Nos, kérem. Most egy három napos pauza következik. Vagy inkább csak kétnapos, péntek-szombat. Vasárnap már leszek, igazából talán szombaton is, de erre nem vennék mérget. Sajnos viszont, ha vagyok, se lesz benne sok köszönet. Nekem most a Malmot kell(ene) befelé fejeznem, ami messze nem egy egyszerű történet.
A világban különben is csak ugyanaz ismétlődik. Már a Kohelet (Prédikátor) megmondta.
Néha beállok tovább ragozni, ezért és azért, mert lusta vagyok, mert nem állom meg, mert legyen valami a Zónában is, mert szőrfelállós időszakomat élem, de nem ez a pálya. Vagyis ez csak kispálya. Nagyon kicsi.
De van még valami, az előbbieknél is nyomósabb érv, hogy idézetekkel szúrjam ki az Önök szemét, bár igyekszem jó idézeteket összehozni. Nem könnyű, és arra se vennék mérget, hogy mindig az mondta, aki alá van írva, de elvégre mindegy, ha jó. A nyomósabb érv az, hogy bármi máson kezdek gondolkodni, elvisz máshová.
Így, ahogy mondom. Oda, ahol most semmi dolgom nincs.
Kizökkenek egy világból, ami már sokkal inkább meditációs, mint gondolkodós, de még világ, vagy valami olyasmi, álmokkal, érzésekkel, reflexiókkal, mélyből és múltból előkúszó meglepetésvendégekkel, nem Dzsudzsák Balázzsal, ne féljenek, és nem is vendégek igazából, csak régi lakók, akik olyannyira régiek, hogy az ember már észre sem veszi őket. Hacsak Annuska ki nem önti az olajat.
Ráadásul a Malom nem az én műfajom. Nem csak azért, mert hosszú: fejezetenként ez is felfogható többnyire egy-egy esszének, csak ameddig az a fejezet létrejön, és ahogy létrejön, az nem esik nagyon jól. Én a gyors, tudattalan kavarásokat szeretem, abban a közegben, amit leginkább akkor ér el az ember, amikor kevés az ideje. Ez a csillagközi ugrás, illetve gondolatközi, amikor nem győzöm begépelni, pedig úgy előbb tudtam, mint kézzel, és nem vagyok nagyon lassú. Ez az intelligenciatesztek időfogytos utolsó, nehezebb fele. Ilyenkor gondolja azt a delikvens, hogy „csak úgy odavetem”. És van, aki „csak úgy odaveti”. De aki nem veti csak úgy oda, az általában eltalálja a jó választ, valamivel, amire az egész rendszer akkor is épül, ha ezeket egy pszichológus hevesen tagadná.
Ez már a gondolatokon túli pálya. Amiben csak bízni kellene, hogy akkor is összeáll, ha tudatosan át se látom. Ha nem is emlékszem rá, mit írtam régebben. Ez az a pálya, amin nem rációval haladnak. Amin, amennyiben a tudatommal azonosítom magam, nem én vagyok a kapitány. Még csak matróz sem. Inkább valami gépféle.
Valamiféle reflektort mozgatok. Akár én magam is lehetek a reflektor. Megvilágítva egy-egy részletet, amit addig nem világítottam meg. Ez pedig a visszatérés a rációhoz. Innentől már szenvedés. Innentől már Malom. A tőlem telhető legnagyobb pontossággal, ellenőrzések ellenőrzéseivel, olyan területekre kalandozással, amelyeken az alapfogalmakat is meg kell értenem. Néha azt gondolom, megoldottam, és amikor az a bizonyos rávilágítás megtörténik, legtöbbször az jön ki, hogy nemhogy nem oldottam meg, de éppen az ellenkezője tűnik helyesnek, mint amit sejtettem. És néha mintha minden ellentmondana annak a koncepciónak, ami már az én utólagos koncepcióm saját írásom mibenlétéről, majd valami megment, de úgy, hogy minden maradhat, csak a pozíciók cserélődnek meg, s így teljesen más kép keletkezik. És néha nem találok kifejezéseket. Ilyen volt (van) a „szándék” kontra „akarat”. Felületesen most is úgy látom, hogy a szándék a gyenge akarat, és mindkettő valamiféle tárgyban végződik, de azt is látom, hogy az igazi akarat (innentől definitívvé válik a kérdés) nem végződik semmiben, míg a szándék igen, és… nem tudom helyettesíteni egy másik szóval egyiket sem.
És a fiktív Istenről, aki kizárólag valóságos Istenként Isten, még nem beszéltünk. Arról sem beszéltünk, hogy ha felvetjük, az egész életünk olyanná válik, mintha egy szeszély lökdösné ide vagy oda, dobna elé jót és rosszat, miközben egyáltalán nem találkozunk azzal a homogén jóakaróval, akiről az idevágó mesék szólnak. Egy szeszélyes, hol jó, hol rosszakaróval viszont nap mint nap. Nem egy ördöggel és egy istennel, hanem egyetlen Istennel, és az ő érthetetlenségeivel. A többit pedig hagyjuk az egyszeri bócherra, aki a rabbihoz hasonlóan mindent meg tud magyarázni, bár nem érti.
És nagyon nehezen tudjuk megkerülni a következő kérdést, hogy tudniillik szükségünk van egyáltalán erre a fikcióra?
Szükségünk van egy olyan fikcióra, ami megtestesíti mindazt, ami csak példa? Pont azt a játékot, amibe nem szabad belecsavarodni, mert a tanulság a lényeg, és e tanulság mindhárom kifutásnál ugyanaz. Ha nyerünk, ha vesztünk, ha döntetlennel végzünk. A csapda a revans. Ami egyébként általános csapda, politikától a magánéletig. Talán ez az élet egyetlen csapdája.
Kezdek laposodni, szeretett Hölgyeim és Uraim. Elment a Nap, ahogy mindig szokott, mondaná szegény néhai Balázs Fecó. Nemsokára éjfél. Régebben nekem ez körülbelül este nyolcat jelentett.
Ma már ez se jelent semmit, ha annyit nem, hogy befejezem, mert többhöz most nincs agyam. A szenvedélyről nem is szólva. Arra egyébként nincs is túl sok szükségem.
Isten áldja Kendteket.