Ne gondoljuk, hogy Nyugaton szentéletű békepártiak ülnek, akik semmi mást nem akarnak, mint a népek békés, egyenjogúságon alapuló együttélését (leszarják a népeket, és nem a népekről szól ez a dolog, csak sakkpartiszinten), míg Keleten véresszájú agresszorok.
Egyetlen játszma folyik, azaz ugyanaz a játszma. Hol így, hol úgy, már Carl von Clausewitz megmondta. Van élesben működő, leplezetlen terrort használó diktatúra, például Észak-Koreában, van félszerzet, ilyen a putyini, meg az erdogani, és van szelíd diktatúra, gyakorlatilag ugyanolyan eredménnyel, ilyen az orbáni.
Pontosan ezt csinálja a Nyugat is. Tetszik, nem tetszik. Mindenki tud olyan helyzetet teremteni, perszonális szinten is, ahol a másiknak nincs más választása, mint a fizikai erőszak. Mindenki. És onnantól a másik lesz a támadó, ráadásul ez igaz is lesz, feltéve, hogy támadás alatt kizárólag Clausewitz másik eszközét értjük.
Feltéve.
Mindez, amit leírtam, a „történelmi igazságot”, azaz a történelem folyásával való korrespondeálást nem érinti. Ha azt nézzük, akkor a Nyugatnak van igaza, de pusztán azért, mert erre terelnek a történelmi előzmények. Másért nem.
Befejeztem mára. Legyen szép napjuk. Lágy verőfény, satöbbi, leírom, azaz idézem mégis, mert a kedvenceim egyike. Persze, hogy József Attila.
Ének, hajolj ki ajkamon
s te bánat, ne érj el, csak holnap.
Mélyebbre kell még hajlanom,
hogy semmit nem tudón dudoljak.
És énbennem is leng a mérleg,
de nem húzza le, ami kell.
Lágy verőfény! Semmit sem értek,
csak hallom, kislány énekel.
A József Attila-féle Töredékek része. „Egy vak ember sír” a címük.