetőség. Itt a beszédtéma. Itt lesznek a szankciók, amelyekre lehet hivatkozni. Például Európa nem vesz orosz gázt. Nem az orosz gazdaság jutott a tönk szélére, hanem tönkre akarnak minket tenni. Lesznek más szankciók is, amiért Putyin úgyis elzárta volna a gázcsapot, mert mása nincs, amit elzárhatna, tehát ez se nem oszt, se nem szoroz. Válság is lesz, szerte a világon, és ebből még valami hasznot is lehet húzni. Még Orbánnak is lehet majd hasznot húzni belőle, kell is, mert nekünk még gázunk sincs, ha azt a keveset leszámoljuk, ami van, és ami kis túlzással egy tisztességes öngyilkossághoz se lenne elég. Háborúra nem futja, nem is igen lenne mivel. A magyar hadi beszerzések nem erről szólnak, hanem valami egészen másról. Nem lepődtek meg, tudom.
A történelem tendenciái nem abba az irányba látszanak tartani, ami kedvez a hősi vagy nemzeti, esetleg nemzeti/hősi pátosznak. Nem a romantika kora következik, már csak azért se, mert az már megvolt. Ha színnel akarnám érzékeltetni a közeljövőt, olyan Izabella-sárga lenne, amely Izabella Klára Eugénia tizenhat-tizenhetedik századi spanyol infánsnőről kapta a nevét, aki megfogadta, addig nem vált inget, ameddig férje, Albert főherceg be nem veszi a flandriai Oostende városát. Nem (ő) vette be, viszont három év után hazaküldték, így akkor az ingváltás is megtörtént, legalábbis feltételezhetően. Nos, a régi ing színe volt az a piszkossárga, ami az Izabella-fakó.
Természetesen az is lehet szép… mondjuk lóban.
Oroszország problémáit hosszú távon nem lehet orvosolni, legalábbis nem így. De az Putyinnak már mindegy. Hősként még bevonulhat hazája történelmébe, nem nagy hősként, de a kicsi hős is hős, ugye. A kis pszichopata is pszichopata, vághatják rá Önök, és persze, de ez már mégsem Rettegett Iván vagy Nagy Péter kora. Nem bubópestis, hanem mondjuk AIDS vagy egyéb belső nyavalya, sokáig jól eldugva. A kis pszichopata is a történelem szolgája egyébként, a történelem viszont nem szolgája senkinek.
A közvetlen (történelmi léptekben közvetlen, vagyis következő) jövő nem Putyiné vagy Orbáné. Az még a mindinkább változó színű ingben operáló Nyugaté. A testületeké, társaságoké. Lassan a politikai pártok is kikopnak, és a politika is kikopik. Kikopnak az országhatárok, és az egész giccsé lett romantikus múlt, hogy a helyét valami semleges, piszkossárga massza vegye át. Vagy valami színtelen-szagtalan, még egyelőre különböző felvilágosodás kori jelszavak kíséretében, hogy később e jelszavak is kikopjanak.
Ami a polgárt illeti, virtuális világok között lehet majd válogatnia. Félig már most is így van, és még úriember voltam, hogy azt írtam, „félig”.
„És utána? Kína?” Szokjanak le azokról a fogalmakról, amelyeket eddig használtak. Ha Kína is, csak úgy, mint a fentebb említett történelem fentebb említett szolgája. Indifferens, hogy ki hajtja végre. A kort nézzék, ne a részleteket. A vége vagy az emberiség vége, vagy valami olyasmi, amiről inkább egy keleti gurut kérdezzenek meg. Vagy egy sci-fi írót. Elég vicces lesz, amikor a gépeknek is lesz lelkük.
Mit is beszélek? Hiszen már van ilyen gép.