„A 48 éves Leroy Cronin, extravagáns és briliáns brit kémikus, a Glasgow-i Egyetem professzora”, írja az Origo, „az élet eredetének megértésén dolgozik.”
„Cronin azzal a provokatív állítással indít, hogy nem az a fő kérdés, mi történt a Földön 4 milliárd éve az élet keletkezésekor, hanem inkább arra érdemes koncentrálni, hogy az univerzum tele van bolygókkal, amelyek otthont adhatnak az életnek, és meg kell nézni, hogyan lehet ezeken az élet jeleit azonosítani. Ehhez persze nem ártana először definiálnunk az életet…”
Valóban nem ártana. Semmit nem ártana definiálnunk, csak legyünk tisztában azzal, hogy mit kapunk a végén. Hát nem azt, amit definiáltunk, hanem egy… definíciót. „Nahát!”, gúnyolódhat a kedves Olvasó. „Soha nem gondoltam volna.” Pedig tényleg nem gondolta volna. Innentől ugyanis ha valami többé-kevésbé megfelel a… definíciónak, akkor azt fogja mondani, hogy „jé, ez is az”. Például, hogy maradjunk a briliáns britnél, vagy a kevésbé briliáns interpretálónál, „ez is él”. De nem ő (az) lesz ilyen vagy olyan, hanem én nevezem annak, saját önkényes szempontjaim szerint.
A lényeg – bárminek a lényege – tudományosan (egzakt módon) se le nem írható, se meg nem ragadható. Ezért tudomány a tudomány, de itt már átlógunk Karl Popperbe és a tudományfilozófiába (nem filozófiatudományba, mert a filozófia csak akkor tudomány, ha róla mondanak valamit), valamint abba, amit ezzel az egésszel mondani akarunk.
Előtte azonban folytassuk a félbehagyott idézetet: „…de a kémikus úgy véli, könnyebb azzal a kérdéssel kezdeni, hogyan tudnánk kimutatni azt. Cronin szerint ehhez az evolúcióra kell összpontosítanunk, mivel az hozta létre az életet is, így ha belebotlunk a Marson egy érdekes objektumba vagy molekulába, azt kell megválaszolnunk, hogy evolúcióval jött-e létre.”
Te jószagú Úristen. Az evolúcióra. Összpontosítani. És akkor meglesz. Mi is az evolúció? Kigöngyölődés. Ez. Valaminek, ami eleve benne van abban, ami evolvál, a kigöngyölődése. Az ókorban a könyvtekercsek kigöngyölítését illették ezzel a latin eredetű szóval. Tehát nem valami titokzatos többlet, ami egyszer csak lesz, hanem valami (bármi), ami kezdettől benne volt, mint lehetőség.
A madárfióka is tud repülni, csak még nem próbálta.
Másrészt az evolúció nem egy individuum. Nem egy mágus, egyáltalán: nem valaki vagy valami, hanem egy folyamat. Egy jelenség. Nem „csinál” semmit, önállóan nincs is, csak úgy, hogy erről vagy arról megállapítható. Mint a természet törvényei. A természeti törvények leírnak, nem kényszerítenek semmit semmire.
Amikor egy fizikus azt mondja, hogy „erre és erre ez és ez az erő hat”, akkor konstatál valamit, saját definíciói szerint. Az egészet így nevezi. „És az erő?” Az, amit erőnek hívunk, nem csinál semmit. Még lenni is csak azért van, mert mi így nevezzük. Fikció, ha még ismerős Önöknek a Malomból ez a kedves kifejezés.
A kőben is benne van az elporladás, a kőporban a löszfal- és sivatagképzés, a Napnak is van „életciklusa”, így is hívják, a tárgyaknak is van „élettartamuk”, satöbbi, satöbbi.
Ezért kell a filozófia. Ezért is. Kevésbé fellengzősen: ezért kell elgondolkodni néha, hogy mit értünk mi alatt. Seperc alatt rá fogunk jönni, hogy egy saját magunk építette álomvilágban élünk, saját magunk által elfogadott szabályok között, és az egész egy olyan játékként fogható csak fel, ami E szabályok szerint zajlik. Még a tétet is mi tűzzük ki. Nem a „természet”, nem az „evolúció”, nem az „élet”, hanem mi magunk.
És innentől mindössze az az aprócska kérdés vetődik fel, hogy mit kezdjünk ezzel az egésszel. A többi értelemszintfüggő hablaty, rizsa. Mákony és maszlag.