Ha úgy vesszük, tulajdonképpen nincsen nekem semmi bajom, végső soron elértem, amire törekedtem, bár minden ilyen könnyen sikerülne. Ha azonban másként vesszük, eléggé különös a helyzet, még ha nem is mondanám reménytelennek – de nagyon magyar. Magyarabb a turulnál, magyarabb erdőnyi kopjafánál.
Szóval, megy az ember pár nap szabadságra így, háború közepén, azért most, mert most lehetséges, azért pár napra, mert több nem jut, kell jönni vissza, írni a dicsőséges gaztetteket, amikből manapság tizenkettő plusz áfa egy fél tucat. Vonattal megy az ember, jó hat órás az út, előtte felszerelkezik, nem csak elemózsiával, de telefonnal, laptoppal is, mert ennyi időt csak el kell ütni valamivel.
Most épp írással – de míg idejutottam!
Vagy nyolc évig dolgoztam külső munkatársként az Indóháznak, azt hittem, engem magyar vasút már nem képes meglepni semmivel. Dehogynem képes.
A szerelvény tiszta, kulturált, zsúfoltságnak nyoma sincs, üres minden második kupé. Nekem is üresbe szól a helyjegyem, kényelmesnek ígérkezik az út, ki is csomagolom a tábori híradós készletet, telefon, azon osztott mobilnet, laptop, dolgoztam én már ezzel a készlettel Dániából is. A mobilnetet azért kell osztani, mert a MÁV wifi-szolgáltatása inkább csak a jó szándék szintjén mozog, mikor van, mikor nincs, a saját mobilnet majd az Alföldön fog elromlani, ahol hosszú szakaszokon át nincs térerő. Tudom, tapasztaltam. Elképzelek egy felmérő közvélemény-kutatást leszállás után:
– Kedves utasunk, hogyan minősítené a MÁV wifi-szolgáltatását?
– Mesés!
– Tényleg?
– Hogyne! Hol volt, hol nem volt…
Szóval, veterán vagyok én, de ilyennel, mint ma, még kevésszer találkoztam. Illetve az elejével sokszor, ugyanis mikor bedugja az ember a töltőket, látja ám: nincs áram. Akkor sincs, mikor megy a szerelvény.
Jön a jegyvizsgáló hölgy, nagyon kedves, rákérdek, hogy lesz áram?
– Tudja, egyes szakaszokon lesz, másokon nem lesz… üljön át egy másik kocsiba, ahol van.
– Van olyan kocsi?
– Kell legyen.
Fél óra múlva elszánja magát az ember a költözésre. Hát: ahány kocsi, annyiféle, azt meg kell hagyni, mindegyik tiszta, egyik sem zsúfolt, csakhogy… ahonnét indultunk, abban például van konnektor, de nincs benne áram.
A következőben van áram, mert van világítás: ott konnektor nincs. De egy sem, olyan régi, hogy a hetvenes éveket idézi. Tiszta – de nem ide vágyunk.
A másodikban se áram, se konnektor, csak spártai ötvenes évek.
A harmadikban konnektor, USB-csatlakozó, áram, világítás – minden. Ugyanúgy másodosztályú, mint a többi. Gyorsan fel is hagytam a további nomadizálással, letelepedtem és előkaptam a reggelit, mert ilyenkor illik a magnum áldomás, ha kumisz helyett narancslével, nyereg alatt puhított hot doggal is. Honfoglalás megvolt, Püspökladányig semmi nem mozdít szerzett birtokomból, Ladányban is csak a pipázás kényszere.
De azért ez a történet nagyon magyar. Nálunk ahol áram van, konnektor nincs, ahol konnektor van, áram nincs, ahol mindkettő van, azt gyorsan lefoglalja az ember – pedig hát az lenne a természetes, hogy mindenhol legyen minden.
Konnektor is, energia is, még ember is.
Csak az már nem nálunk lenne.