A hétvégi huzakodás kapcsán egy barátommal – meg is sértődött rajta –, aki önmagát politikailag középre pozícionálja, vagy inkább a közép fölé (akad ilyen ismerősöm jó pár), ismét feltettem magamnak a kérdést: mi a különbség az én gondolkodásom és a többség gondolkodása között?
Valójában mindenki más és köztem? Még mielőtt nagyképűségnek vennék: ugyanezt a kérdést bárki felteheti magának.
Hiszen ha létezne két teljesen egyforma ember, az ugyanaz az ember volna.
Persze azt a kérdést is feltehettem volna, hogy miért sértődött meg? Azért nem tettem fel, mert ez nem az én, hanem az ő kérdése kellene, hogy legyen. De ha őt mégis megsértette! Az kérem, egyéni szociális probléma. bármi akkor sértő, ha sértőnek szánják. Olyan ez, mint az adójog kontra büntetőjog: megfordul a bizonyítási kényszer. Hogy biblikusan is illusztráljam, békesség a földön a jóakaratú embereknek. No és a megcélzottra nem kell figyelni? De, kell(ene). Ez meg a gondatlanság része. Innét ez a hiba. Itt ezt kell belátni. Ott viszont azt.
Egérút ide és oda.
De maradjunk csak az én egérutamnál. Három dolgot priorizálok mindenekfelett: a lényeglátást, a szakszerűséget és a színvonalat. Én is el tudok beszélgetni kocsmaszinten, igyekszem nem, de néha nincs más kiút, különben jön a sértődés: „kioktatsz” (ettől mindig a hideg futkos a hátamon, számomra ez olyan, mint a „nem szoktam hozzá”: hát ha egyszer nem tudja, és ha eddig nem szokta, hát szokjon hozzá, én legelőször életem első ötven kilométere végén mondtam ezt, de azóta…; egyébként a hozzászokás nem azonos a megszeretéssel), „arrogáns vagy”, „elszálltál magadtól”, ez utóbbit ugyan régen hallottam így, máshogy viszont naponta. Akkor nézzük sorban.
1. A lényeglátás. A lényeglátásnak két alapvető feltétele van: a nézőpont és a kérdésfeltevés. A nézőpont tekintetében (sic!) egyetlen tanáccsal szolgálhatok: minél messzebbről. „De az az én mindennapi gondjaimat nem oldja meg!” De. Részben megoldja. Segít a megoldásban, ugyanis az egészet a helyére teszi. Mondok egy politikai példát, ha már a barátom e tárgyban sértődött meg. Az, hogy per pillanat ki mit csinál Ukrajnában, a kocsma. Jól összeveszekedtek, X. Y. ennek és ennek az ügynöke, nem is ők háborúznak, ez és ez ezt és ezt akarja (finom kis zárójeles kérdőjelekkel), nem, a megbízó akarja kikapartatni vele a gesztenyét, cudarul bántak a népével, és ezt sürgősen orvosolnia kellett, jó, az ukránokat külföldről patronálják, de az oroszok sem oroszokat küldenek elsők között a vágóhídra, jön az Armageddon, nem jön, ha naponta megígérik is kínjukban, bekerítik, nem kerítik be, feladták, nem adták fel, övék, nem az övék, és így tovább, vég nélkül. Kicsit célszerűbb mikro- és makro-rendszerszinten gondolkodni. Mindkettő feltétele azonban az elemelkedés. Nem úgy, ahogy a barátom mondja, mert az csak egy szelet fölé emelkedés, nem az egész fölé, és nem emelkedés, csak fölé helyeződés, hanem az egész fölé. Minden emberit lehet az ember szempontjából szemlélni, és lehet a maga szempontjából is szemlélni. A felemelkedés ott van, hogy nem a történéseket és a pillanatnyi állapotokat nézzük, hanem a pozíciókat. Mindegy, hogy ki milyen sérülésekkel és ambíciókkal küszködik, mindegy, hogy ki mire törekszik, a legfontosabb, hogy hol van. Ha Pál apostol azért lavírozta bele magát a kereszténységbe (azért hozta létre a kereszténységet), mert különben egy lett volna a kismillió farizeus között, így viszont Pál apostol lett (aki egyébként nem volt apostol, mert mint elhívott tanítvány Jézussal Jézus életében nem találkozott), aki élete végéig bizonygatta saját apostolságát, mit sem változtat azon, hogy belelavírozta magát. Az evangélistákkal (volt köztük tényleges apostol is) lerakta egy tanrendszer alapjait, és innentől kezdve ez a rendszer kényszerítette. Személyes vonatkozásban sem élhetett akárhogyan, de még csak meg sem halhatott akárhogyan. Miután pedig meghalt, akkor is ezt kellett róla mondani, ha nem így történt.
Az Univerzum is rendszer. A Föld is rendszer. Az emberi világ is rendszer. Amit történelemnek hívunk, ez utóbbi terméke. Nem önálló entitás, ahogy az idő sem önálló entitás, csak egy gondolkodástámasz. Teljesen mindegy, hogy a játékosokat hogy hívják. A játék ezen a szinten nem igazság (pláne nem igazságosság) kérdése, hanem pozíció és szerepek kérdése. Mindenki teszi a dolgát. Jól-rosszul, a játék pedig e szerint alakul. Ameddig valaki játékos, nem léphet ki a játékból (ha kilép, megszűnik játékosnak lenni). Miután pedig ez a játék maga az emberi világ, a játékból való kiesés a(z emberi) világból való kieséssel ekvivalens. Az Amerikai Egyesült Államoknak, dettó Oroszországnak és Kínának abból kell kiindulnia, ahol vannak. Ukrajnának is. Nekünk is. Ha a végeredmény nem az lesz, amit várunk, akkor ez azért van, mert rosszul ítéltük meg a helyzetünket. Mindenkire vonatkozik. Nincs kivétel. Mindenki megpróbálja a lehető legteljesebb mértékben kiaknázni a lehetőségeit. Ha vannak. Ez Oroszország tévedése e pillanatban. Ezért nevetséges a Fidesztől valamiféle önkorlátozást várni. Az önkorlátozás az ő (és mindenki) esetében a lehetőségei korlátozását jelentené. Ha bolond lenne. Az Egyesült Államok is bolond lenne nem kihasználni az ukrán háborút. A Szovjetunió se volt bolond. Ugyanezt tette Koreában is, Kubában is, Vietnamban is, és mindenhol, ahol alkalma nyílt rá. Kontra Amerika is ezt tette Afganisztánban, és most is ezt teszi, mint említettük, Ukrajnában.
Nincs ezeken mit háborogni.
„Világhatalomra tör.” Mindenki világhatalomra tör, akinek sansza adódik erre. Oroszország is arra törne, Kína is arra tör. Törökország is arra tört, Anglia is arra tört, Franciaország is arra tört, Spanyolország is arra tört, Németország is arra tört, a Szovjetunió is arra tört, és ez csak az utóbbi fél évezred. (A világhatalom és a világ katonai okkupációja nem ugyanaz.)
A vágy. A revír kiterjesztése a legvégső határokig. Egy csimpánzcsapatban is benne van. Egy neandervölgyi hordában is benne volt. És a homo sapiens sapiens sem kivétel. De hogy ez minket, farvizeken evezőket mennyiben érint? Itt egyetlen dolgot tessék mérlegelni: az egyéni lehetőségeket. Minden rendszer korlátoz, de minden rendszer a maga lényegének megfelelően korlátoz. Egy vallás (vallásalapú diktatúra, amely maga is vallás) rajongást vár el. Végső soron pontosan azt, amit az ördöggel való alkukban a fáma szerint az ördög. A materialista kapitalizmus az anyagi javakon kívül nem vár el semmit. A mai hisztérikus nyugati trendek pillanatnyi rendszerdiktátumok. Olyasmik, mint az ellenbaloldaliság. Legjobb példa rá a melegfelvonulás: ha nem volna homofóbia, melegfelvonulás se volna. Itt is túlpörög, ezért ott is túlpörög.
Hogy a világ jófelé megy-e, vagy rosszfelé? Ilyen nincs. Megy. Menni is fog mindaddig, ameddig egy kis dombra nem ér, ahol lecsücsülhet. Bővebben például a Jelenések könyvéből. Vagy az asztrofizika számtalan találgatásai egyikéből, kinek mi tetszik. Innentől aktuális a kérdésfeltevés. Az a kérdés, hogy „És akkor mi van?”. Lehet ezzel jutni valamire? Nem. Azért nem, mert tetszőleges válasz adható rá. Pont ez a lényege. Olyan, akár a fizikai egyenletekben a végtelen. És azért sem, mert (szintén) egyetlen szempontot kivéve semmi közünk hozzá.
Ez az egyetlen szempont pedig az, hogy mennyi időt hagy nekünk arra, hogy ne vele foglalkozzunk.
A többi kocsma, hobbi, időstrukturálás.
2. A szakszerűség. Nem lehet mindenki minden. Nem érthet mindenki mindenhez. Ha meg már nem ért, és a már többször említett kocsmában megtárgyalja, vagy posztban leírja a rajongóinak, legalább legyen tisztában vele, hogy miért tárgyalja meg, vagy írja le. Azért, mert ezzel előremozdít valamit (mit? kit? miért?), vagy azért, mert neki lelki kielégülést okoz, hogy tapsolnak hozzá? Nekem is jólesik, de a kisujjamat se mozdítanám meg érte külön. Akkor hát magának bizonygatja? Magának ugyan minek?
Hiszen tudja.
Marad a…? Mi marad? Marad a megerősítés vágya. És itt következik az újabb csúsztatás, ugyanis nem a közlésről van szó, hanem róla. Őt erősíti minden, ami a kijelentéseit erősíti. Végképp nem a valóságot, amely valóság közvetlen lényege se az, mint látjuk, hogy a gonosz bácsik gonoszok, a jó bácsik jók, vagy hogy ezek is gonosz bácsik, meg azok is. A valóság értékelése arra való, amit az előző pont végén leírtam. Másra ugyanúgy nem, ahogy Szindbád szerint a pirított zsömle se való a csontvelőhöz.
Mindennek a világon semmi köze a témához. Minimális hozzáértés nélkül nem lehet értékelni. „De értékelnek!” Hát, igen. Itt kezdek lapozni. Hátrálni befelé az egérlyukamba, az egérutamon.
3. A színvonal. Annyira nyilvánvaló, hogy egy sort se kellene rá vesztegetni. A színvonal megint csak egyetlen szempontból kikerülhetetlen: hogy arról beszéljünk, amiről beszélünk. Különben valami másról fogunk. Olyasmiről, ami ugyanúgy másról szól, mint a nem szakszerű előadás. És az a valami… nem feltétlenül érdekel.
Büdös kis rágcsálótestem dacára.