„Nincs életünk, csak élet. Az illúzió pontosan ebben rejlik. Nincs én, csak úgy tűnik mintha lenne egy elkülönült entitás a testben. Aztán ez az elképzelt valaki mindent birtokol. Életem, feleségem, hazám, kutyám stb. Aztán célokat tűz ki magának és küzd, hogy elérje. Nincs cél. Pontosan ez a tökéletes korlátlan szabadság. Ez van. Ha lenne cél, az azt jelentené, hogy valahová el kell jutni mert ez nem jó, vagy teljes. Csak azért tűnik beteljesületlennek mert az elkülönült nem létező egyén illuzórikus nézőpontjából van szemlélve. Amikor ez a látás megszűnik, látszódik a teljesen céltalan szabadság, de ezt már nem valaki látja. Ez a misztérium maga. Felfoghatatlan és elérhetetlen az én számára.”
Ez először tetszett. Egy B. N. nevű úr írta hozzászólásban. A poszt egy kérdés volt, ami az én szememben a helytelen kérdésfeltevés unos-untig rágott iskolapéldája: „Mi az élet értelme?” Én a következőt írtam alá:
„Az élet egy állapot. Az állapotoknak nincs céljuk. Célja csak tudatos cselekvésnek lehet. Ha ez a cél a boldogság, akkor az az állati léthez konvergál. A boldogság emberi nívón legfeljebb következmény.”
A hozzászóló úrról akkor még nem jutott el az agyamig, hogy minden valószínűség szerint a Krisna-tudat nevű álhindu tanrendszer követője. De ez voltaképpen mindegy is: a hatos villamoson is lehet okosakat mondani, az említett szektát pedig nem tisztem vesézgetni. Egyszer voltam a völgyükben, meghallgattam a turistáknak szóló maszlagot, ez így elég is volt. László Andrást is meghallgattam anno róluk, az a másik véglet. Így vagy úgy, könnyebben el tudom képzelni, hogy ugyanolyan tudatkárosító, mint amikor például valaki affinitás, érzék és képzettség nélkül végez reinkarnációs „utaztatásokat” – minden felszínes él nélkül ez az, ami nálam e pillanatban kimeríti a fekete mágia fogalmát. Nem azét a fekete mágiáét, amit kedves „szkeptikus”, materialista barátaim annak gondolnak, hanem az echte fekete mágiáét, ha nem is feltétlenül szándékosságból.
Ha meghaltam, édes teljesen mindegy nekem, hogy lelőttek vagy figyelmetlenségből elgázoltak.
Előbbiekből még nem derült ki – noha kiderülhetett volna –, hogy a válaszok többsége a boldogságot jelölte meg az élet céljának. József Attilától az Eszméletet sem akartam idézni, de mivel – ez is az én véleményem, mint minden, amit leírok, csak ezt nem írom le mindig – József Attila annyira messze e fölött a szint fölött teljesít, ráadásul építően, hogy mégis idézem, ha csak egyetlen versszak erejéig is:
„Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.”
A célzóvíz, drága spirituális kollégák. Az e boldogság elsőszámű kelléke. És aztán az értelem is megjön, és aztán az is pontosan az, ami e cél irányába hat. Maga az ivás, doszt és toszt, átvive és nem átvive.
A célzóvizek értelme az, hogy megisszák őket.
Ez eddig még ennyi teret sem érdemelt volna, amennyit most neki szenteltünk. Nézzük helyette a vélhetően krisnahívő úr opusát. Nem első olvasatra, hanem másodikra. Szépen, mondatról mondatra.
Hát sajnos, van életünk. Piros alma is van, nem csak piros „úgy önmagában”, alma nélkül. Hogy aztán ez illúzió-e? Az, vagy nem az: mi dönti el? Az átélés. Az átélés, kedves sorstársaim e földi varázslatban. Az almának édes mindegy, hogy piros vagy sárga vagy zöld. Hogy van vagy nincs, kevésbé lehet mindegy neki, de nem vagyunk almák, így maradjunk saját portánk udvarán. Ez a „nincs, csak úgy tűnik” az egyik kedvencem. Akkor úgy van, hogy úgy tűnik. Hétfejű sárkány is van, ha életszerűen lerajzolom, akkor életszerűnek fog tűnni, és ha kiderül, hogy mégse mászik le a papírról, akkor meg lehet rántani a vállat, és azt lehet mondani, hogy hát kérem, a papíron van. Egy régi barátnőmnek mondta egyszer valaki: „nem vagy szerelmes, csak úgy érzed”. Hát mi a búbánatos mennykő a szerelem, ha nem egy érzés?
Szóval, édes úr, ha egy viszonynak (ez az „én”) vannak alanyai, akkor az a viszony van, mint viszony. Nem mint „egy elkülönült entitás a testben”, az már az Ötödik Sally, ott ráadásul nem is egy elkülönült entitás volt, hanem öt, Hitchcock még beérte kettővel a Psycho-ban, más kérdés, hogy nem a testben, hanem a testtel együtt. Az „én”-t valamivel azonosítják. Ráhúzzák valamire. Akár több valamire, majd ez a (több) valami különül el, gondolatban. gondolatban.
Na és? A birtoklásra nem térek ki, mert ez már definíció kérdése, és igen könnyen erre is rá lehet húzni az „illúzió” csodakendőjét, Májá (Maya) fátyla persze indusabbul hangzana, legyen tehát az, meg jog kérdése is, és hipp, és hopp, már ott is vagyunk a fikcióknál, nem győzöm eleget szajkózni a Malomban. De a fikciók valamire valók, és mert valamire valók, azaz valamire használják őket, már feldereng… a cél. A cél, mint fogalom. Nem mint felesleges fogalom, az abszolút szabadság gátja, hanem mint nagyon is gyakorlatias fogalom, már ha a valamiképpen mégiscsak létező élettel (az egot kapcsoljuk ki az egyszerűség kedvéért) hozzuk összefüggésbe. De a paradoxonok világába is eljutottunk. A cél ugyanis voltaképpen mellékes, bármi lehet, csak az a funkciója, hogy legyen. A fontos a megvalósítás hossza. Hogy a cél elérése közben elégséges idő telik-e el, hogy felismerjük a lét lényegét. Nem „csak úgy”, hanem valóban. Hogy átéljük. Vegyük el ebből az „éljük”-et, ami – akár a cél, van, és másnak, mint létezőnek nem is szabad tekinteni, tudniillik ő a motor –, vegyük csak el, és akkor marad az…
… „át”. Viszont hogy maradjon, ahhoz bizony élni kell.
… „de ezt már nem valaki látja.” Hát ki látja, ha nem valaki? És hogy mit? Hogy mit lát, vagy nem lát, az, aki nem „aki”? Az abszolút, céltalan és korlátlan szabadságot? Azt a szabadságot, amiben – mert abszolút és korlátlan – akár korlátokat is felállíthatok, célokat, fikciókat, mert ha mindezeket nem állítanám fel, és nem akarnám agyoncsapni a „felfoghatatlan és érthetetlen misztérium” ilyenkor mindig kéznél lévő szívlapátjával, szóval, ha mindezeket nem állítanám fel, rövid úton úgy járnék, mint Daniel Keyes főhősnője, és még jó, ha csak úgy járnék.
Akar a hóhér abszolút, korlátlan és céltalan szabadságot. Drága Krisna Úr, akar a hóhér.