Hogy miért kell a legjelentéktelenebb dolgokban is dezinformálni és összevissza hazudozni?
Minden reggelem azzal kezdődik, hogy magam elé veszek egy kakaóscsigát, meg egy mézes-tejszínes kávét, és elolvasom, amit aznapra rendelt nekünk részint az Úr, részint a Mammon, összességében az a két úr, akit szolgálnunk kellene, bár Jézus szerint lehetetlen. Felpezsdít, ad egy adrenalinlöketet mindkettő, esetleg megüti közben a guta a kedves Olvasót, de ha túléli, legalább lesz célja a további életének, mert enélkül a legtöbb embernek, úgy tűnik, nincs. Megint meg kell tanulni beszélni (minek?), menni (hova?), és így tovább, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta.
De erről később.
Adrenalinlöket tekintetében a kormánymédiát nem lehet felül- (illetve alul-) múlni. Úgy megszokták a hazudozást, a nyilatkozó kormányszervekkel egyetemben, hogy ha akarnának, se tudnának már mást. Persze nem akarnak, és nem is tudnak, mert az egészet meghatározza az a kontraszelekció, ami az ő pozícióba helyezésükkel kezdődik. A mai adagomat is az Origótól kaptam (Allah tartsa meg és növessze hosszúra a szakállát), a Soros (ki más) alatti ötödik cikkben baloldalt lefelé. „Ismét életveszélyes fenyegetést kapott a börtönben Magda Marinkó”. Ebből aztán nem lehet semmiféle dezinformációt kihozni – értetlenkedhetnek a „Miért?” kérdésből kiindulva Önök. Tévednek.
Lehet.
A „hír” annyi, hogy egy másik, szintén életfogytos fogvatartott, aki úgy vélte, hogy Magda ölte meg a testvérét (is), a rabnyelven „tátikán” keresztül egy (feltehetően műanyag) kést és még valamit vágott a folyosón sétára haladó Magdához. „A ‘tátikán’ keresztül fizikailag lehetetlen bárkit megdobni, maximum apróbb tárgyak lökhetők ki rajta, hiszen ez egy betekintő nyílás. Abban az esetben, ha egy fogvatartott ezen a szűk nyíláson kiejt vagy kilök valamilyen tárgyat, illetve hangoskodással zavarja meg a büntetés-végrehajtási intézet rendjét, fegyelmi eljárás indul ellene”, nyilatkozta a BV (Büntetés-végrehajtás) kommunikációs főosztálya, és/illetve írta ez a komoly orgánum.
Nos akkor. „Betekintő nyílás.” Túl azon, hogy minden nyílás lehet betekintő, mi több, kitekintő is, a „tátika” nem betekintő nyílás, mert az, ha már rabnyelvet használunk, a cirkli. A cirkli a tátika fölött van, olyan, ami a lakásajtókon is, és arra szolgál, hogy az őrök benézzenek a zárkába. Azért cirkli, mert van egy – lásd itt is a lakásajtókat – kis fémlapocska, amit el kell fordítani ehhez, csak ez – természetesen – itt nem belül, hanem kívül. A tátika ellenben egy négyzet alakú, zsanérral és retesszel ellátott falap, amit kifelé le lehet hajtani, mert ezen keresztül adják be az ételt, és esetleg, amit a rab kér, valamint a személyzet megenged. Mind a két kéz kifér rajta, meg be, és imígyen be is lehet nézni, meg ki, de nem arra szolgál. Ha valaki túl közel áll a tátikához, és a bentlévőnél van erre megfelelő eszköz, kinyúlva esetleg akár sebesülést is lehet okozni bentről. Nem könnyű, de hosszú karral lehetséges. Egy gibbonnak meg aztán pláne, hozzáteszem, mert én igyekszem nem ferdíteni, hogy nálunk feltehetően kevés gibbon ül jelenleg börtönben, a szóban forgó rab pedig, csantavéri mészáros ide, csantavéri mészáros oda, minden igyekezete ellenére se tűnik annak.
Ugorjunk, hogy aztán én is visszaugorhassak az egyéb problémáim félhomályába. Ha nagyon kíváncsiak – miért lennének? –, most a lét-tudat-én triász mibenléte, illetve velük szoros összefüggésben az ellentét kontra tagadás problémája a gumicsontom. Három megszemélyesített szent tehén, három – többek között filozófiai – tévedéssel kombinálva. Némi pszichológiai kontárkodással egybekötött filozófiai tévedés például, hogy a tudat ellentéte a tudattalan: a tudat ellentéte az ösztön, a – nem pszichológiai értelemben használt – „tudattalan” a tagadása. Csak másképp kell fogalmazni, és azonnal kiviláglik: tudattalan: tudat nélküli, tehát nem tudatos. Tudattalan az, ami nem tartozik a tudatosok körébe, hogy ne mondjam, halmazába. A buddhista tár-tudat se keverendő ide, mert az, fájdalom, akkor se tudat, ha a csittamátra vagy jógacsára, az úgynevezett „csak-tudat”, mivel szerinte csak tudat létezik, oda sorolja. Egyébként definíció kérdése az egész, és akkor lehet jönni Spinozával, meg a „determinatio negatio est”-el, azzal, hogy „a meghatározás tagadás”, s innentől megint ott vagyunk, ahol a part szakad, de jól elment vele az időnk.
Igen, jól elmegy az időnk.
Tehát adva van a három szent tehénné előléptetett valami, ami nem lehet szent tehén, mert a szent tehén, szent mivoltától függetlenül is egy entitás, létező, ez a három meg, fájdalom, csak létezőként kezelt absztrakció. Egy gondolkodási mechanizmus támogató terméke, hogy az a kínkeserves erőlködés, ami a dolgok megértésére irányul, egy újabb aládúcot kapjon. Egy újabb fikciót, amiről kezdetben még tudja, aki tudja, hogy fikció, ha később hajlamos is erről elfeledkezni. Olyankor lép elő a tudat (ami egy funkció), a lét (ami egy állapot), és az ego (ami egy viszony) entitássá, egy személyszerűséggé. Ha ugyanezt Csokonai teszi a reménnyel, legalább mindenki előtt világos, ha a Guru, akkor meg nem, de a legtöbb guru pont ezért guru.
A homály felfénylett, és bevilágította az éjszakát.
Az idő is termék, hogy visszatérjünk a záró témához. Nem „csak úgy van”, hanem „csak úgy” nincs. Nem a „dolgok” terméke, mert maguk a „dolgok” is tőle dolgok, hanem a mi termékünk. Azé az észlelésé, ami megint csak egy funkció, nem egy „valami”. A mi funkciónk, de ez a „mi” egyes számban csak viszonyszinten azonos az „én”-nel. Hát igen, az úgynevezett oxfordi filozófiánál tartunk megint, és Gilbert Ryle professzornál az ő kategóriáival.
És mostanában ismét kezdek csodálkozni kiváló barátaimon, hatvanon felül. Sőt, hetvenen felül. Azokon a kiváló barátaimon, akik még mindig azzal vannak elfoglalva, hogy mi lesz a gazdasággal. Mi lesz a társadalommal. Mi lesz az országgal. Mi lesz a világgal. Mi lesz ezzel-azzal, kivéve…
…őket magukat.
Ha ezt egy húszéves, harmincéves, negyvenéves kérdezi, akkor azt mondom, hogy jó, neki abszolúte nem mindegy, hogy mennyi, mekkora és milyen lehetősége van kifejezni önmagát. Hogy mennyi e szempontból felesleges időt kell eltöltenie a puszta vegetáció biztosításával. Ha egy hatvan-hetvenéves még nem fejezte be a pályáját, egyáltalán, van még pályája, azt is megértem, bár ilyenkor az ember igyekszik a minimumra szorítani egyéb igényeit. Másra generálja az időt, ami – horribile dictu – a végén általában több is lesz, meg kevesebb is. A probléma ott kezdődik, amikor valaki függetleníti magától, magát pedig besorolja Epikurosz disznai közé, amiből épp csak Epikurosz marad ki. Amikor valakinek arra kell az idő, hogy jól érezze magát. Már amennyire lehet, persze. Életkortól függetlenül, de idősebb korban hangsúlyosan. Fiatalon felfogható pihenőnek.
Aranypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: „ne még, ne még”,
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
„engedj csak még egy lanyha csókot,
meg egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát” –
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
– Tunyán henyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Hát igen, Faludy Haláltánc-balladája, a kilenc versszakból a hatodik. Nem számelemzem, aki olvasta az Őrölj, malom, őrölj nem szándékosan hatvanharmadik (6 + 3 = 9) fejezetét, talán még emlékszik ezekre.
Szóval, minek? Hogy állandósítsuk a pihenőt? Tényleg, minek? A folyamatosan romló színvonaltól eltekintve. Ezt az írásokból látom. Fájó szívvel, ha hiszik, ha nem.
Feleslegesen nem hazudok, tudják.