Soha, de soha ne alapítsanak pártot. Igazság szerint, ha van erre lehetőségük, semmit, amibe bármilyen hatóság beledughatja disznóormányát.
Nekem tanulságnak jó volt, nem csak ezért, de egyben elég is volt. Több, mint négy (sic!) éve megpróbáltam lezárni ezt a dolgot, talán most sikerül, ne kiabáljam el, de…
Két éve (sic!) elkezdtem megírni a Zónán, megígértem, hogy folytatom, hát voilà, ne maradjanak le erről se. Akkor még csak az ÁSZ (Állami Számvevőszék) iparkodott ellenőrizni azt, ami a törvény erejénél fogva már nem létezett. Illetve létezett, valahol, a nyilvántartásban, különböző neveken. Miért különböző neveken? Azért, mert ha egy párt azért szűnik meg, mert a rendelkezésére álló két választási ciklus alatt nem állít képviselőjelöltet, akkor nem megszűnik, hanem egyesületté minősítik vissza, tehát nevében onnantól nem a „párt”, hanem az „egyesület” szónak kell szerepelnie. Ezt is rosszul mondtam: nem minősít senki semmit sehova, csak meghagyja az egyesületkénti továbbműködés lehetőségét. Amivel aztán vagy él, vagy nem.
Mi nem éltünk vele. S nevünk onnantól kérdésessé vált, hogy finoman fogalmazzak.
Mindez első fokon egy mély és bensőséges levelezést eredményezett a Fővárosi Törvényszékkel, illetve az ÁSZ-el, utóbbi nagy nehezen, sokadik nekifutásra és pár nagy paksaméta benyújtása után el is fogadta, hogy neki itt semmiféle tennivalója nincs, de előbbit nem ilyen fából faragták. Hozzá kell tennem, hogy a pártnak se vagyona, se érdemi tevékenysége nem volt, nem vitt üzletet, nem voltak alapítványai, alkalmazottai, nem kapott állami támogatást, et cetera, et cetera, tehát a nullát kavartuk. Nem fényképezem le Önöknek, hogy ehhez a nullához is mit írtak elő a jogszabályok, s azok mekkora terjedelmet foglalnak el most is.
Jelen pillanatban két nagy doboznál, úgy két köbméternyi szabályzatnál, bejelentésnél, könyvelési anyagnál, határozatnál, jegyzőkönyvnél, hatósági iratnál tartunk. Még az alapításkor megpróbáltam tájékozódni, hogy minden szabályos legyen. Onnantól nehézségekbe ütköztem, hogy ki jegyzi be. A Törvényszék, hát persze, de min keresztül? Az ő Alapítványi Irodáján keresztül, de ameddig ezt megtudtam… Aztán, hogy mi kell, és hogyan. Még ma sem tudom pontosan, csak megsaccoltam, talán túl is lőttem a célon, bár erre nem fogadnék. Hányféle bizottság kell, mindegyiknek egy szabályzata, hányféle nyilatkozat, belépési, elfogadó, aláíráshitelesítő tanú, hol kell aláírni az aláíróknak (a végén és minden előző oldal alján), ezekből hánynak kell lenni, plusz a külön jelenléti ívek, hányféle nyilvántartás, különös tekintettel az adatvédelemre, hányféle helyen kell megjelenni, hányféle nyomtatvány kell, kell-e, ami egy cég esetében kell (három cégem volt eddig), van, ami igen, van, ami nem, de ez utóbbi se biztos, mert ki ezt mond, ki azt, kell-e adóbevallást küldenem a semmiről, olyat, amiről most a – talán – végelszámolásnál nyilatkoztatnak, de beszámolót kell-e küldenem a kinek is? Vagy kiknek?
A Törvényszék (azelőtt Bíróság) és a Magyar Közlöny biztos, már, ha ezek szíveskednek fogadni, mert nem mindegy, hogyan küldöm, volt néha úgy, hogy…, szerencsére megvan a blanketta, külön kartotékban, a kartotékok között. A NAV például lazán visszaküldött mindent, hogy ő ebben nem illetékes, ne basz.gassam, de én csak rosseb, aki megesz, mondaná szegény Tamás, ha élne, küldtem, aztán azok már ottragadtak. Papírkosár, gondolom, ha nem akkor jött rá az ügyintézőre a szapora.
Summa summarum, az emberélet útjának felén (nagyvonalú leszek magammal, és száznyolc évet előlegzek meg) egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém.
Négy évvel a megszüntető végzés, két évvel az ÁSZ hamvába fúlt ellenőrzési kísérlete után megmozdult valami: Jóska, levelet hozott a pósta. Én eleve irtózom a levelektől, a becsengetéstől nemkülönben, van rá jó okom, ha nem is a jelenből, és most se kellett csalódnom. Ha megszüntetjük a pártot, ami már nem párt, és mivel nem éltünk az egyesületté válás lehetőségével, nem is egyesület, azaz jogilag semmi, de mégis valami (ez már biztos bejutás lenne bármely buddhista tanintézménybe), akkor most törölni fogják. Azaz törölték, és nem törölték, mert az nem olyan egyszerű. Kényszervégelszámolás után majd törlik.
Miért kényszer, ha mire sem vágyunk jobban? – kérdezné a jámbor Olvasó, ha a helyemben lenne. Én is ezt kérdeztem, de hát így hívják, bármi legyen is, ez az ő neve, olyasmi, mint özvegy Penteréti Simonné született Ruzicska Gizella. Hogy viszont a megszüntetendő izének, amit megszüntettek, mi a neve, mindeddig nem tisztázódott. A küldemények néha egy egyesületnek jönnek, van, amiben kifejezetten felhívták rá a figyelmet, talán nem is egy olyan van, de a legutolsón visszavedlett párttá, a „végelszámolás alatt” utónévvel. Én mindig annak a nevében írtam vissza, amin megszólítottak, javítsák ők saját magukat, ha akarják. Soha ki nem fogják Önök találni:
javították.
De szerencsére mostanra alig maradt teendő. Egy utolsó közgyűlést kell tartani (annak, ami nincs, ergo tagsága sincs), öt napirendi pontban dönteni, erről jegyzőkönyvet készíteni (ezt már megszoktam), mellékelni négy nyilatkozatot nyilatkozatonként vagy egybefoglalva, két aláíráshitelesítő tanúval, utána a Tekintetes Törvényszék még megkeres két hatóságot (a NAV és az Államkincstár), amiket már egyébként minimum egyszer megkeresett, azért is jutottunk el idáig, hogy nincs-e valami, de tényleg, kedves Béla, biztos nincs valami? és talán vége.
Nem kiabálom el, nem én.
Mert ha nincs vége, akkor további öt (sic!) év van a kavarásra. Ennyit ad nekik az istenadta törvény, le is írták egy előző levélben.
Volt még a legutolsó küldeményben egy űrlap is persze. Célszerű kitölteni, mondja a bédekker, ha célszerű, mondom én, akkor nem kötelező, tehát nem is fogom. Ez már csak két kétoldalas nyomtatvány, plusz egy ötödik oldal. Az első lap első oldalán megadandók a beküldő (én) adatai, a törlendő párt (ami már nem párt) adatai, a második odalán változatosság kedvéért a kérelmező (a párt, ami nem párt) adatai, a kérelmező képviselőjének (én) adataival. A második lap első oldalán az esetlegesen érintett további szervezetek adatai, a második oldalán hétféle igazolás csatolmányként felsorolva. Ez úgy együttesen egy közepes nagyságú zsákot jelentene, és minimum fél év napi nyolc órás ügyintézést. Az utolsó, ötödik oldal a kérelem maga (ami egyébként az egész paksaméta címe is, az első oldalon vastag betűvel), hogy kérem, amit kérek, aláírás, és a változatosság kedvéért négy tanú neve, címe, aláírása.
Oszt ennyi.
Kinek jó ez? kérdezné újfent a még mindig jámbor (tehát igen jámbor) Olvasó (akin egyébként a Családi kör éhes borja se tudna kifogni). Rengeteg felesleges munka, levelezés, pénz, mert minden pénzben mérődik, államkincstári szempontból közvetlenül is, közvetve is (ameddig a delikvens ilyenekkel foglalkozik, nem termel semmit, a semmiből nem lesz adó, és így tovább), sok hűhó, aztán tárolás, égetés, újabb munka, újabb költség. Kinek jó az agyonszabályozottság? Rossz a kérdésfeltevés. Mire jó az agyonszabályozottság? Minél diktatórikusabb egy államforma, annál nagyobb a bürokráciája is. Annál több az előírás, hovatovább annyi, hogy senki nem tudja számon tartani. (Én például még tökéletesen naprakész könyvelővel nem találkoztam.) A diktatórikus államformák másik velejárója a túlburjánzott korrupció.
És e kettő átfedi egymást.
Tarkovszkij Andrej Rubljov-ában van egy jelenet, amin egy mongol („tatár”) kerget egy oroszt a vlagyimiri templom körül. „Most megfoglak”, mondja a mongol, magyar fordításban. Ez a túlszabályozottság egyik (rendszeradta) oka. A megfogás. Az, hogy bárkit, bármikor meg lehet fogni, de jure teljesen törvényesen. Ember nincs, aki mindent fejben tarthatna, és mindent úgy csinálhatna, hogy ne lehessen belekötni. Hogy még tágabb legyen az ellenőr mozgástere, olyan szabályok is léteznek, amelyeknél az elbírálóra van bízva, hogy mi a szabály. Ilyen például az „egyéb” hozzátoldása: három okból nem lehet ezt és ezt csinálni, ebből, abból, és egyéb okból. Ilyen az index KRESZ szerinti kitevésének szükségessége („kellő időben”), ilyen a garázdaság törvényi tényállása (közösségellenes magatartás), és így tovább. A szokásos árrés. Mészáros Lőrinc vizsgálójánál más a szokás, mint Balog bácsi vizsgálójánál, másként nem is lehet, mert sehol nincs meghatározva, hogy mennyinek kellene lennie.
A rendszer lényege, hogy bárki megfogható legyen.
A hierarchia csúcsáról lefelé haladva ennek közvetlen vonzata a korrupció. Egy (bármilyen) gettó őrzése a legzsírosabb állások közé tartozik. Egy ukrán, fehérorosz, orosz közlekedési rendőré is, ha ügyes, azaz nem „bután becsületes”. (Utóbbira egyébként sincs sok lehetősége, mert a rendszer asszimilál.) Egy magyar bevándorlási tisztviselőről, egyáltalán, bármilyen tisztviselőről, akinek büntető-feljelentő jogköre van, ugyanez elmondható. Nem kötelező korruptnak lenni, de hogy végül ki nem válik azzá, azt nem csak a magánerkölcs, hanem a társak mohósága is befolyásolja. Ez esetben marad az omerta, a hallgatás törvénye. A korrupt tisztviselők pedig bűnöző ügyfeleket generálnak, mivel saját profitjukon kívül kénytelenek a baksist is előteremteni. Ha viszont nincs baksis, egy bizonyos nívón túl vagy látókörön innen üzlet sincs. Akkor marad az ellenőrzés, majd a büntetés, amit viszont szintén elő kell teremteni valamiből, és ha a delikvens továbbra is ragaszkodik a becsületességhez, koldusbotra jut, adott esetben akár börtönbe is. Oda, ahol nem neki lenne a helye.
A semmiért. Olyanért, mint amit ennek az írásnak a tetemes részében részleteztem.
Ne Seres Máriáért vagy Gődény doktorért aggódjanak.
Dante erdeje helyett megteszi nekünk a radványi is, még Kund Abigélre sincs hozzá szükség.