Ha már Szele kollégával szóba került. „Azért még mindig kellemesebb a kapitalizmust kedvelni, mint bármelyik totális rendszert”, írta nekem pár perce, egy közös (volt) bankár barátunk kapcsán.
Hát ha ez ilyen egyszerű lenne.
Közös (volt) bankár barátunk (ez az én véleményem, mégpedig elég régen, úgy egy tucat esztendeje, tehát sanszos, hogy még marad egy ideig) maga a megtestesült idealista liberális. Nem inkább idealista tőkés? Azaz kapitalista, mert bár a két szó ugyanazt jelenti, de az ő esetében félreértésekre adhatnak okot: ha valaki nem rendelkezik semmiféle tőkével, az pont ő. Nem. Nem idealista tőkés. Az valami olyan lenne, mint a deista materialista. Előszörre Jókaitól merítve szegény gazdagot akartam írni, vagy gazdag szegényt, de ezek kis definiálási csavarral simán egy platformon tarthatók, valahogy úgy, mint a kis nagy ember. Az idealista és a kapitalista viszont nem.
Ahhoz már kell némi tudathasadás. Vagy a szakma szeretete. A profit nosztalgiája. Totalitárius változatban Putyin nosztalgiája a Lubjanka pincéi iránt. A kazamata zamata, hogy ismét egy emblematikus magyar new wave dalhoz (Európa Kiadó) forduljunk.
A fából vaskarika. Egy kapitalista rendszer is lehet totalitárius (gondoljunk csak a náci Németországra, a fasiszta Olaszországra, vagy a mai Oroszországra). Az egyik szó a társadalmi berendezkedésről szól, a másik a gazdaságiról. Totalitárius kapitalizmus azért nincs, mert az a megvalósult tervgazdálkodásos szocializmus volna. Divatos orbáni halandzsával élve a „munkaalapú társadalom”, amely azért halandzsa, mint a többi, amit a vezér szelíd totalitáriusba hajló rendszere kommunikál, mert ilyen valójában nincs. Attól kezdve nincs, hogy megjelenik a felesleg.
A totalitárius kapitalizmus, azaz a megerőszakolt és kézivezérelt gazdaság azért szocialista tervgazdákodás, mert bár kézivezérlésű, de nem egy fekete lyukban lebeg magányosan, ahol nincs szüksége semmi egyébre, mint amit maga megtermel, innentől pedig előáll a tőke szükségessége, s véle a kapitalizmus réme is felsejlik. A szocialista rész az, hogy ezt a tőkét az állam birtokolja, a kapitalista, hogy enélkül elmehet a sóhivatalba.
Egy cro-magnoni kollégának persze csak igen korlátozottan kellett efféle kihívásokkal szembenéznie, de horribile dictu… még ő se kivétel.
Az egymást követő emberi társadalmak elnevezései olyanok, amilyenek. Én most nem fogok utánanézni, ki találta ki őket, mindenesetre az én szocialista kori történelemkönyveimhez képest nem látok ebben semmiféle változást. Keletet hagyjuk, mondja az európai ember, az ázsiai termelési módot, az európai fejjel valami olyasmi lehet, mint a tibeti egér: a jámbor, Tibetet megjárt utazó minden elé, amit ott meglátott, hozzáragasztotta a „tibeti” jelzőt, és ezzel el volt intézve. Európában bármely kínai a legteljesebb nyugalommal kiadhatja magát vietnaminak, laoszinak, koreainak, jól is jött ez a koronavírus-hisztéria napjaiban, csak egy kis átfestés, és a kínai kifőzdéből máris vietnámi lett. Szóval Keletet hagyjuk.
Ami viszont a Nyugatot illeti, volt ugye az „ősközösség”, aztán a rabszolgatartó társadalom, a feudalizmus, a kapitalizmus, kis átmeneti szocializmus, és most ismét kapitalizmus. A rabszolgatartónak nevezett társadalom ugyan tartott rabszolgákat, de a gazdaság nem (kizárólag) ezek munkáján alapult (kivéve később a kapitalistának elkönyvelt amerikai Délen), a rabszolgatartás tehát sokkal inkább társadalmi jelleg volt (de annak sem fő jellemzője, elég, ha az ókori görögökre gondolnak, a demokrácia kontra királyságra, lásd Spártát, amely egyébként Lakedaimón volt Spárta vezető polisszal, és csak kvázi-királyság, ráadásul két „királlyal”, amint olykor a „demokrácia” élén is ott állt egy titulusok nélküli férfiú, például Periklész), mint gazdasági. Feudalizmus tulajdonképpen csak a középkori Franciaországban létezett klasszikus formában (Magyarországon a familiáris rendszer helyettesítette), de ez sem a termelés alapját jelentette, amire az egész beosztás ki van hegyezve, hanem a hűbéri társadalmi viszonyok alapját.
Bármi más is lehetett volna. XIV. Lajos, a francia Napkirály pontosan tudta ezt a bizalmi emberei kiválasztásánál. Nem merülünk most bele, ha akarnak, utánanézhetnek, a király zakóadományozási gyakorlatával együtt. (Egy japán daimjó, földesúr katanát – hosszúkardot – adott volna, és ahhoz se járt föld.)
Mindezekkel ellentétben a „kapitalizmus” már pénzügyi-gazdasági besorolás. A fentebb említett amerikai Délen a rabszolgatartás gazdasági jellemző volt, egy kapitalista környezetben. A szocializmus, amit tévesen kommunizmusnak is szoktak ócsárolni (mert ilyen szándékkal teszik), „társadalmiság”, noha vannak – erősen ambivalens – gazdasági vonatkozásai, viszont mégis elsősorban társadalmi berendezkedés. Mondani bármit lehet erről is, de mégis mindenekelőtt egy ideológia. Már az, hogy miből eredeztetünk (bármit), ideológia. Annak az indítéka pedig pláne ideológia. Ezen nincs mit csűrni-csavarni.
Lehet, de minek.
És akkor visszajött nekünk a kapitalizmus. Vissza? Nem, kedves Olvasó. Mindig is itt volt, mint láttuk, az ideológiával kevert tévút ellenére. A „szocializmussal”, sőt „kommunizmussal” ellentétben ezt nem elképzelték, hanem lett. Nem ült össze néhány okos idealista, hogy mi volna az emberiség üdve, hanem egyszer csak megjelent, mint a gazdálkodás következő stációja. Ez nem szeretet kérdése, ahogy a világmegváltó elképzelések. Ez rendszerfejlődés kérdése. És ha ez a rendszer a bukásba vezet, mert természetesen oda vezet, akkor pragmatikus ésszel azt is tudomásul kell venni. Variálni csak a rendszeren belül lehet, a többi fantáziálás. Utópiatermelés, bár ezzel megint átcsúsztunk társadalmi vonalra. Keverés.
Igaz, a mai ember is szeret kevergetni. Hátha tompít. Létezik olyan is. Az persze egy egészen más kevert, és kocsmában célszerű elfogyasztani.
Ott még a hálás közönségre is van esély.