Van nekem évek óta stabilan ötezer ismerősöm a Facebookon. Nem tettem az „a” előtti szót idézőjelbe, pedig abba kellene tennem, és félő, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Ez még a pártkorszakomból maradt rám magamtól, amikor úgy gondoltam, nem haszontalan, ha minél többen látnak egy másik opciót, mint a pártrendszer. Illusztrált és alátámasztott opciót, ha másért nem, azért, hogy elgondolkozzanak rajta.
Merő feleslegesség volt.
Illetve nem, mert a Fidesz olvasta. Egy Naplóval kezdődött, ma is fent van a neten, és szinte szóról szóra meg is valósította. Nagyjából úgy, mint amikor valaminek a színe piros, és az utánzó csinál egy piros színű másvalamit. Ma már nem biztos, hogy mindent ugyanúgy tartanék, ahogy akkor leírtam, de ez őket nem zavarja. (Még emlékszem, hogy Bencsik András meg is kérdezte tőlem, mit akarok, amikor ők ugyanazt valósítják meg? Azt ugyan nem tette hozzá, hogy személy szerint is, szintén szóról szóra, mert az újságjában is azt írta le, amit mondjuk előző héten én egy bejegyzésben, még fel is olvastuk őrsgyűlésen, ahol a portálunk rendszergazdája is jelen volt, aki tudta, hogy csak ő módosíthat bármit. Sok derűs percet szereztek ezzel. Nem egyedi eset volt, „A hamis fáraó” címmel közkinccsé tettem, ma is megkereshető, akár az idővonalamon.)
Olyanok ezek, mint a jóslatok.
Nem a részletes jóslatok, mert azok soha nem jönnek be ugyanúgy, hanem az átfogó irányjóslatok. Hogy mifelé halad mi. Hogy egyetlen rezsim se örökéletű. Hogy Oroszország nulla eséllyel bír mint nagyhatalom. Van egy k.rva nagy nukleáris arzenálja, aminek még a nem besült szegmense is bőven elég a világ elpusztításához, de ezzel kitörölheti a fenekét, mert semmilyen nyereség nem származhat belőle. Az csak a silókban ér valamit. Az orosz gazdaság körülbelül akkora, mint a területileg és ásványkincsek tekintetében töredéknyi Olaszországé, társadalmi rendje pedig Rettegett Ivánnak is ismerős lenne. De Oroszország állapota még mindig csak a jelen és közeljövő. Valamerre megy a világ, és ez nem a diktátoroknak kedvező irány. Az indigógyerekeknek sem, hogy síkosabb terepre tévedjünk, nem az aranykor virrad fel, nem támad fel Nagy Magyarország, mert a távolabbi jövőben még az is kétséges, hogy a ma meglévő úgynevezett országok a nevükben jelentenek-e valamit, a lakóikról nem is beszélve.
Semmi/senki nem támad fel, ami/aki már megvolt/megszületett. Úgy nem, ahogy volt. Még Jézus feltámadását se úgy kell értelmeznünk, ahogy értelmezik. (Mert egyébként nemhogy lehetséges, de más lehetőség nincs is. Magánvélemény, ne bocsátkozzanak erről se meddő vitába, különösen addig ne, ameddig nem tudják, hogy értem. Az Őrölj, malomban pont most tartok ott ezeknél a kérdéseknél, lásd lélekvándorlás, feltámadás, ilyesmik.)
Sovány vigasz, hogy kezdenek rájönni, hogy az egész jelenlegi mizéria alapoka a pártrendszer, párosítva a fogalmi csúsztatásokkal és összemosásokkal (demokrácia, köztársaság, kapitalizmus kontra szocializmus – nem kommunizmus! de akár az is –, anarchizmus, fejlődés-evolúció, reform, forradalom, nem sorolom tovább). Pár év, és a bölcsek köve kismiska lesz a nagy felismeréshez képest. És még csak tizenkét éve van kint egy nyilvános fórumon, a többivel együtt, ami azóta pontról pontra bekövetkezett (egy kivételével, ez a tiszta prezidenciális rendszer Magyarországon, de esszenciálisan az is megvalósult, ha eltekintenek a köztársasági elnöknek kikiáltott báboktól, és a valódi hégemónra szegezik figyelő tekintetüket). Erről szól majd a még félkész „A jó király, avagy a fogalmak álarcosbálja”, a Malom után befejezem.
Én alapból aszociális vagyok, és kényszeres. Még az Asperger enyhe fokozatával is kacérkodtam gondolatban, de az talán nem. Talán, bár jó lenne, mert ami elmegy a vámon, bőven bejön a réven. (A kényszerességnek is lehet jó oldala, ha túllép a puszta formalitáson.) Egykeként nőttem fel, gyerektársaságba nem járhattam, így ami egy átlagosan szocializálódott embernek természetes, az nekem nem természetes. Másként jár az agyam, és ami nekik rutinból jön, azt nekem ezzel a másként járással kell egyeztetnem, azaz ki kell találnom, mikor mi a megfelelő. Egy korlátokat hírből ismerő természetnek tantaloszi kínokat jelent néha. És bizony a ló is el szokott szaladni, ilyenkor kapom a „kioktató”, „fölényes”, „sértő” és hasonló jelzőket, szelídebb olvasóimtól.
Még igazuk is van. Ők így élik meg, amit én nem úgy.
Tehát úgy tűnik, aligha érdemes használható alternatívát adni, mert a „használható” a kórus számára teljesen mellékes. Ami nem mellékes, az az, hogy ki mondja, kit és hányat ér el, és mivel társítják (tekintély, divat, népszerűség, etc.). Akkor nem érdemes? De, csak az már megint túl elvont lesz. Mélységesen nem érdekel, hogy valaki valaha kiadja-e, amit eddig összehoztam, mármint a szelekció után, ami lesz. A trilógiát (Párhuzamos dimenziók, Őrölj, malom, őrölj, A jó király – egy alaki sci-fi, egy összefüggő és valahova kifutó filozófiai-történeti-vallásfilozófiai esszégyűjtemény és egy részletes és illusztrált vázlat a mindennapi élettől, a természettudományoktól a társadalomtudományokig mindenre kiterjedő, általános fogalmi zűrzavarról, ennek okaival és következményeivel), a nem összefüggő esszégyűjteményt, és esetleg azt a történetet, amit tíz éves korom óta játszom.
Mindegy, mert ha így, ha úgy, kivédhetetlenül megmaradnak. Akkor is megmarad minden, ha akár csak egyvalaki látta: maga az író. Valahova fixálódik, mint az elektron a híres kvantumfizikai gondolatkísérletben, de az a valahol, az ugyanolyan hely, mint a többi. Ugyanott is van. a jungi kollektív tudattalanban.
Nos ennek az ötezer „ismerősnek” most kinéz egy nagy rosta. Nem azt jelenti ez a rosta, hogy lenézem őket, értéktelennek tartom őket, hanem azt, hogy felesleges időpocsékolásnak tartom az „ismeretség” látszatát. Vagy azért, mert csak virtuális az ismeretség, vagy az se, vagy azért, mert csak idegesítjük egymást, még a szelektív zuckerbergi algoritmusokkal is, vagy mert teljesen érdektelenek vagyunk egymás számára. Amiért régebben nem tettem meg, annak az az oka, hogy ki tudja. Igen sokszor meglepődtem, ki mindenki olvas, akiről fel se tételeztem. Sőt, aki a füle botját se mozgatta meg addig. Nekik nem szeretnék se csalódást okozni, se bántani nem szeretném őket. Tudják, a szocializációs nehézségeim. És így talán megmenekülünk mindannyian egy felesleges vérnyomásemelkedéstől is.
Béla megnyugszik. Adott szituációban ez a legtöbb, ami adható neki. Már Magda Marinkó is megmondta az ítélete előtt.