Ha már adta a Jóisten (végső soron mindent rá lehet fogni) ezt a kis koronavírust, meg majd, ami követi, ha a majomhimlő nem hatékony. Azon még dolgozni kell kicsit.
És ha már az öregek száma szépen fogyatkozik, bár nem a kívánatos ütemben, összekötve mindenféle félig hatásos, félig kipróbált gezemicével, és természetesen egy világraszóló magyar hölggyel, aki két plakáton szereplő kollégájával együtt akár egy Robin Cook-regényből is kiléphetett volna. Mondom én négy, azaz négy oltás után, de én mindig szerettem, ha szurkálnak, és mindig fatalista voltam. Jó, gyerekkoromban nem szerettem, akkor még nem kellett vadásznom rá, kaptam magamtól minden nap. Orvos család, konkrétan mindenki az volt rajtam kívül. Ennek két dolgot köszönhetek: egy gyerekkori agyongyógyszerezést, némi orosz rulettel párosítva (egy asztmás gyerek mellett, illetve előtt, amikor még hasban volt, nem a legjobb ötlet láncdohányozni, beleértve az étkezéseket is), tehát egy gyerekkori agyongyógyszerezést, és az orvosi szakma behatóbb, intimusabb oldalának megismerését. Utóbbi gyakorlatilag teljes mítosztalanítást jelent: ha nem nyílt törés, gondolom ma is, a szakma már bajban van.
Leginkább a leggyakoribb (nép)betegségek terén van bajban, beleértve az okokat is. Reflux, magas vérnyomás, szívritmuszavarok, Crohn-betegség, autoimmun kórképek, gyulladásos kórképek, demenciával járó kórképek, Creutzfeldt-Jakobtól Bruce Willisig, a népszerű SM, azaz sclerosis multiplex, et cetera, et cetera. És persze családom fő profilja, ami egy bíróságon súlyosbító körülménynek számítana, a már említett asztma és az allergiák, minden rendű bőrbetegségekkel, a fogorvoslás mellett az orvoslás örök aranybányáival. Arteriosclerosis (érelmeszesedés), a koleszterin nevű mumussal, ami szegény csak lerakódik oda, ahova le tud rakódni, egyébként létfontosságú (volna, ha békén hagynák), a só (nátrium-klorid) dettó. Teniszkönyök. Jó, az is gyulladás, és különben is elég a felsorolásból, mert a végén kimerítjük az egész humán patológiát, amiben egy apróság nem szerepel csak, maximum tangenciálisan, és az a lélek.
Akármit is értsünk ez alatt.
Nos hát, én finoman szólva sem éreztem magam túl jól családom körében. Lehetett volna másképp is, de nem lett, így ezzel most nem kell foglalkoznunk. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy ameddig tíz éves koromban legalább nyaranta egy valódi családba nem kerültem, addig másnaponta áthánytam az éjszakát. Ha a nagypapám és a nagymamám, akikkel egy szobában laktam, úgy gondolták, na most, akkor már vacsora után betoltak egy lavórt a hozzávaló törülközővel az ágyuk alá, nekem elég volt ránéznem. És persze a nem kezelt lelki ok. Plusz a már említett asztma bronchiale, és évente minimum egy tüdőgyulladás, az összes megkapható gyermekbetegséggel, a csúcs a tüdőgyulladás-szívizomgyulladás-kanyaró triász volt, öt-hat esztendősen.
Nincs nekem itt levegő, mondta a lélek, ami persze szintén nincs. Nem kérem azt se, amit adnátok. Nem tudom megemészteni.
Hüpage, Satanas: ebbe se merülünk bele ennél mélyebben. Kezelnek, amivel kezelnek, szerencsére a higanyról már leszoktak. Akkoriban is leszoktak már róla, az újra és újra kifőzött fecskendőkre és tűkre még emlékszem, egy nyeles alumínium lábosban főzte őket a nagymamám (szintén belgyógyász) a sparhelten, aztán elkezdődött velem a fogócska az asztal körül. Néha elfogyott az anyukám türelme, akkor belevágta az egész miskulanciát a legközelebbi belevághatóba, és aznapra megmenekültem. Pedig főorvos-kandidátus létére jól adott injekciót szegény asszony, ha nem is szeretett ilyesmivel pepecselni. Művészettörténésznek készült, aztán ide irányították. Engem már nem lehetett.
Ők – anyukám és az ő szülei – természetesen egy szem gyógyszert nem voltak hajlandók bevenni, tudták, amit tudtak, megműttetni akkor se hagyták magukat, ha eltört valamijük. Nagypapám például élete végéig hordta a sérvkötőjét, anyukám orra minimum kétszer tört el, a könyöke egyszer, félre is állt a karja kilencvenkét éves koráig, amikor meghalt. Hetvenkét évig dohányzott, én egyszer hallottam köhögni, akkor volt életében először és utoljára influenzás is. Tulajdonképpen ez se biztos, meg az se, hogy többször nem volt, de nem mondta. Nem foglalkoztak magukkal. Ő orvos, válaszolt még a mentőápolónak is, aki a Kálvin téri aluljáró lépcsőjéről összeszedte, nem beteg. A nagymamám kilencvenhét évig élt, a nagypapám nyolcvanötig. Apám – szintén zenész – kivétel, de ő elintézte magának, hogy az legyen. Minden valószínűség szerint, mert cirka két mondatot hallottam róla egész életemben, vagy még annyit se, a gyászjelentését is véletlenül láttam meg.
Az emberiség még szaporodik egy darabig, aztán demográfiailag elindul lefelé. Már most elindult, már csak a lendület viszi. Hiába vagyunk nyolcmilliárdan. Nem ez számít. Az számít, hogy minden fajnak van egy élettartama. „A dinoszauruszok is kitartottak százhatvanmillió évig!” Azok ki, de nem mindegyikük. És aki kitartott, vagy átalakulva tartott ki, akár máig (a madarak), az minőségileg nem hasonlítható az emberhez. Egy krokodil (nem dinoszaurusz, de az ősei még látták őket) pláne nem. Miért? Azért, mert aki ügyetlenebb, annak tovább kell kísérletezni. Fordított példával Michael Phelps se egy kardhallal úszott versenyt, még fénykorában se.
Nem egyforma mércével mér minket a fiktív mérő.
Hitványodunk. Ha tetszik, ha nem. Butulunk. Kívülre kerülünk azon, amit kultúrának neveznek. Pont azon, amiben a lélek és hasonló csacskaságok laknak. A tömegnek egyre durvább és egyre erősebb ingerekre van szüksége, mert a finomabbakra már nem fogékony. Aztán az erősebbekre se lesz fogékony. A virtuális játékok túlnyomó része durva. Véres, erőszakos, ahogy a műsorok is azok, még a szelídebbje is. Olyan valóságshowra (…), amelyben értelmes emberek értelmes mondatokat mondanak, a kutya nem kíváncsi. Régebben elég volt egy-két káromkodás, kis összeveszéssel, némi csókolózás, mára már a sértegetés se elég. Fizikai inzultus kell, napi pornóval fűszerezve. A vége az Éhezők viadala, ha megérjük. Én csak csodálkozom, hogy miket képesek emberek bámulni. Nem a The Walking Dead-et, mert az kivételesen fogyasztható, mi több, jó, ha becsomagolva is, hogy egyék, kérdés, mit szednek ki belőle, de mégis. Abban még van tartalom. De azokban az agyzsibbasztó kevert szarokban, amiben a zombi zombi, és ezzel vége, már nincs. Azokban semmi nincs, csak a butulás deklarációja.
Tetézi mindezt a differenciált szaporodás. Nem a legkvalifikáltabb rétegek (amelyek egy száz évvel ezelőtti tanult proli lába nyomát sem érinthetnék meg, mint József Attiláét sem, és a pszichózis által is generált vitathatatlan géniuszától eltekintünk) szaporodása, hanem az idiotizmussal kacérkodó rétegek sokkal gyorsabb ütemű szaporodása. Az arányok eltolódása a gyengeelméjűség felé.
Ne tévessze meg Önöket, hogy – még egyelőre – sokan vagyunk. Az amerikai vándorgalamb is milliós csapatokban röpködött (a Föld valaha létezett legnépesebb madárfaja volt, úgy ötezermilliárdos összlétszámmal), irtották is rendesen, de még mindig milliós csapatai voltak, mígnem egy szép napra ripsz és ropsz eltűnt. Egy darab maradt belőle, a cincinnati állatkertben. Marthának hívták, majd 1914. szeptember elsején délután 1 órakor ő is elpusztult, és ezzel bevégeztetett. Úgy tűnik, a vándorgalambnál már a millió is átlépte lefelé a kritikus létszámot.
Nem leszünk mindig sokan.
És ezt nem lehet kivédeni. Azzal az idővel kell(ene) gazdálkodni, amink van. Amire a fajunk predesztinál. Amire a hominidák predesztinálnak, amik már épp elég régen itt lébecolnak. Csak a homo sapiens sapiens (megkérdezte tőlem nemrég egy kedves hölgy, hogy véletlenül kettőztem-e meg, nem, nem véletlenül, a fajunk neve Homo sapiens, az alfajunké Homo sapiens sapiens, míg mondjuk a neandervölgyi ősember újabb besorolás szerint Homo sapiens neanderthalensis) minimum pár százezer éves, persze ki tudja, de innét már Nemere István kompetenciája. Földtanilag igen rövid idő ez, de emlékeztetném Önöket a minőségi ugrásra. Ami egyszer, mint minden ugrás, lendületét veszti.
Minél nagyobb ugrás, annál jobban.
Azok a jóemberek, akik megpróbálnak ebbe beleavatkozni, persze nem ezért próbálnak beleavatkozni. Számukra a szellemi átlagszínvonal csökkenése vagy indifferens, vagy kifejezetten kívánatos. Az ő szemük nem különbözik a haszonállatokban gondolkodó gazda szemétől. Minél több egészséges, fiatal egyed, minél kevesebb beteg és/vagy kiöregedett. A náci észjárás is ugyanez volt. Ezért sem értettem soha László András nácizmust illető nézeteit: ez nem tradíció, nem spiritualizmus, hanem a legdurvább vulgármaterialista áldarwinizmus, megtámogatva olyan mennyiségű antikvitásmajmoló giccsel és kiforgatással, hogy ha megérte volna, Nietzschének se kellett volna Torinóig mennie a megtébolyodáshoz.
De mostanra már erre sincs szükség. Elég egy kis vallásos szirup. „Az élet védelme”. Az eutanáziával csak azért nem elnézőbbek, mert a vallásos szirup e tekintetben még konzekvens. Féreértés ne essék: én is azt mondom, hogy az emberi élet a fogantatástól kezdődik. Nincs olyan nő, akit – így vagy úgy – ne terhelne meg egy abortusz. A természetes vetélés is, a művi vetélés is vetélés. Ebbe a kérdésbe férfi lévén nem akarok és nem is fogok beleszólni. Nem forgatom a szemeimet, hogy „gondolta volna meg előtte”, és nem nyitom ki a Bibliát. Nem is erről szól ez a cikk. Ez a cikk arról szól, amit – nincs kedvem utánanézni, tehát csak lényeg szerint idézem – Nietzsche úgy fogalmazott meg a Zarathustrában, hogy „ami az én számból igazság, az a te szádból hazugság”. Ki miért mondja. Ki miért ítéli el, ha egyáltalán elítéli („ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”, de ez más egyebekkel ilyenkor mindig valahogy felejtős, pedig szintén Biblia, ha valakit közelebbről érdekel, Máté 7,1). Az abortusztilalom és korlátozás oka nem szakrális. Az egész mai – átmeneti? – világ nem szakrális, hanem a legföldhözragadtabban gyakorlati. A sertéshez konvergál, nem az emberhez, melyet kezd úgy is kezelni, mint a sertést. Illetve folytat. A „Lebensborn” szó azt jelenti, hogy „Az élet forrása”. Náci szemmel nagy szülőotthonokat jelentett, „árja” hajadonokkal, mindegyikük ágya felett egy fess SS-katona bekeretezett képével, sok-sok csecsemővel. A rokon materialista rendszerben (a nácizmus materialista és idealista vonásokat is hordoz, mindkettőt lebutítva és érzelgősséggel leöntve), a kapitalizmus másik kisiklásában ennek megfelelője a Ratkó Anna egykori szövőnőről, később népjóléti, majd egészségügyi miniszterről elnevezett magyar korszak volt, az ismert jelszóval fémjelezve: „asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség”.
A Lebensborn kitalálói és működtetői nem ájtatos manók, csak annak akarnak látszani. Ők csak a saját sertéstelepüket akarják emberre akkreditálni, az atlanti partoktól a csendes-óceáni partokig.
Nincs olyan nagy harag fölül a világban, polgártársak, s ha mégis úgy tűnik, az csak játékkényszer vagy színészkedés.