Na látják, most nem fogadnék egy fél Lindt-csokiba sem, hogy mi lesz az április harmadikai választások eredménye. Rövid távokon különben sem vagyok jó jós. Az valahogy nem az én terepem.
És akkor?
És akkor maradnak a megérzések, de most azok is ambivalensek. MZP egy… mondjam? Egy narcisztikus f.sz, hogy ne a saját tollaimmal ékeskedjek. Iskolapéldája, hogy hogyan nem szabad kommunikálni. Egy pávakakas. Igen, ez a legjobb szó rá: egy pávakakas.
Persze a többiek se jobbak. Vona jobb volna, tulajdonképpen az egyetlen jó, de sajnos. Sajnos, annak vége. Ő majd másban csilloghat, úgy a múltja még akár érdekes is lehet, elvégre Curzio Malaparte, Ezra Pound vagy Mircea Eliade múltja se volt kutya. Azazhogy, vagyis, de őket mint írókat tartjuk számon.
Úgy már más.
No de MZP nem író. Ami őt illeti, ez idő szerint én is azt gondolom, amit Lendvai Ildikó írt nekem pár hónapja, hogy szívesen lennék az ellenzéke. A mostani bénázás különben édeskeveset számít. Az olyankor számítana, ha a retorika lenne az adu-ász. De most kivételesen nem a retorika az adu-ász, hanem a történelem. Ami persze mindig folyik, csak most kicsit belehúzott.
És pont ezért nem kockáztatnám a csokimat. Úriember biztosra nem fogad, és én nem vagyok úriember, tehát ha nem fogadhatok biztosra, nem fogadok.
Most nem az asszisztensek operálnak, hanem maga a Professzor.
Hogy ezek a diktatórikus rendszerek előbb-utóbb megbuknak, nem kérdés. Hogy az a „nemzeti konzervatív” giccsretorika, ami egyáltalán nem nemzeti, végképp nem konzervatív, annál inkább giccs, és az alapja ugyanaz a világ, mint ami ellen ágál, megbukik, nem kérdés. Hogy mikor, tulajdonképpen mindegy. Én a megingást jósoltam tavaly-idénre, tartom is, még akkor is, ha a Fidesz kétharmaddal győz. Azért tartom, mert ezt az egész Patyomkin-falut, amit ebből az országból csinált, alapjaiban rendíti meg a történelem. Nem csak Orbánét, hanem Putyinét is, és Kínára is rákerül a sor előbb vagy utóbb. Nem az országra, hanem a rendszerre.
És ez az, amit nem látunk. A mélyben keletkező repedéseket. Azokat csak sejtjük. Úgy is írhatnám, hogy tudjuk, de akkor nagyképűnek tartanának és joggal.
Azt nehéz látni, hogy ezek a repedések mikor érnek ide. Nem a háború, a háború is csak következmény. Egy kétségbeesett kísérlet a megfordításra. Az ideges harcos kétségbeesett elmozdulása. Minden küzdősportoló pontosan tudja. Mijamoto Muszasi, a leghíresebb japán kardművész általános taktikája volt az ellenfél kibillentése a nyugalmából. Hogy az ellenfél mozduljon először.
Ez történt most Ukrajnában.
S hogy ennek milyen hatása lesz itthon? Lesz egyáltalán hatása? Lesz. De hogy milyen, arra kivételesen se az ellenzéknek, se a kormánynak nincs befolyása. Mint mondtam, most a Professzor operál. A Békemenettel is csak csínján. Ha belemegyünk a részletekbe, nem egészen az jön ki belőle, mint amit bele akarnak gyömöszölni. A számháborúból se az jön ki. A közvéleménykutatások most bizonytalanabbak, mint valaha. Egy fél nap alatt meg tud változni minden.
Kérdés, hogy mi lesz az alatt a fél nap alatt? Nem. Nem ez a kérdés. Reped tovább az alap. Az a kérdés, hogy mikor ér ide. Talán éppen akkor. S onnantól
már más lesz. Nagyon más. De hogy mi, az
meglepetés.