Vallásokkal – a szó legmarxistább értelmében vett vallásokkal, a nép kábítószereivel – nem vitatkozom. Nincs értelme velük vitatkozni. Már csak azért sincs, mert annyiban vallások, amennyiben a „confessio” hitvallás, és nem religio.
Nem visszacsatolás (mihez? kihez?), hanem egy elhívéshez való ragaszkodás. Ennek a „hitnek” („elhitnek”) az alapja nem intuitív, hanem pszichikus. Nem a szellemről szól, hanem a lélekről. De még ezt a beszédet is úgy értik, ahogy egy nagyothalló: azt veszik ki belőle, amihez a nagyothalló szótárában hasonlítanak. Nem csak azt, mi kellemes, hanem azt is, ami kellemetlen, annyi megszorítással, hogy az értékelés és az előjellel ellátás mindig a delikvens személyiségére felállított koordináta-rendszerben jelenik meg.
A felállító tükre, mert a felállító torzításában tükröz. A tükör a tükörről szól, nem a benne látható képekről. Az eltérésekről, és ezeknek az eltéréseknek az abszolút értékéről.
Nem észbeli, hanem érzelmi kérdésről van szó. Amihez az értelem – néha több, sokszor kevesebb – igazíttatik.
Az átlagember nem Pilinszky János. Az átlagember nem szenved, hanem vagy áradozik vagy acsarkodik. Közöttük pedig vegetál. Valójában mindig vegetál. Átadja magát a saját süketségének.
Emberállatrém.
Ahogy kitalálták, a „vallás” szót igen tágan használom itt. Mindenre, ami vallásként funkcionál. Nem religioként, hangsúlyozom ismét, hanem vallásként. A religio vikáriusaként. A legszebb példája az a pap volt, aki a minap az Orbán Viktor ötvenkilencedik születésnapján megtartott kultuszmisén prédikált. Nehéz volt közben eldönteni, hogy kinek is mondják őt. Ezt egyébként mintha – ezekkel a szavakkal – már kérdezte volna valaki, cirka kétezer évvel ezelőtt, legalábbis az evangélista szerint. Hogy abban a templomban ki volt kicsoda. Avagy micsoda. Keresztelő János, Illés, Jeremiás, avagy….
Avagy.
A magyar pantokrátor. Innentől Istenre már csak annyi szükség van, mint egy pecsétre a kinevezés alján. Attól, amit ebben a misében hallottam, egy felcsúti paraszthajszálra van a blaszfémia és szentséggyalázás. Zsidó kultúrkörben (a kereszténység is ide tartozik) ezzel az feleltethető meg, amikor Krisztus után negyvenben Caius Caligula akarta saját szobrát felállíttatni a jeruzsálemi Templomban, és csak egy küldöttség tudta elhatározása megmásítására rábírni. (Alexandriai Philón, a görög műveltségű zsidó filozófus, aki a sztoicizmus allegóriái és a zsidó szövegmagyarázatok reménytelen összehangolásával bíbelődött, szintén e küldöttség tagja volt, mintha Spiró is írna róla a Fogság-ban. Philón egyébként életében egyszer járt Jeruzsálemben, és a héber Bibliát is csak görög fordításból ismerte.)
A mai Magyarországon másfajta küldöttségek járnak, fordított célllal. A császár feketemiséje nálunk kilenc éve évente elhangzik a Belvárosi Plébániatemplomban, teljes nevén a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomban. A katolikus transsubstantiatio, azaz transzszubsztanciáció, teljes átlényegülés Isten (esetleg Krisztus) átlényegülése egy idősödő, korpulens, vidéki, protestáns emberkére, akinek annyi köze van a religiohoz, mint a katolicizmushoz vagy a reformációhoz, és mint nekem a Puskás Akadémia FC-hez. A valláshoz viszont annál több.
Isten (Krisztus) innentől maximum kisérő jelenség. Az apoteózis gyakorlatilag megtörtént, de hogy utána mi lesz? Csak még egyszer el ne jöjjön, rázza a lábát a kedves Olvasó. Pedig el fog jönni, legfeljebb nem így hívják majd. Még talán nem tartunk annyira a történelem végén. (Meg kell jegyeznem, hogy egyetlen kortárs élő politikusban fedeztem fel hasonló vonásokat, azaz nem benne, hanem a híveiben, és ez Donald Trump. A Kim-gyerek regionális jelenség, Putyin meg fog halni, különben meg a sztálini vonal, ott viszont van már egy isten, mégpedig a másik Vlagyimir. Sztálin inkább olyan pápaféle, Putyin legfeljebb bíboros, hogy a pátriárkaságot meghagyjuk Kirillnek.)
És a másik oldal? Az a kvázi-liberális trend (azért kvázi, mert kínjukban ezt a titulust is szokták használni, rájuk is, bár a liberálistól olyan messze állnak, mint Makó vitéz állt Jeruzsálemtől), ami Nyugaton és nálunk is… mit is csinál? Van-e egyáltalán? Jó, nem próbálkozom: az az inhomogén massza, amelynek egy képviselője megkérdezte tegnap tőlem, hogy a diktatúrát szeretem-e? mert ezt hámozta ki az írásaimból, vagyis ezt akarta belőlük kihámozni, és amelynek egyetlen jellemzője, hogy a fentiekben jellemzett, de vele ellentétben homogén ellenmassza ellenmasszája. Utóbbitól is megkaptam a galíciai jöttmentet, talán a „mocskos” jelzővel cizellálva, ezt még soha nem mondták rám, talán fantáziadúsabb, magukat ellenségeimnek gondoló jóemberekkel hozott össze eddig a sors, egy Villon-vers idézetével, miszerint érezze nyakam a fenekem súlyát. Hát, szegény, tizenhat százaléknyi askenázi őseim, akik bizonyítottan minimum fél évezrede itt szívogatták a levegőt, bankár nem volt köztük, esküszöm, orvos viszont annál több, szóval szegények, és miért pont ők? Miért nem az ötven százaléknyi szerb, huszonöt százalék kelta, német, francia, iráni? Katherine Anne Porter: Bolondok hajója című regényének filmváltozatában volt egy jelenet, amiben a náci érzelmű német utas kifakadt zsidó kabintársa előtt: „mindenről a zsidók tehetnek”. „Igen, a zsidók. És a kerékpárosok.” „Miért pont a kerékpárosok?” – csodálkozott a német. „Miért pont a zsidók?” – kérdezett vissza a zsidó.
Nos hát, az az oldal is vallás. Még keresi a szentjeit, sajnos, mostanában sokszor csalódnia kell, de az is vallás. A kommunizmus is vallás, a nácizmus is, és még sok minden. Ha nekem nem hisznek, tegyenek egy próbát: piszkálják meg valamelyik szent tehenet, mondjuk a mindenféle emancipáció meglehetősen tág témakörén belül. Próbálják egy szüfrazsettnek a nőiességét megdicsérni. Esetleg felvetni, hogy az amerikai indiánok vagy az afrikai zuluk (matabelék, sonák, hutuk, tuszik, és így tovább) se voltak feltétlenül viktoriánus szűzlányok, hogy a rabszolgakereskedőknek (arab közvetítéssel) mindenekelőtt saját törzsfőik árulták saját alattvalóikat, hogy Dél-Afrikának a fehérek érkezésekor nem volt fekete őslakossága (csak szan, azaz busman), hogy se a rabszolgafelszabadítást, se a női emancipációt nem emberbaráti érzelmek vitték győzelemre, hogy az amerikai szecessziós (polgár-) háború nem a rabszolgák felszabadításáért folyt, ahogy Lincoln is szemrebbenés nélkül beáldozta volna a feketéket, ha elkerülheti ezzel a szakadást, hogy az állat állat, az ember meg ember, és a környezetet, a delfinkéket, cápácskákat, egyebecskéket nem azért célszerű óvni, mert különben elpusztul a Föld, ami tesz erre egyébként magasról, összehasonlíthatatlanul nagyobb pusztulásokat produkált már nélkülünk is, hanem azért, hogy mi ne pusztuljunk el, et cetera, et cetera. Vakarjanak meg egy ellentyúkszemet, és ugyanazzal a vallásos dühhel fognak találkozni.
Ezért nem vitatkozom. Vitatkozni csak agyakkal tudok, lelkekkel nem.
Uri, a Fogság főhőse megpróbált kereszténnyé lett fiával valamiféle értelmes konszenzusra jutni. Természetesen nem sikerült, így abbahagyta, és eleszegetett vele, ameddig csak be nem óvakodott a felesége a lányaival.
„Uri rájuk nézett.
Ha értenék, gondolta Uri, elmondanám, hogy most vettem le a kezem az emberiségről végleg.”
Hát én nem, de csak azért nem, mert rá se tettem. Csak egy kicsit, olykor-olykor, néha, abból is mindig baj lett.