Malmozom, drága Nagyérdemű. Most nekem nincs Zóna, meg egyéb röfögés felesleges dolgokról, ezeket bárhonnan megkapják, jó kedvvel, bőséggel. Illetve jó kedv nélkül is, mert ez a régi magyarban (és például a Himnuszban) egyszerűen azt jelentette, hogy „kegyelemmel”.
A bőség viszont marad, mármint ami a napi híreknek nevezett manipulációkat illeti. Nem tartalom szerint érdemes válogatni, mert az gyakorlatilag annyiféle, ahányféle szemnek szánják, hanem élvezkedés szerint, erre például az én kiváló Szele Tamás barátom tökéletesen megfelel, szorgos, lelkiismeretes, nem központi ukázokból dolgozik, és még a külföldi sajtót is el tudja olvasni előtte, Pekingtől Moszkváig. Vagy Konok, vagy Szily, vagy… vannak páran.
Bayert azért sajnálom, hogy lepaktált az ördöggel. Nagy veszteség a szakmának.
Meg nincs is nagyon mit rágcsálnom. Kezdjem kivesézni Kövér érdekes „megválasztását” ellenzéki statisztálással, az összes egyre nyilvánvalóbb kollaborációt, a parlamentnek nevezett gyülekezet összes erőlködését, hogy legalább a látszata meglegyen a parlamentiségnek, aztán lehet menni a kasszához, illetve nem kell azt se, mert utalják. Beszéljem ki az egész felesleges vircsaftot, ami nem is vircsaft, csak pacsálás egy lavórban? Írjam le, amit ezerszer leírtam, hogy az Orbán-kormány nem ezektől a szerencsétlenektől fog megbukni, vagy meginogni, bár ők azonnal ott lesznek a sűrűjében, ha lesz majd sűrűje? Írjam le azt is újra, hogy nem a vezetés módja a természetellenes, hanem a kiválasztás, de ez nem egy autokratikus rendszer hibája, hanem azé a rendszeré, ami ezt az autokráciát lehetővé tette? Hogy maga az autokrácia egyáltalán nem ördögtől való, ha…. de még egy Orbánhoz hasonló, okos parvenüvel is eredményesebb, mint egy nyugati „demokrácia”, legalábbis addig, ameddig igazán nagy baj nincs? „És utána?” – kérdezhetik Önök. „Mi lesz utána?” Utána nem tudom, hogy mi lesz. Szerencse kérdése, ami, ahogy a „beás cigány himnuszból” tudjuk, jön is, megy is. Az erdő pedig zöld, a heggyel együtt, ahogy a címben és a „himnusz” megelőző sorában áll. Ami viszont, legalábbis eddig így volt, Nyugaton már nem annyira szerencse kérdése. Ott ilyenkor megjelenik egy Roosevelt, egy de Gaulle, egy Churchill, hogy mihelyt vége a kalamajkának, leváltsák őket, vagy megbukjanak, ha addig meg nem haltak. Azokat már a válság termeli ki, nem a nyugalom. Érdekes módon ugyanaz a megengedő tesze-toszaság, ami a békebeli diktátorokat, csak itt… itt már nem elég akarnoknak lenni.
Írjam le, amiről mindenki hajlamos elfelejtkezni az Odesszára, erre a szép zsidóvárosra, hajdani pogromok elszenvedőjére kilőtt rakéták füstjében, az egész Ukrajnára kilőtt rakéták füstjében, hogy ez a háború nem országok háborúja, pontosabban ez sem, hanem rendszerek háborúja, dettó ugyanaz, mint az „arab tavasz” volt, csak most Európában, vagy előtte a „hidegháború” vége, Irak, Szíria egyelőre nem sikerült, de ami késik, nem múlik, Belarusz, a ’81-es Mennyei Békétlenség kezdeménye, és az sincs elfelejtve, csak elnapolva? Nem kizárólag üzleti szempontok dominálnak, mert az üzletek csak következmények, hanem mindenekelőtt (állam)szervezési szempontok, mindezek pedig a korszak politikai lecsapódásai, ha úgy tetszik, az ember pólusváltásáé. Hogy ez jó, vagy rossz, nem lehet így eldönteni, mert a „jó” és a „rossz” nem makro- hanem mikrokozmikus (egzisztenciális) szinten dől el, abból pedig, ha csak az emberiséget nézzük, cirka nyolcmilliárdnál tartunk.
Olyan, amilyen. Tekintsék házifeladatnak. Én is annak tekintem: ezért nem rágom a kollektív féceszt, csak a magamét, elolvassa majd, aki elolvassa, hasznosítja, aki hasznosítja.
De legalábbis átfuttatja a szervezetén, és ez is valami, mármint neki.