Elmondom, mit köszönhetünk az orosz politikának, drága barátaim. Nem az orosz embereknek, hangsúlyozom, hanem az orosz politikának.
A magyar önbecsülés utolsó kis szikrájának a kioltását.
Nem, nem 1944-45-ben. Nem, nem 1956-ban.
1849-ben.
És ez teljesen független Metternichtől, a Habsburgoktól, Ferenc Józseftől. Olyannyira független, hogy a kiegyezéssel – persze ehhez Deák is kellett – utóbbi még vissza is adott belőle valamicskét. Nem szívesen, de visszaadott, és az alkut, összes ellenérzése dacára korrektül be is tartotta élete végéig (bár voltak rázós pillanatok). Rudolffal és Ferenc Ferdinánddal sokkal rosszabbul jártunk volna.
1849. május 21-én két magasan jegyzett magyar vonatkozású esemény történt: ezen a napon, reggel hét órakor esett el védőjével, Heinrich Hentzi von Arthurm osztrák császári tábornokkal Buda, és ezen a napon állapodott meg I. Ferenc József I. Miklós cárral az orosz intervencióról (június 10-én írták alá). Sokan nem tudják, de orosz csapatok már addig is voltak Erdélyben, báró Puchner Antal császári tábornok kérésére Havasalföldről Nagyszeben (Grigorij Jakovlevics Szkarjatyin ezredes) és Brassó (Nyikolaj von Engelhardt vezérőrnagy) biztosítására kirendelt, passzív és minimális (összesen hétezres) létszámú véderőként. Május 21-én sokkal többről volt szó: ez már egy akkora intervenciós haderőt jelentett (így is hívták: Russzkaja Imperatorszkaja Armija, aminthogy kis híján egy évszázaddal később a szovjet katonai nyelv sem „felszabadításnak” nevezte Magyarország megszállását, hanem „elfoglalásnak”, minek is nevezte volna másképp, a „felszabadulás” már a „testvéri barátság” évtizedeinek a propagandafogása volt), amekkora az osztrákok nélkül is elegendőnek bizonyulhatott volna. Körülbelül akkorát, mint amekkora most Ukrajnára tört.
Ukrajna területe a „történelmi Magyarország” területének majdnem kétszerese.
I. Miklós nem tartotta sokra a Habsburgokat. Annak ellenére nem, hogy a Ferenc Józsefet megelőző V. Ferdinánd korántsem volt annyira gyengeelméjű, mint amennyire ma annak tartják, bár válságos helyzetek kezelésére nem volt alkalmas. Erről Hermann Róbert történész is ír, ahogy arról is, hogy Miklós cár osztrák kollégái családjáról úgy vélekedett, hogy a Habsburgok között egyetlen férfi van, ez pedig Ferenc József anyja, Sissi életének későbbi megkeserítője, Zsófia főhercegnő. A tizennyolc éves Ferenc Józsefet üde és reményteljes színfoltnak vélte, talán valamennyire kedvelte is, egészen a négy évvel később kitört krími háborúig, amikor a Habsburg Birodalom csendben és hálátlanul kihátrált mögüle (ebben a háborúban csak a halottakat tekintve az orosz hadsereg elvesztette teljes akkori hadi létszáma majdnem felét, mintegy ötszázezer főt, ami a magyar forradalom leverésére küldött csapatok két és félszerese). Ferenc Józsefről még csak annyit, hogy korrekt, kötelességtudó és lelkiismeretes uralkodóvá vált, ami valamennyire pótolta a tehetség hiányát (a königgrätzi csatavesztés után mondta állítólag a még élő V. Ferdinánd, hogy nem érti, miért kellett őt lemondatni, amikor ezt a csatát ő úgyanúgy el tudta volna veszíteni), de annyira azért nem, hogy bele ne sodródjon az első világháborúba. Más kérdés, hogy ez összességében a dolgok hosszútávú menetén aligha változtatott volna, beleértve Trianont is.
1848–49 volt az utolsó olyan időszak az eddigi magyar történelemben, amikor felsejlett bennünk némi kis karakánság. Némi kis átmenetiséggel. Azelőtt ilyenről Mohács előtt lehetett beszélni, például Mátyás idejében. A végvári harcokban, Zrínyi dédunoka hadjárataiban még pislákolt ez a kurázsi, a Thököly Imrével és Ocskay László brigadérossal súlyosbított kuruc időkben már kihunyóban volt, majd a negyvennyolcas forradalomig kihunyt. Utána talán csak a betyárvirtus őrizte még egy darabig, amúgy betyárosan, emlékezzenek Rózsa Sándor szabadságharcbéli működésére, ami – a háborúk kimenetelétől függetlenül – nem sokban különbözött az angol Sir Francis Drake spanyol háborús működésétől.
Egy haramia a csatában is haramia marad. Ami minket illet, a kiegyezés után két évvel jött gróf Ráday Gedeon kormánybiztos egy galíciai lovasszázaddal, és a betyárvirtusnak is vége lett.
És 1956? Jó, 1956 néhány napja. Velem lehet beszélni. 1957. május elseje persze némileg beárnyékolja e rövid intermezzo nagyszerűségét, meg még sok egyéb, ami alatta történt, meg a következő harminchárom év, de spongyát rá.
Nos hát, Mohács. Utána lett, ami lett, majd a Habsburgok (szintén némi segédlettel) kiűzték a törököket. Én hetente egyszer biztosan járok a budai Várban, és hetente találkozom a Hadtörténeti Múzeummal szemben, az északi oldalon az utolsó budai pasa, vezír Abdurrahman Abdi Arnaut emlékoszlopával, melyet azon a helyen emeltek, ahol állítólag 1686. szeptember másodikán elesett (egyébként nem ott esett el, hanem a mai Hess András téren). „Hős ellenfél volt, békesség vele”, véste rá hazug szavaival a nagyképű történelemhamisító 1932-ben.
Arnaut pasa ugyanis nem volt ellenfél. Arnaut pasa leginkább szövetséges volt, persze attól függően, hogy melyik országfertályt és uralkodóját nézzük. És nem mi vívtuk vissza Budát, hanem Lotaringiai Károly és Miksa Emánuel bajor választófejedelem, a résztvevő magyar csapatok létszáma pedig a nemzetközi kontingens összlétszámának körülbelül az egytizede lehetett. Nagyvonalúan egynyolcada. Ami Buda akkori nem török – zsidó és magyar – lakosságát illeti, az egyáltalán nem áhítozta annyira a felszabadítást, olyannyira nem, hogy ahol a védekezésben tudtak, segítettek. A törököknek. Összes félelmük – a „rémálom” pontosabb kifejezés – a későbbiekben be is igazolódott.
A törökök végleges kiűzése az (akkori) ország területéről a pozsareváci békekötéssel (1718) fejeződött be, de már a karlócai békét (1699) is ennek tekintik. Ez utóbbi előtt tizenkét évvel, az 1687-es pozsonyi országgyűlésen, amikor már felsejlett a jövő, a magyar rendek hálából egy több mint figyelemreméltó jogi gesztust tettek a Habsburgok felé: lemondtak a szabad királyválasztás jogáról és érvénytelenítették az aranybulla ellenállási záradékát. (Ez az egész az agyondicsőített Hunyadi Mátyás király Habsburgokkal kötött alkujáig vezethető vissza. Az egész törökök alól való felszabadítás Habsburg szemmel nézve nem felszabadítás volt, hanem saját tulajdonuk visszavétele. Nem sokban különbözött az ötvenhatos szovjet inváziótól. És nem sokban különbözne a… nem festem az ördögöt a falra, kedves Olvasó.)
Pozsareváctól számítva kétszáz évecske, majd az ebből következő folytatás. Mi az nekünk.
Visszaérkeztünk 1848-49-hez. Most forradalom- és szabadságharcnak nevezik, de nevezték Habsburg birodalmi szempontból felségáruló lázadásnak, a kiegyezés után diplomatikusan polgárháborúnak is. Ízlés és nézőpont kérdése, nem csinálunk most belőle ügyet. Most ugyanis arról van szó, hogy ez az időszak az eddigi utolsó fellángolása volt a magyar önbecsülésnek, az eddigi utolsó nemzetközileg is jegyezhető magyar hadvezérrel, Görgey Artúrral (aki a vezetéknevét később Görgeire módosította), amely Görgey egyáltalán nem katonai pályafutást képzelt el magának. Ő kémiaprofesszor szeretett volna lenni, végül az eseményeknek köszönhetően nem az lett, bár a kémiával való kapcsolata hosszú élete végéig megmaradt. Tábornoktársairól, köztük az aradi vértanúkról vagy jót, vagy semmit, ezért inkább nem mondok semmit. Bem ég és föld között, hat kőoszlopon nyugvó tarnówi szarkofágja (minthogy élete végén iszlám hitre tért, nem engedték katolikus lengyel földben eltemetni) tökéletesen jelképezi őket.
Oroszok nélkül Görgey akár győzhetett is volna. A fegyverletételig így is olyan briliánsan lavírozott el a Felvidéket megszálló oroszok között Erdélyig, hogy Miklós cár is értetlenkedve vonta felelősségre Ivan Fjodorovics Paszkevics tábornagyot. „Nyilván egyszer el fogod magyarázni, hogy ez miként történt, mert a térkép alapján nem értem”, írta neki (forrás: Hermann Róbert). Valamiféle stratégiai alkupozíciót harcolhatott volna ki, ha reálisabbak vagyunk. Vagy legalábbis nem az a fegyvernyugvás következik, ami Világos után következett. Nem az utolsó szöget verték volna a magyar önbecsülés koporsójába.
Nekünk Mohács kell, írja Ady Endre. Dehogy „kell”.
Adott.